Bár az Alkotmánybíróság ki van zárva az Alkotmány érdemi vizsgálatából, mégis jelzési kötelezettség illeti meg a koherencia védelmében, ha az alkotmánymódosítás során az Alaptörvény rendszerében diszharmóniát észlel – nyilatkozta a Testülettől távozott Holló András, aki előadó alkotmánybíróként 634 döntést jegyzett.
Milyen élményeket hozott magával a szülői házból?
Meghatározó intellektuális élmények nem értek. Édesanyám eladóként dolgozott a Mártírok útja sarkán lévő vas- és edényboltban, édesapám könyvelő volt. A szüleim egyszerű, tüneményes emberek. Egyke gyerek voltam, maximális szeretetben nőttem fel. Érzelmileg rendkívül fontos volt a családi környezetem. Nagyon ragaszkodtam anyai nagyszüleimhez, elsősorban a nagyanyámhoz, aki a mai napig meghatározó élmény az életemben. Nagyapám mesterfodrász volt, a szakmai tisztesség szimbóluma. A Bartók Béla úton állt az üzlete, a Hochmann fodrászat, odajárt Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes is. Nagyapám mesélte, hogy Kosztolányi kinyitotta az üzlet ajtaját, és onnan a küszöbről hajította a fogasra a szalmakalapját. Aztán a többi vendég is beszállt, és kalapdobóverseny alakult ki. Rettenetes volt, amikor államosították nagyapám üzletét. A család összejött karácsony másnapján János-napot ünnepelni, és anyám, aki nagyszerűen zongorázott, nagyapámnak eljátszotta a Vén cigányt, aki elsírta magát, mert úgy érezte, őt is hasonlóan kidobták az üzletéből.
Mennyire volt természetes, hogy továbbtanul?
Édesapám orvost szeretett volna belőlem, ő is az akart lenni, de nem úgy alakult az élete. Bennem viszont sosem volt affinitás az orvosi pálya iránt, inkább vegyészmérnök szerettem volna lenni, mert szerettem a kémiát. Később rádöbbentem, hogy ez nem olyan egyszerű, a kémiához komoly matematikai tudás is kell. Szerettem az irodalmat, ezért úgy gondoltam, hogy a jövőm a könyvtár és az irodalom lehetne. Abban az időben azonban KISZ-ajánló nélkül nem lehetett a bölcsészkarra bejutni, én meg nem voltam KISZ-tag. A történelem tanárom többször megdicsért, hogy milyen szépen, választékosan felelek, és egyszer azt mondta: ide figyelj, neked akkora dumád van, miért nem mész jogásznak?
Milyen tárgyak ragadták meg az érdeklődését az egyetemen?
Lelkesen vágtam bele az egyetemi tanulmányokba. Az államjog, alkotmányjog iránti vonzalmam már másodéves koromban kialakult. Rögtön bekapcsolódtam a diákköri munkába Máthé Gáborral, Verebélyi Imrével és másokkal együtt. Beér János professzor volt az államjogi tanszék vezetője, aki már az alakuló ülésen dolgozattémákat javasolt, én az Országgyűlés és a Népköztársaság Elnöki Tanácsának viszonya címűt választottam. Akkor jártam először a Parlamentben. Emlékszem, beszálltunk a fafaragású liftbe, beültünk a bársonyszékekbe. Titkárként, titkárhelyettesként ketten vittük a diákkört Verebélyi Imrével. Úgy volt, hogy a tanszéken maradok. Aztán negyedéves koromban Beér meghalt, és Takács Imre lett a tanszékvezető, aki Sári Jánost hívta be az egyetemre. Megjegyzem: nagyon jó döntés volt, mert Sári kiváló alkotmányjogász lett.
Miért az ügyészséget választotta a katedra helyett? Mi vonzotta az ügyészi pályára?
