A „törvényes rend” már nem tartható fenn az állam általi bebörtönzések arányának növelésével – hangsúlyozta David Garland amerikai professzor, aki előadást tartott az Európai Kriminológiai Társaság szeptember 4. és 7. között rendezett, budapesti konferenciáján.
Az Európai Kriminológiai Társaság (European Society of Criminology, ESC) szeptember 4. és 7. között Budapesten rendezte éves konferenciáját, amelynek két hazai társszervezője az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Kriminológiai Tanszéke és a Magyar Kriminológiai Társaság volt. A négynapos tudományos és szakmai rendezvényen 54 ország 1024 regisztrált szakembere vett részt, köztük – a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium támogatásának is köszönhetően – hetvenkét magyar. Az esemény nagyságát mutatja, hogy a konferencián nyolc plenáris ülést tartottak, és a 221 szekcióban összesen 930 előadás hangzott el.
Túl a büntetésen – bűnözés és bűnözéskontroll Európában összehasonlító nélzőpontból című, angol nyelvű, tolmács nélküli konferencia előadásainak többsége arra a kérdésre kereste a választ, hogy vajon milyen tényezők befolyásolják a bűnözéskontroll trendjét, az aktuális kriminálpolitikai mechanizmusokat, a hatalmi reakciókat, és melyek a hosszú távon is eredményes büntetőpolitikák tartalmi jellemzői. A konferencia egyik fő témája a kormányzati politika és a büntetőpolitika összehasonlítása köré szerveződött. Az utóbbi években ugyanis a szakemberek körében nő az aggodalom, hogy Európában is uralkodóvá válik az angolszász gyökerekből táplálkozó, populista büntetőpolitika, azaz a nagypolitika játékterébe kerül a teljes bűnözéskontroll, a büntető igazságszolgáltatás.
A konferencia előadásaiból kiderült, hogy egyes kormányzatok a még szigorúbb büntetések alkalmazásával próbálják megoldani a meglevő szociális, etnikai konfliktusokat, enyhíteni a politikával szembeni bizalmatlanságot. Azt is a politikusok szemére vetették, hogy gyakran kriminalizálják a szociális feszültségekből származó devianciákat, és a „Legyen végre rend!” szellemében terjednek a személyi szabadságot korlátozó intézkedések. Lévay Miklós, a szervező bizottság elnöke, Gönczöl Katalin társelnök és Inzelt Éva titkár a konferencia meghívójában ezt írták: „Az elmúlt évtizedben a kriminológiai irodalom a bűnözés okait kutató szociológiai elméletekről, valamint az ezek eredményei által vezérelt, tudományos alapú kriminálpolitikáról lemondó hangnemben emlékezett meg. A »büntetésközpontú fordulat« központi gondolattá vált a kriminológiai publikációk jelentős részében. Általánosan elfogadottnak tűnt, hogy a bűnözéskontroll és a büntető igazságszolgáltatás politikai kérdéssé emelésével párhuzamosan visszafordíthatatlan folyamatként nő a börtönök telítettsége, a hivatalos kriminálpolitika pedig egyre szigorúbb eszközöket ragad meg Európa-szerte. Amint azonban a keserű elégedetlenkedők által felvert por elült, egyre világosabb vált, hogy a helyzet korántsem ennyire tragikus. Míg a pesszimista jóslások egyes országokban beigazolódtak, Európa más részei ellenállónak bizonyultak az »új irányvonallal« szemben.”
A több száz előadó igen aktuális témákról tartott előadást: így például a kontroll kultúrája és a büntető állam; Európa normatív ereje, a kulturális egyenjogúság és a büntetőpolitika; a pénzpiac szabályai a jogállamban; a sértettek jogai és a sértetteket segítő kormányzati politikák; a modern rabszolgaság és annak sértettjei; a tömegmédia hatása a bűnözésre és a bűnelkövetésre; a nemzetközi bűnözés felderíthetősége; a drogpolitikák hatékonysága; a magyar bűnözés kihívásai; a magyar büntetőpolitika és büntető igazságszolgáltatás rendszerváltozás utáni jellemzőinek elemzése.
