Sűrűsödnek az új Ptk. jövő márciusi hatályba lépésével kapcsolatos előkészületek. A parlament előtt a törvény zökkenőmentes bevezetését elősegítő jogszabálycsomag. A bírák, ügyvédek, ügyészek, közjegyzők, gyakorlati szakemberek pedig már hosszú hetek, hónapok óta ismerkednek az új passzusokkal – „tanulják” a törvénykönyvet. A családjog változásaiba a jogterület szakértője, Kőrös András, a Családjogi Könyv egyik kidolgozója vezeti be őket. A Kúria tanácsvezető bírája büszke arra, hogy részt vehetett a Ptk. megalkotásában. Előadásaira különös gonddal készül, hogy „megvédhesse” munkáját. Mint mondja, kollégái kritikusabbak a legszigorúbb opponenseknél.
Mégis, mit kell megvédenie? Melyek a leginkább vitára ingerlő változások?
Nem kevés a magyarázatra szoruló módosulás. Komoly polémiát váltanak ki például a házassági vagyonjog új szabályai. A meggyökeresedett vagyonközösség, amelytől egyébként a napjainkban ritkán alkalmazott házassági vagyonjogi szerződéssel el lehet térni, természetesen, továbbra is megmarad. Ám mellette a törvénykönyv két további, szerződéssel kiköthető vagyonjogi struktúrát is bevezet, így a közszerzeményi és a vagyonelkülönítési rendszert. Ezekre, a felek dolgát megkönnyítendő, mintaszabályokat ad. A szerződést közjegyzői vagy ügyvédi okiratba kell foglalni.
Mit tartalmaz az egyik, s mit, a másik intézmény?
A közszerzeményi rendszerben a házasfelek, együttélésük alatt vagyonjogilag teljesen önállóak, külön-külön szereznek, és egyik sem felel a másik tartozásaiért. Mihelyt azonban megszűnik köztük az életközösség, mérlegre kell tenni, hogy kinek, milyen mértékben gyarapodott a vagyona az együttélés során. Bármelyik félnél regisztrált többletvagyon felére pedig a másik igényt tarthat.
A vagyonközösségnél is az kerül felosztásra, ami az életközösség megszűnésekor megvan…
Igaz, de lényeges különbség az együttélés alatti önállóság. Nagyon fontos a megállapodásban rögzíteni a vagyoni kiinduló pontot, amelyhez utóbb a vagyongyarapodást viszonyítani lehet. Hangsúlyozom, hogy a valós helyzetet célszerű írásba foglalni, mert ellenkező esetben a szerződéstől való eltérést bizonyítani kell.
Mi a vagyonelkülönítő rendszer lényege?
Egyértelműen az, hogy házasfelek vagyonjogilag teljesen külön vannak, és az életközösség megszűnésekor semmiféle vagyongyarapodásra nem támaszthatnak egymással szemben igényt. A törvény azonban korlátot állít fel a családi otthon és a a kiskorú gyermek védelme érdekében, nevezetesen: a közös lakás használatával felmerülő költségek és a gyermek eltartásával, nevelésével, tanulmányaival összefüggő kiadások mindkét felet terhelik, az ettől való eltérés semmis.
Az új vagyonjogi rendszerek végül is a házastársak választási lehetőségeit bővítik. Miért tehát az aggályok?
Tapasztalatom, hogy a ma ugyancsak széles lehetőséget nyújtó házassági vagyonjogi szerződést, ha élnek is vele, a közvélemény erős fenntartásokkal kezeli, a felek közti bizalmatlanság jeleként értékeli. Sokan felvetik, mi szükség van rá, és miért próbálunk még további „kedvet is csinálni” azzal, hogy mintaszabályokat adunk például arra, miként kell a vagyongyarapodást számolni, stb. A szakma részéről is kérdés, hogyan fognak e szabályok érvényesülni, lesz-e több szerződés.
A szabályozás kényes része a szerződéseknek a közjegyzői kamara által vezetendő országos nyilvántartása, illetve a hitelezők betekintési jogosultsága. Régi evidencia, hogy a vagyonközösségben az egyik házastárs általában felel a másik tartozásaiért. Ha azonban vagyonelkülönítésben élnek, már nem terheli őket ez a felelősség, s ezt jó, ha tudja az, aki az egyik, vagy a másik félnek mondjuk, kölcsönt nyújt. Nem teszi érvénytelenné a házassági vagyonjogi szerződést, ha az országos nyilvántartásba nem jegyzik be, de harmadik személlyel, így a hitelezővel szemben csak akkor lehet rá hivatkozni, ha a nyilvántartásban szerepel. A nyilvántartás tehát arra szolgál, hogy a hitelező vagy más, aki szerződést készül kötni az egyik vagy a másik házastárssal, tájékozódhasson, van-e a felek között házassági vagyonjogi szerződés, vagy sem, hiszen nyilván ennek figyelembe vételével köti, vagy nem köti meg az ügyletet. Kétséges azonban, kellően védi-e a hitelezőt, ha csak a szerződés meglétéről informálódhat, annak tartalmáról nem, illetve utóbbiról csak akkor, ha azt valamelyik házastárs megengedi.
Új megvilágításba kerül a szinte mindig vitás szülői felügyelet, a gyermekelhelyezés problémája is.