1966 augusztusában végeztem el a negyedik évet, és fél év gyakorlatra kellett menni. Kilényi Géza mindenféle szépeket mondott az ügyészségről, és az is felkeltette a figyelmemet, hogy ott nemcsak büntetőjoggal, hanem sajátos – közigazgatási jellegű – általános törvényességi felügyelettel is foglalkoznak. Jelentkeztem az ügyészségre. Göcz János fővárosi főügyész beszélgetett velem, mint ahogy mindenkivel, aki oda jelentkezett. Göcz rendkívül kulturált, nagy formátumú jogász volt, ma már kevesen emlékeznek rá. Fölvettek gyakornoknak a XI. és XXII. Kerületi Ügyészségre. 1967-ben letettem az ügyészi szakvizsgát. 1971-től a Legfőbb Ügyészség ügyésze voltam, ami óriási kitüntetés volt. Lelkesen végeztem az úgynevezett komplexvizsgálatokat, különösen a minisztériumokkal való kapcsolattartást szerettem. Egy idő után szerettük volna, hogy ne csak az országos helyi vizsgálatok összefoglalóját készítse el az ügyészség, hanem nyisson a jogalkotás felé, vizsgálhassa például a minisztériumok utasítási gyakorlatát, belső iránymutatásainak a törvényességét.
Az ügyészségi komplexvizsgálatok mellett a tudományos kérdések is kezdték izgatni.
Schmidt Péter volt a mentorom, akire mindig számíthattam, akivel folyamatos szakmai kapcsolatban álltam. Mindig foglalkozott, törődött velem. Amikor a Társadalomtudományi Intézetben volt kutatásvezető, megbízatást kaptam tőle, hogy vegyek részt az úgynevezett demokrácia-programban. Különböző tanulmányokat készítettem, így többek között az úgynevezett hatósági elemek és a civiljog összefüggéseit elemeztem: a lakásjog egyes elemei mennyiben polgári és mennyiben hatósági, közigazgatási jellegűek. Ennek a vizsgálódásnak a keretében az első világháborútól egészen a hetvenes évekig áttekintettem a lakásügyi igazgatást, a lakásjog változásait. Tulajdonképpen az állami beavatkozások jogi megoldásait vizsgáltam. Ebben az időszakban mélyedtem el az egyesülési jog alkotmányjogi kérdéseibe is.
Miért szakított az ügyészséggel?
A Legfőbb Ügyészséget azért hagytam el, mert hiába hívtak a kormánytitkárságra vagy a Központi Ellenőrzési Bizottsághoz főosztályvezetőnek, nem engedtek el sehova. Az ügyészség hihetetlenül zárt rendszer volt, nem szívesen, illetve egyáltalán nem engedték el a kádereiket. Szénási Géza, akkori legfőbb ügyész azt mondta: maga ne ugráljon, maga itt még vezető lesz, tessék csak dolgozni. Szénási utódjától, Szíjártó Károlytól akkor kértem kihallgatást, amikor Verebélyi Imre elárulta, hogy átveszi az Államigazgatási Szervezési Intézet vezetését és számítana rám. Szíjártóval közöltem, hogy elmennék, mert kutatással szeretnék foglalkozni. Szíjártó egy darabig gondolkodott, majd annyit szólt: ez egy pályamódosítás, tudomásul veszem. Elengedett. Az intézetben többek között a központi közigazgatás és a minisztériumi struktúra fejlesztési kérdéseit vizsgáltam.
Hogyan került az új Alkotmányt előkészítő csapatba?
Kilényi Gézával sokat beszélgettünk az Alkotmányjogi Tanácsról, miután bekerült a testületbe. Nekem nagyon tetszett, hogy 1984-ben nálunk is alakult egy szervezet, ami alkotmányvédelemmel foglalkozik. Kilényi beszélt arról is, hogy a politika nem igazán engedi alkotmánysértés címén a beleszólást a működésébe. Közben arról is ábrándoztunk, milyen jó lenne egy alkotmánybíróság. Abban az időben az alkotmánybíróságot még megemlíteni sem volt szabad. Amikor Kulcsár Kálmán, az igazságügyi tárca vezetője megbízta Kilényit miniszterhelyettesként az új Alkotmány előkészítésére, összehozott egy csapatot. Ekkor kerültem az Alkotmány-előkészítő Kodifikációs Titkárságra. Mint prédikátorok jártuk az országot: új Alkotmány kell Magyarországnak! Nemcsak az értelmiség részéről fogalmazódott meg az igény, hanem az egyszerű emberek is érdeklődőek voltak. Egy csákvári református plébános, Kukorelli István ismerőse, megkeresett 1989 őszén, hogy nem mennék-e el hozzájuk előadást tartani az új Alkotmányról, mert ő népfőiskolát szervez. Elvitt Csákvárra, és éppen harangoztak, amikor az autónk begördült a templom udvarára. Először zsoltárt énekeltek, majd a pap bejelentette, hogy Holló András tart előadást a készülő Alkotmányról. Kis jegyzeteimmel felmentem a szószékre, és a templomban beszéltem az Alkotmányról. A klasszikus demokrácia szimbólumaként a kis közösség minden tagja jelen volt: a helyi párttitkártól a formálódó ellenzékig, a gyerekektől a nagypapákig. Csodálatos érzés volt!
