A véleménynyilvánítás szabadsága nem abszolút. Határai történetileg is változtak, és az egyes jogrendszerek is különbözőképpen jelölik ki a korlátait. Cikkünk e korlátokat hivatott elemezni.
A gondolatok megformálása a vélemények kialakítása, illetve azok kifejezésre juttatása egyidős az emberiséggel. A történelem során azonban nem mindig voltak adottak azok a feltételek, azok a közvetítő eszközök, amelyekkel széles tömegekhez el lehetett juttatni ezeket az információkat. A könyvnyomtatás feltalálása adta meg az első lehetőséget arra, hogy a gondoltatok valóban nagyobb tömegekhez is eljussanak. Az 1700-as évek közepétől – a politikai nyilvánosság kialakulásával – felértékelődött az írott szó, a sajtó jelentősége. Erre az időszakra tehető a véleménynyilvánítás szabadságának első fogalmi megjelenése. Ekkor még inkább a sajtó szabadságán volt a hangsúly, és nem az egyén véleménynyilvánítási szabadságán. A XX. század technikai változásai, a tömegkommunikáció új, elektronikus eszközeivel véget vetettek a nyilvánosság nyomtatott szó által uralt időszakának. Az új kommunikációs eszközök olyan erővel bírtak, amely képes volt – a nyilvánosság körében –tömegeket mozgósítani. Ez lényeges következményekkel járt. A politikai folyamatok résztvevőinek, és szemlélőinek köre kitágult. Olyan folyamatok kezdődtek, amelynek következtében a politikai lépések, illetve döntések immár az országok, sőt gyakran az egész világ szeme láttára zajlottak.
A véleménynyilvánítás szabadsága fejlődéséhez sajnos egy világméretű kataklizmára, és súlyos tapasztalatokra volt szükség. Ezek a tapasztalatok mutatták meg, hogy a faji, etnikai, nemzetiségi, vallási szempontú alsóbb vagy felsőbbrendűséget hirdető nézetek, a gyűlölködés, megvetés, kirekesztés eszméinek terjesztése, széles nyilvánossághoz jutása az emberi civilizáció értékeit veszélyeztetik. Ezek az események keltették életre azt a felismerést, hogy az emberek egy csoportja ellen irányuló gondolatok alkalmasak a társadalmi feszültségek kiélezésére, a társadalmi harmónia és béke megzavarására, legsúlyosabb kifejletében a társadalom egyes csoportjai közötti erőszakos összeütközésekre. A szélsőséges nézetek korlátlan terjesztése szétszakíthatja a társadalmat, erősítheti a szélsőségeket, az előítéletességet és intoleranciát.
A véleménynyilvánítás szabadságának kibontakozására más folyamatok is hatottak. A totalitárius rendszerek súlyosan korlátozták azt. Vitathatatlan, hogy a gondolatok szabad kifejezésének akadályozásával sérelmet szenvedett a társadalmi igazságosság, az emberi kreativitás, csökkent az emberben rejlő képességek kibontakozásának lehetősége. A káros következmények nem csupán az individuum, hanem a társadalom életében is megmutatkoztak és az emberiség fejlődésének sok szenvedéssel járó zsákutcájához vezettek.
A történelmi tapasztalatok világítanak rá arra, hogy milyen lényeges jog a véleménynyilvánítás szabadságáé. Az Alkotmánybíróság a 30/1992 (V.26.) határozatával tett kísérletet arra, hogy jogi természetét definiálja. Az Alkotmánybíróság szerint a véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett szerepe van az alkotmányos alapjogok között. “Anyajoga” többféle szabadságjognak, az ún. “kommunikációs” alapjogoknak. Ebből eredő külön nevesített jogok a szólás és a sajtószabadság, amely utóbbi felöleli valamennyi médium szabadságát, továbbá az informáltsághoz való jogot, az információk megszerzésének szabadságát. Tágabb értelemben a véleménynyilvánítási szabadsághoz tartozik a művészi, irodalmi alkotás szabadsága és a művészeti alkotás terjesztésének szabadsága, a tudományos alkotás szabadsága és a tudományos ismeretek tanításának szabadsága. Ez utóbbiak tiszteletben tartásáról és védelméről az Alkotmány 70/G. §-ában külön is rendelkezik. A véleménynyilvánítási szabadsághoz kapcsolódik a lelkiismereti és vallásszabadság (60. §), valamint a gyülekezési jog is (62. §). Ez a jogegyüttes teszi lehetővé az egyén megalapozott részvételét a társadalmi és politikai folyamatokban.