Már az elnevezésben igyekeztünk a tartalmi változásokat kifejezésre juttatni. A válófélben lévő szülők között folyó gyermek elhelyezési vitát az új törvény szülői felügyelet rendezéseként nevesíti. Gyermekelhelyezésről pedig abban az esetben beszél, ha a gyermek további nevelését nem az egyik vagy a másik szülőre,, hanem harmadik személyre, például nagyszülőre kell bízni. A szülői felügyelet rendezésével a jövőben nem lesz „megbélyegezve” a külön élő szülő, mert a döntéssel nem fog szünetelni a szülő felügyeleti joga, mint most. A felek szerződéssel megállapodhatnak, vagy a bíróság ítéletében rögzítheti, hogy melyik szülő, milyen felügyeleti jogokat gyakorol. Ez jóval differenciáltabb megoldást jelent a mostaninál. A külön élő szülő akár a gyermek nevelésében és gondozásában is részt vehet.
A mai gyermek elhelyezési viták sok konfliktussal, érzelmi viharokkal terhesek. A bíró, aki naponta hat-hét ügyet is tárgyal, bármennyire is szívén viseli a gyermek sorsát, nem tud elegendő időt fordítania a viszályok okainak feltárására, a vita mindkét félnek megnyugtató rendezésére. A feszültségek kezelésében és a békés megegyezés létrehozásában mind fontosabb rendeltetést tölt be a nálunk mindössze néhány esztendőre visszatekintő mediáció, amelynek a bíróságon belüli, az állam által finanszírozott formája most van kiépülőben. Ennek jelentőségét most az új Családjogi Könyv emeli.
Milyen esetekben jut törvényi szerephez a bírósági közvetítő?
A Családjogi Könyv két ponton építette be a mediációt a normaszövegbe, a házasság felbontása és a szülői felügyelet gyakorlása körében. Az előzőben lehetőség, az utóbbiban, ha a bíróság vagy a gyámhatóság elrendeli, kötelező a közvetítés igénybe vétele. Nem ritka, hogy a felek úgy érzik, van még esély kapcsolatuk rendezésére, akár házasságuk megmentésére is. Ebben az esetben, természetesen közösen kérhetik a közvetítő segítségét. Akkor is élhetnek az alkalommal, ha kibékülni ugyan nem tudnak, az úgynevezett járulékos kérdésekben, például a lakáshasználatban, a szülői felügyelet, a gyermektartás megoldásában szükségesnek látják mediátor igénybe vételét, mert arra törekszenek, hogy felelősséggel, kulturáltan váljanak el. A gyermeket érintő kérdésekben, így például a szülői felügyelet rendezése során a bíróság, vagy a gyámhatóság kötelezheti a feleket, hogy forduljanak bírósági közvetítőhöz. Ez persze nem azt jelenti, hogy megállapodniuk kötelező, de követelmény, hogy elmenjenek az úgynevezett előkészítő ülésre, amelyen szakképzett mediátor tájékoztatja a feleket, és afelé tereli őket, hogy keressék a megegyezéshez vezető utat. Míg tehát a bíró a jogvitára koncentrál, a mediátor az emberi kapcsolatokat tartja szem előtt. A beszélgetések során rádöbbentheti a válófélben lévő házastársakat arra, hogy a gyermek érdekében még hosszú éveken át együtt kell működniük. Erre a bírónak sokkal kevesebb eszköze van.
Több mint harminc éve családjoggal foglalkozik, bíróként szinte minden ügyben óhatatlanul családi konfliktusokba csöppen. Mire figyelmeztetnek tapasztalatai?
A családi ügyek mindig kényesek, s jóllehet vannak pozitív változások a felek magatartásában, úgy látom, a közgondolkodás nem igazán a kiegyensúlyozott kapcsolathoz, a gyermek érdekének elsődlegességéhez közelít. Mintha a válófélben lévő szülők között egyre kiélezettebbek lennének a viták, mintha csakis a „másik legyőzése” lenne a cél. Pedig a gyermeknek mindkét szülőre szüksége van, s ezt akkor is szem előtt kellene tartani, ha a szülők képtelenek együtt élni. Nyugat-Európában nem is szülői felügyeletről, hanem szülői felelősségről szólnak a szabályok, s úgy gondolom, hogy ez így van rendjén. A szülői felelősséget igyekszik erősíteni az új családjogi szabályozás. Bízom abban, nem eredménytelenül.
Dr. Kőrös András 1975-ben diplomázott az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. 1975-től fogalmazó, majd bíró a Budapesti IV. és XV. kerületi Bíróságon. 1981-1989-ig a Fővárosi Bíróság polgári fellebbviteli tanácsának a tagja. 1988-tól a Legfelsőbb Bíróság, illetve a Kúria bírája, 1997-től a családjogi tanács vezetője, 2008-től az elvi előkészítő csoport vezetője. A Nemzetközi Családjogi Társaság tagja. Az 1980-as évektől oktat az ELTÉ-n, a Pécsi Tudományegyetemen, illetve a Magyar Igazságügyi Akadémián. Több mint félszáz magyar és angol nyelvű szakmai publikációt jegyez, számos folyóirat – köztük a Családi Jog – főszerkesztője, szerkesztője. Az OBH Mediációs Munkacsoportjának tagja. Az új Ptk. szakértői tervezetében a Családjogi Könyv társszerzője.