Hogyan lett prédikátorból az alakuló Alkotmánybíróság főtitkára?
Miután a parlament megválasztotta az öt alkotmánybírót, Kilényi Géza engem javasolt főtitkárnak, és úgy tudom, hogy Sólyom Lászlóval megegyeztek, hogy megkaphatom ezt a tisztséget. Ekkor indult a főtitkári karrierem. Büszke voltam erre a szerepre, és nagyon lelkesen, szívvel-lélekkel végeztem a munkát. Dinamikus, izgalmas periódus volt, az első években sok szereplést vállaltam, szívesen dolgoztam a sajtóval. Amikor csak lehetett, figyeltem minden hírre, tudósításra, és ha úgy éreztem, hogy valami nincs rendjén, pontatlan, már este hívtam a szerkesztőséget, a rádiót, hogy helyreigazítást kérjek. Az első három évben tudatosan magamra vettem ezt az aktív szerepet, utána kicsit visszafogtam magam, illetve visszafogtak, mert az elnök erőteljesebben jelent meg, többször szólalt meg a nyilvánosság előtt. Szerintem már korábban is megtehette volna, de örültem neki, hogy végül megtette.
1996 novemberében alkotmánybírónak választották.
Két választási lehetőségem is volt, az alkotmánybíráskodással egyidejűleg felmerült ugyanis, hogy ombudsmannak jelölnek. Atyai barátommal, Schmidt Péterrel leültünk, és ő azt mondta, hogy az alkotmánybírói jelölést válasszam. Hallgattam rá, és egyáltalán nem bánom, hogy az Alkotmánybíróság mellett döntöttem.
Milyen érzések kavarogtak önben, amikor megtudta, hogy jelölttársát, Bruhács János nemzetközi jogászprofesszort nem választotta meg az Országgyűlés?
Örömömet beárnyékolta, hogy a jelölttársam nem kapta meg a szükséges támogatást. Amikor kijöttünk az alkotmányügyi bizottsági meghallgatásról, joggal gondolhattuk azt, hogy a frakciók között konszenzus alakult ki a jelölésünkről. Azzal, hogy a bizottság egyhangúlag támogatott bennünket, úgy éreztem, mindketten elemelkedtünk a politikától, mellékessé vált melyikünket jelölte a koalíció, melyikünket az ellenzék.
Van az Alkotmánybíróságnak ars poeticája?
A mai napig az Alkotmánybíróság ars poeticájaként – azzal teljes mértékben azonosulva – hivatkozok minden esetben, ahol előadást tartok a 11/1992. (III. 5.) AB határozatra, az Alkotmánybíróság úgynevezett elévülési határozatára, amelyben alkotmányellenesnek minősítette a már elévült bűncselekmények újbóli büntethetővé tételét, a még el nem évült bűncselekmények újbóli büntethetővé nyilvánítását, valamint elévülésének törvénnyel való félbeszakítását. E határozat elvi éllel hangsúlyozta, hogy bármely politikai törekvés csak az Alkotmány keretei között valósítható meg és a napi politikai szempontok az alkotmányosság megítéléséből kizárandók. Ugyanakkor azt is kimondta, hogy a jogállamot nem lehet jogállam ellenében megvalósítani: „A mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbrevaló.”
Változott-e az alkotmánybírói szemlélete azzal, hogy elnökké választották?
Alkotmánybíróként is a folyamatosságot képviseltem, ami megjelent a munkámban, különvéleményeimben, párhuzamos indokolásaimban, és akkor is, amikor előadó bíróként a testület többi tagját igyekeztem meggyőzni álláspontomról. Azért, mert elnöknek választottak, nem volt ok a szemléletem megváltoztatására. Nem volt idegen tőlem sem a relatív aktivizmus, sem a relatív pozitivizmus. Igazából az ügyek motiválják a szemléletet: az alapjogi bíráskodásnál nagyobb hangsúlyt kell adni az aktivizmusnak, míg az államszervezet működésének alkotmányossági vizsgálata merevebb, pozitivistább alkotmányjogi megközelítést igényel – hangsúlyozom – általában. Arra is gyakran volt példa, hogy egy ügyben mindkét szemlélet megjelent. Ilyenkor meg kellett találni a helyes arányokat.