Már Az ember és polgár jogainak 1789-es francia Deklarációja is foglalkozott a vélemény kinyilvánításának szabadságával: Gondolatainak és véleményének szabad kinyilvánítása az ember egyik legbecsesebb joga. Így tehát minden polgár szabadon nyilatkozhat szóban, írásban, nyomtatásban; de a törvényben megállapított minden esetben felelős azért, ha visszaél a szabadsággal. Mára ennél a tartalomnál lényegesen gazdagabb tartalommal határozzák meg a vélemény illetve a kifejezés szabadságát. A véleményszabadság tartalmának, illetve tartalmi gazdagodásának kiemelkedő alapjogi jelentősége a modern demokráciák alkotmányos gyakorlatában széles körben tapasztalható. A véleménynyilvánítás, a közlés szabadsága több fontos dokumentumban megjelenik. Az Emberi Jogok és az Alapvető Szabadságok 1950-ben elfogadott római Egyezményének 10. cikkében: Mindenkinek joga van a kifejezés szabadságához. Ez a jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és közlésének szabadságát országhatárokra tekintet nélkül és anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhasson. Ez a Cikk nem akadályozza, hogy az államok a rádió-, televízió- vagy mozgógép vállalatok működését engedélyhez kössék.
A Római Egyezmény 10. cikke az információszabadságot és annak korlátait hirdette meg. Szükségessé vált azonban a szabadság továbbfejlesztése konkrét rendelkezésekkel. Ezt a feladatot a Miniszterek Bizottsága a véleménynyilvánítási és információs szabadságról hozott Nyilatkozatával (Déclaration sur la liberté d’expression et d’information) végezte el, amely a “Médiák európai kartája” néven ismert. Ez a véleménynyilvánítás és az információ szabadsága mellett elsősorban a médiumok szabadságát és autonómiáját tartja szem előtt. Az indokok és célok megjelölése után a Nyilatkozatban az Európa Tanács tagállamai elhatározták az együttműködés hatásosabbá tételét azért, hogy:
- a) védelmezzék minden személy jogát a véleménynyilvánítás és információ szabadságára
- b) oktatással és neveléssel előmozdítsák a véleménynyilvánítás és információs szabadság tényleges gyakorlását;
- c) segítsék az információ szabad forgalmát, hogy ezzel is hozzájáruljanak a nemzetközi megértéshez, a meggyőződések és a hagyományok jobb ismeretéhez, a vélemények különbözőségének tiszteletéhez és a kultúra kölcsönös gazdagításához;
- d) a kommunikációs eszközök területén tegyék közismertté tapasztalataikat és ismereteiket;
- e) tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy az új információs és kommunikációs szolgáltatásokat és technikákat – amikor rendelkezésre állnak – a véleménynyilvánítási és információs szabadság területének növelésére ténylegesen igénybe vegyék.
A Polgári és Politikai Jogokról szóló, az ENSZ keretében 1966. decemberében elfogadott Nemzetközi Egyezségokmány 19. cikke szerint:
“1. Nézetei miatt senki sem zaklatható. Mindenkinek joga van a szabad kifejezésre, ez a jog magában foglalja a mindenfajta adat és gondolat határokra való tekintet nélküli szóban, írásban, nyomtatásban, művészi formában vagy bármilyen más tetszése szerinti módon történő keresésének, megismerésének és terjesztésének a szabadságát is.
Az NSZK 1949-es alaptörvényének 5. cikkében:
(1) Mindenkinek joga van arra, hogy véleményét szóban, írásban és képben szabadon kifejezze és terjessze, valamint arra, hogy az általánosan hozzáférhető forrásokból akadálytalanul tájékozódjék. A sajtószabadság és a rádió valamint film útján történő hírközlés szabadsága biztosított. Cenzúrának nincs helye.