A konferencia egyik legnagyobb „sztárja” David Garland amerikai kriminológus, a New York-i Egyetem professzora volt. A skót származású, tizenhat éve az Egyesült Államokban élő tudós számos nagy visszhangot kiváltó könyvet írt, amelyben keményen bírálja az állami büntetőpolitikát. Mint megállapítja, a jelenlegi folyamatok elérték a szuverenitását gyakorló állam határait és szöges ellentétben állnak a liberális állam eszményével. A „törvényes rend” már nem tartható fenn kizárólag az „állam ismeretei”, azaz parancsok és kényszerítés, vagyis az állam általi bebörtönzések arányának növelésével. Garland szerint a társadalmi kontroll hatékonyságának fokozása céljából olyan új technikákra van szükség, amelyek az állami hatalom súlyvesztését, és a helyi közösségek fokozottabb részvételét követelik. A változás, ezen belül is a börtön helyének és funkciójának megváltozása, amely a mindenkori büntetőpolitika szerves részét képezte, ezek után nem maradhat el, mibenléte azonban kérdéses, hiszen kialakult két rend, amelyek egymással olyannyira ellentétben állnak, mint az inga két végpontja. Az amerikai professzor arra is figyelmeztet, hogy a „bűnözéskontroll” ideológiájára átállás összetett és gyakran ellentmondásos folyamat: az új gyakorlat és mentalitás együtt létezik a régi berendezkedés maradványaival és azok továbbélésével. A paradigmaváltás elsősorban a bebörtönzés alkalmazásában, a rendőrség funkciójának átalakulásában és az áldozat érdekeinek előtérbe kerülésében érzékelhető. A bűnelkövető egyre kevésbé jelenik meg a hivatalos értekezésekben olyan szociálisan hátrányos helyzetben lévő állampolgárként, aki támogatásra szorul.
David Garland előadásában több példát hozott fel a büntető állam és a büntető populizmus szerepére, amely szerinte befolyásolja a halálos ítéletek meghozatalát. A büntető populizmus ugyanis szemben áll a büntetőpolitikával, amelyben a szakértők döntenek fontos büntetőjogi kérdésekről. Ez történik Kaliforniában is, ahol a büntetőjogról egyfajta népszavazás dönt. A politikusok inkább a szavazóknak szeretnének tetszeni, mint a szakértőkre hallgatni. 1970-es évek óta a média és média közönsége úgy döntött, hogy ők lesznek a jogalkotók. Így született meg az úgynevezett három csapás módszer is. Ez a metafora a baseballból jött – állította a professzor –, és azt jelenti, hogy mindenkinek van három dobása, azaz hármat hibázhat. „Ha mindegyiket elhibázod, akkor kiestél” – magyarázta. A háromcsapásos törvények azt írják elő, hogy aki háromszor hibázik, azt egy életre börtönbe kell zárni. A politikusok tudták, hogy ez a megoldás a közönség körében sikert arat, ezért nem a becsületükre, hanem – a szavazatok reményében – az eszükre hallgattak.
A New York-i Egyetem jogászprofesszora külön is szólt a halálbüntetésről. Az Egyesült Államokban az idén végrehajtott 23 kivégzésben szerinte az volt a közös, hogy csupa olyan embert érintett, akiket minimum tizenöt esztendeje ítéltek el. Nagy részüket a déli államokban végzik ki, ahol az ítéletek nyolcvan százalékát hajtják végre. Ők a balszerencsés harmad, mert a halálra ítéltek kétharmadát fellebbezés után életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélik. Tavaly Amerikában hetvennyolc embert ítéltek halálra és milliókat börtönbüntetésre. “A halálbüntetésen keresztül értettem meg Amerikát” – vallotta David Garland. – “Megértettem, hogy az Egyesült Államok sok szempontból nem egy ország, hanem földrésznyi szövetsége különböző államoknak, régióknak, etnikumoknak, vallásoknak és osztályoknak. A kétszáz éve megalkotott politikai rendszer arra hívatott, hogy egységet alkosson a különbözőségekből, és egyúttal megőrizze azokat. A különbözőségeket úgy őrizték meg, hogy a politikai hatalmat megosztották a helyi vezetésekkel. A rendszernek az a kulcsa, hogy megadja a többségnek a döntés lehetőségét. Ebben különbözik az európai föderációs rendszerektől, Németországtól és Svájctól, ahol sokkal jobban érvényesül a központi akarat. Amerikában az emberek maguk választják a bíróikat és az ügyészeiket, azokat a személyeket, akik döntenek arról, hogy valaki bűnös vagy sem. Mindez összeköti a lakosságot a jogrendszerrel.”