Miért tartotta fontosnak a folyamatosságot?
Többek közt a tanulási idő miatt. Nem lesz senkiből sem alkotmánybíró közvetlenül az eskütétel után. Ezt a régi alkotmánybírák is tanúsíthatják, de tanúsítom én is, aki főtitkárként „virtuális” alkotmánybíró voltam hat évig az ovális asztal legvégén. Nekem talán valamivel könnyebb dolgom volt, mint a többieknek, hiszen korábban jelen lehettem a bíráskodásban, ha nem is tényleges bíróként. Annak a bírónak viszont, aki más területről jött – ezt láttam, de mások is nyilatkozták –, kell egy-két év a ritmus, a munkamódszer felvételéhez, idő a régi határozatok olvasásához, az alkotmánybírói gondolkodás kialakulásához, ahhoz, hogy képes legyen felülemelkedni az adott jogági dogmatikán, és alkotmányos nézőpontot tudjon magának kialakítani.
Milyennek látja az Alkotmánybíróság és az Alaptörvény viszonyát? Megkérdőjelezheti-e az Alkotmánybíróság az Alaptörvény tartalmát?
Előre bocsátom: az Alaptörvény norma tartalmát felülvizsgáló, megsemmisítő alkotmánybíráskodás számomra is elfogadhatatlan aktivizmus lenne. 2011-ben, az alkotmánymódosítások tárgyában hozott határozathoz írott párhuzamos indokolásomban kifejtettem az úgynevezett „szignalizációs” alkotmányvédelem módszerét. Vagyis elfogadva azt, hogy az Alkotmánybíróság változatlanul ki van zárva az Alkotmány érdemi vizsgálatából, mégis jelzési kötelezettség illeti meg a koherencia védelmében, ha az alkotmánymódosítás során az Alaptörvény rendszerében diszharmóniát észlel.
Ez mit jelentene a gyakorlatban?
Az aktivista, radikális eredményelvű kormányzás, amelynek koncepcionális eleme a korlátozott alkotmányvédelem iránti igény, az alkotmányosság relativizálását eredményezte. Az Alkotmánybíróságnak megállapító határozatban ki kell mondania: mindazok a törvényi rendelkezések, amelyeket alkotmánysértőnek ítélt adott alaptörvényi tételekre alapozva, az Alaptörvénybe emeléssel továbbra is sértik a hivatkozott az alaptörvényi rendelkezéseket. Meggyőződésem, hogy az Alkotmánybíróságnak az Alaptörvényben kifejezetten kiemelt feladatából következik ez a „belső” alkotmányvédelem, ami ténylegesen jogkövetkezmény nélküli, de határozott felszólalás az alkotmányozó hatalom felé: az Alaptörvény egységének, belső koherenciájának, zártságának védelme érdekében. Gondolkozzanak el ezen az utódok…
Holló András (1943) az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán diplomázott 1966-ban. Előbb fogalmazóként, majd ügyészként dolgozott; 1971-től a Legfőbb Ügyészség munkatársa. 1971 és 1981 között az ELTE-n alkotmányjogi szemináriumot vezetett. 1979-1989 között az Államigazgatási Szervezési Intézet tudományos főmunkatársa, kutatásvezetője. 1981-től a miskolci jogi kar államtudományi intézet alkotmányjogi tanszékének alapító tanára, 1984-től docense, 1993-ig tanszékvezetője. 1984-ben kandidátusi fokozatot szerzett a közigazgatás ügyészi felügyeletének közjogi alapkérdései témakörében. 1989–1990-ben az Igazságügyi Minisztérium Alkotmány-előkészítő Kodifikációs Titkárságának munkatársaként részt vett az új Alkotmány előkészületeinek munkálataiban. Megalakulása óta az Alkotmánybíróságon dolgozott: 1990. január 1-jétől főtitkár, 1996. november 12-től alkotmánybíró, két év múlva a testület helyettes elnöke, 2003 augusztusától 2005 novemberéig az elnöke volt. 2005 november 14-én – elsőként az Alkotmánybíróság történetében – második alkotmánybíró ciklusát kezdte meg. 2008. július 4-től ismét a testület helyettes elnökének választották. 2013. április 2-án, 70. életévének betöltésekor távozott a Donáti utcából. Előadó alkotmánybíróként 634 döntés fűződik a nevéhez.