Az 1978-as spanyol alkotmány 20. cikkében:
(1) Mindenkit megilletnek az alábbi jogok:
- a gondolatok, eszmék és vélemények szóban, írásban vagy a kifejezésbármely más módján történő szabad kifejtése és terjesztése;
- az irodalmi, művészeti, tudományos és technikai alkotás szabadsága;
- a tanítás szabadsága;
- valós információ szabad közlése és megszerzése bármilyen terjesztési eszköz útján. E szabadságjog gyakorlása kapcsán törvény szabályozza a lelkiismereti fenntartás kérdését és a szakmai titok védelmét.
Ezeknek a jogoknak a gyakorlását nem korlátozhatja semmiféle előzetes cenzúra.
A magyar Alkotmány 61.§-ában:
(1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje, illetőleg terjessze.
(2) A Magyar Köztársaság elismeri és védi a sajtó szabadságát.
Megállapítható, hogy a második világháborút követő fejlődés következtében a véleménynyilvánítás szabadsága a demokratikus államokban már nemcsak a személy önrendelkezési jogának eszköze és megnyilvánulása, hanem széleskörű közérdekű rendeltetés betöltésére hivatott, melynek szerepe az, hogy a vélemény szabad áramlása és ütközése révén alakulhasson a közvélemény, a közhatalmi szervek működésének kritikai értékelése és tárgyilagos megítélése, a közérdekű ügyekben való társadalmi állásfoglalás.
A nemzetközi okmányokban a véleményszabadság kiegészült a vélemény szabad és megalapozott alakulását megkönnyítő, alátámasztó információk kutatására, keresésére, a közérdekű információkhoz való hozzájutásra, sőt a közérdekű tényekről, eseményekről való tájékoztatásra vonatkozó jogosultsággal, az ún. információszabadsággal.
Fontos, hogy a véleménynyilvánítás szabadságát megkülönböztessük a kifejezés szabadságától, melybe a vallás, a tudomány, a művészet, a tanítás, stb. joga is beletartozik.
A véleménynyilvánítás szabadsága nem abszolút. Határai történetileg is változtak, és az egyes jogrendszerek is különbözőképpen jelölik ki a korlátait. Ezen korlátok adnak választ arra a kérdésre, hogy egy jogrendszer milyen mértékben viseli el a különböző véleményeket. A véleményszabadság terjedelmét azok az érdekek határozzák meg, amelyeket a véleményekkel szemben védelemre érdemesít az adott állam, gyakran nemzetközi egyezmények által meghatározottan.
A törvény által védendő érdekeknek négy csoportja különíthető el egy demokratikus jogrendszerben:
Az elsőbe az állam érdekei tartoznak. Ennek körébe az adott állam alkotmányos alaprendjének védelme, az állam külső és belső biztonsága, a közjogi tisztségviselők és az állami szimbólumok esetleges védelme sorolható. Az ilyen tartalmú véleménynyilvánítást nevezzük politikai beszédnek.
A második csoportba egyes társadalmi csoportok érdekeinek védelme tartozik faji, etnikai, vallási, nemi diszkriminációt jelentő megnyilvánulásaikkal szemben. Az ide tartozó vélemények csoportja a gyűlöletbeszéd elnevezésű.
A harmadik kategóriát a társadalom egészének olyan érdekei alkotják, mint például a köznyugalom, közerkölcs.
A védendő érdekek negyedik körét az egyéni becsület védelme képezi, amelybe beletartoznak az egyén személyiségi jogai, magántitkai éppúgy, mint egy vállalkozás jó hírneve, üzleti titkai.
Egy konkrét véleménynyilvánítás egyidejűleg a védendő érdekek több szintjét is érintheti. Például egy vezető politikussal szembeni megnyilvánulások sérthetik az illető személy becsületét, de érinthetik az államérdeket is. Ugyanígy egy sajtókonszern leleplezése tekinthető a magánszféra elleni támadásnak, de a társadalmi nyilvánosság fontossága miatt felfogható a közszféra problémájának is. Természetesen a konkrét esetek kapcsán lehet csak eldönteni, vajon melyik érdekszint sérelme jelentősebb.
1. POLITIKAI BESZÉD – A demokratikus jogrendszerekben csak kivételes esetekben engedik meg a politikai tartalmú vélemények korlátozását. Annak oka, hogy az állami érdeket csak rendkívül indokolt esetben részesítik előnyben a politikai beszéddel szemben, alapvetően a közügyek korlátlan vitathatósága, aminek érvényre juttatása a demokratikus jogállam egyik fontos jellemzője. Ezzel szemben egy nem jogállami berendezkedésben a törvények elsősorban a politikai tartalmú véleménynyilvánításokat korlátozzák.
A politikai véleménynyilvánítás egyik gyakori módja, az amikor az állami-politikai berendezkedéssel kapcsolatos véleményét valaki az állam különböző szimbólumaira utaló megjegyzésekkel, magatartásokkal (pl.: zászlóégetés) juttatja kifejezésre. Ezek a – jelképes vagy szimbolikus beszédnek is nevezett magatartások konfliktusba kerülhetnek azokkal a szabályokkal, amelyekkel a legtöbb jogrendszer védi saját állami jelképeit. A Btk. 1993-as módosításakor a Nemzeti jelkép megsértése címet viselő szakasz beiktatásával került be a magyar jogrendszerbe a nemzeti jelképek büntetőjogi védelme. /”Aki nagy nyilvánosság előtt a Magyar Köztársaság himnuszát, zászlaját vagy címerét sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, vagy más ilyen cselekményt követ el, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.”/ A rendelkezést több indítványozó is megtámadta az Alkotmánybíróság előtt, mondván, az sérti az Alkotmány 61.§ (1) bekezdésében alapjogként meghatározott véleménynyilvánítási szabadságot. A 13/2000. számú határozatában az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága – jelen ügyben – az Alkotmányra közvetlenül visszavezethető más normatív értékekkel ütközik. Ezek az Alkotmány 75. és 76.§-aiban foglalt nemzeti jelképek. Az állami szuverenitás külső megjelenési formáinak tekinthető és egyszersmind a nemzethez mint közösséghez tartozást kifejező szimbólumok “bizonyos vonatkozásaikban kívül vannak a vélemények alkotmányilag védett pluralizmusán.” A véleménynyilvánítás szabadsága csak a bírálat, jellemzés, nézet és kritika szabadságát foglalja magában, a nemzeti jelképek megsértése esetén pedig nem ilyen magatartásról van szó.
2. GYŰLÖLETBESZÉD – A véleménynyilvánításnak ebbe a csoportjába azok a beszédek tartoznak, amelyekkel a beszélő a társadalom faji, etnikai, vallási vagy nemi csoportjairól vagy azok egyes tagjairól a csoporthoz tartozásukra tekintettel mond olyan véleményt, amely sértheti a csoport tagjait és gyűlöletet kelthet a társadalomban a csoporttal szemben. A magyar Alkotmánybíróság először a Btk. közösség elleni izgatásról szóló passzusának alkotmányossági vizsgálata során találkozott a gyűlöletbeszéd korlátozhatóságának problémájával. A Btk. az izgatásnak két tényállását szabályozta amelyek közös eleme csak a nagy nyilvánosság előtti elkövetés volt. Míg az (1) bekezdésben foglalt súlyosabb alakzat tényállási eleme a magyar nemzet vagy valamely nemzetiség, nép, felekezet, továbbá a lakosság egyes csoportjai elleni gyűlöletre uszítás, addig a (2) bekezdés szerinti vétséget az követte el, aki a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértő vagy lealacsonyító kifejezést használt, vagy más ilyen cselekedetet követett el. (269.§) A két tényállás nem pusztán a védett jogi tárgyak körében különbözött egymástól, hanem az elkövetési magatartásban is. Míg a gyűlöletre uszítás alkalmas lehet a társadalmi béke megzavarására azáltal, hogy magában hordja az erőszak vagy az erőszakkal való fenyegetés veszélyét, addig a Btk. indokolása által gyalázkodásnak nevezett enyhébb alakzatról ez nem mondható el. A 30/1992. számú határozatában az Alkotmánybíróság alkotmányosnak ítélte a Btk. említett rendelkezésének (1) bekezdésében szabályozott gyűlöletre uszítás tényállását, ugyanakkor alkotmányellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a (2) bekezdésben foglalt gyalázkodást. A gyalázkodási tényállás alkotmányellenessé nyilvánításának fő indoka az volt, hogy ebben az esetben valójában a vélemény értéktartalma alapján minősített a törvényhozó, s ehhez a köznyugalom sérelme csak a feltételezés és a statisztikai valószínűség alapján kapcsolódott.
3. KÖZNYUGALOM, KÖZERKÖLCS – A köz érdekeit sértő beszéd körébe olyan vélemények tartoznak, amelyeket a társadalom egészének érdekében indokolt korlátozni. Ilyen a közt szolgáló védendő érdekek, a köznyugalom, a közerkölcs és a közegészség. Ezek az érdekek azért jelentik a sokszor legnehezebben megállapítható korlátait a véleménynyilvánításnak, mert nem lévén közvetlen sértett, a törvényalkotónak, illetve a bíróságoknak kell feltárnia, mely vélemények sértik feltételezhetően az embereknek legalább a többségét legalább annyira, hogy indokolt legyen a korlátozás. A köznyugalom védelmében a magyar jog megengedi a szólásszabadság, a sajtó- és egyéb, például internetes nyilvánosság korlátozását. Úgyszintén korlátozható a véleményszabadság a közerkölcs sérelmére való hivatkozással. Például a gazdasági reklámtevékenységről szóló 1997. évi LVIII. törvény által, amely tiltja olyan reklám közzétételét, amely a gyermek- és fiatalkorúak fizikai, szellemi vagy erkölcsi fejlődését károsítja. (5.§) Tiltja továbbá a pornográf, a szexuális szolgáltatásra vonatkozó, a szexuális ingerkeltésre irányuló árukra és emeltdíjas távközlési szolgáltatásra vonatkozó reklámok közzétételét. (5/A.§) Egy másik, korlátozó rendelkezéseket tartalmazó törvény a rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény, a médiatörvény. Ez kifejezetten tiltja a kiskorúak személyiségfejlődésére súlyosan ártalmas műsorszámok közzétételét, ugyanakkor csak megfelelő jelzéssel ellátva engedi közzétenni a kiskorúak személyiségfejlődésére ártalmas (…) műsorszámokat. (5.§) A közegészség védelme érdekében lehetséges korlátozások leginkább az egészségre káros kereskedelmi termékek (cigaretta, alkohol) reklámja kapcsán merülnek fel.
4. EGYÉNI BECSÜLET – Az egyéni becsület védelme érdekében a legtöbb jogrendszer és a nemzetközi jog is a véleményszabadság lényegesen erőteljesebb korlátozását teszi lehetővé, mint a politikai tartalmú beszédek esetében. Következik ez az egyén magánszférájának, méltóságának valamennyi alkotmányban és nemzetközi dokumentumban megtalálható kiemelt védelméből. Csakhogy az egyéni becsületet sértő véleménynyilvánítások általában akkor jutnak el az írott és az elektronikus sajtó közvetítésével a szélesebb nyilvánosság elé, ha azok olyan emberekkel kapcsolatosak, akiknek az élete közfunkciójával vagy társadalmi ismertségüknél fogva sokkal inkább a nyilvánosság előtt zajlik, mint az “átlagembereké”. Viszont az ilyen közszereplők esetében a legtöbb nemzeti és nemzetközi joggyakorlat magasabb tűrési küszöböt ír elő a bírálattal szemben. Ezekkel a személyekkel szembeni becsületsértő beszéd, ha nem is korlátlan, de csak szigorúbb feltételekkel korlátozható.
A véleményszabadság korlátozásának igazolhatósága minden esetben a kifejezés által okozott vagy okozható sérelemtől függ. Ez az amit a strasbourgi bíróság gyakorlata a korlátozás szükségességének nevez. Ezt pedig az adott hely, idő és a körülmények kontextusa határozza meg. Nincs olyan közlés, amely kontextusától függetlenül, pusztán tartalma alapján korlátozható lenne. A sérelem mint hátrányos következmény bekövetkezése vagy annak reális veszélye esetén a kijelentés tartalma és körülményei együtt igazolják a korlátozást.
