A magyar-szlovák borvita ügyében továbbra is kiélezett küzdelem folyik a „Tokaj” névhasználatért. Mivel az uniós oltalmak jegyzéke nem nevezhet két különböző borvidéket ugyanazon a néven, Brüsszelnek hamarosan döntenie kell, ki viselheti a Tokaj címet.
A tokaji borok kiválóságát a hazai közönség számára aligha szükséges bizonygatni, mégis a névhasználati vita körüli perpatvar vizsgálata előtt érdemes közelebbről szemügyre venni a „királyok borát” és a vele egységet alkotó borvidéket. Tokaj és környéke már a magyar honfoglalás előtt is lakott terület volt, első szőlőművelői talán a rómaiak voltak. Később a Kárpát-medencébe érkező magyarok kedvelt szálláshelyévé vált, akik elő-ázsiai hagyományaikkal tovább gondozták az itt talált szőlőültetvényeket. Miután Batu kán seregei 1242-ben megtizedelték a régió lakosságát, IV. Béla király olasz és vallon telepesekkel népesítette be a Hegyalját, akik magukkal hozva hazájuk kitűnő szőlőfajtáit és bortermelő kultúráját, egyre tökéletesítették a bor készítésének technológiáját. A XIV. században sorra épülnek a borospincék, a többemeletes pincelabirintusok, majd hamarosan kialakul az aszúbor-készítés „művészete”, mely Szepsi Laczkó Máté református lelkésznek köszönhetően az 1600-as években már írásba foglaltatik. A történelmi Magyarország ma Szlovákiához tartozó részén a szőlőművelés és borkészítés a szlovák napszámosok és a betelepülő ruszinok keze munkáját dicséri. A XVII. század végétől Tokaj-hegyalján görög kereskedők tűnek fel, akik a tokaji bor forgalmazásában kiemelkedő szerepet játszottak a rác és örmény kalmárok mellett. A görögök kereskedelemben betöltött pozícióját az 1700-as évektől egyre inkább a térségbe betelepülő lengyel zsidóság vette át, akik üzleti és gazdasági szakértelmükkel jelentős lendületet adtak a helyi borkereskedelemnek. A tokaji bor ekkorra már világhírű. Hódító útja során ámulatba ejti XIV. Lajos „napkirályt” és a francia udvart, különleges ajándékként jegyzik Nagy Péter orosz cár palotájában, valamint olyan neves írói, művészi alkotások zengik ódáját, mint Mozart Don Giovanni-ja vagy Goethe Faust-ja. A Tokaj-hegyaljai borvidék – egy 1737-ben kelt királyi rendelet útján – a világon elsőként vált „zárt borvidékké”, s ennek köszönhetően a térség hűen meg tudta őrizni egyedi borkultúráját, történeti sajátosságait és lehetővé vált a tokaji borkészítés páratlan íz-világának tökélyre fejlesztése.
A napjainkban dúló magyar-szlovák borháború gyökere azokra az időkre nyúlik vissza, amikor a trianoni határmódosítással a borvidék egy igen kis része az egykori Csehszlovákia területére került. A tokaji borvidék szlovák területe nem került azonban egyértelmű területi lehatárolásra (sőt a szlovák törvények szerint az ország egész területe egyetlen borvidéket képez), ezáltal bizonytalanná vált, hogy Szlovákia pontosan mely területein állítható elő tokaji bor. 2004-ben Szlovákia és Magyarország egyezményben nyilvánította ki, hogy a magyar bortörvényhez igazodva egységes termelési és ellenőrzési feltételekben állapodnak meg, és a szlovák részre eső borvidék területe is egyértelműen lehatárolásra fog kerül. A megállapodás értelmében a Tokaji Borvidék a két ország területén a határon átnyúló borvidéket képez, melyből a magyar oldalra eső rész a „Tokaji borvidék” nevet, a szlovák rész pedig a – szintén azonos jelentésű – „Tokajská vinohradnícka oblast” nevet viseli. Sajnálatos módon a két országnak a mai napig nem sikerült az egyezményben foglaltaknak eleget tenni, és a saját érdekek által vezérelve a vitás helyzetet még inkább elmélyítették.
Tovább éleződött a konfliktus, amikor az Európai Unió elsőként 2006-ban az Unió Hivatalos lapjában – a korábbi „Vinohradnícka oblast Tokajská” eredetmegjelölés helyett – „Vinohradnícka oblast Tokaj” néven tüntette fel a szlovák tokaji borvidéket. 2009-ben aztán az eredetmegjelölések és földrajzi jelzések uniós oltalmának nyilvántartására új rendszert (E-Bacchus nyilvántartás) vezetett be az EU, melybe a szlovák borvidék először „Tokajská/Tokajské/Tokajsky vinohradnícka oblast” néven vonult be a jegyzékben, ám Szlovákia idővel kezdeményezte, hogy a bejegyzett eredetmegjelölést „Vinohradnícka oblast Tokaj”-ra, sőt, akár csak „Tokaj”-ra módosítsák, mivel nemzeti törvényeikben ténylegesen ezek a nevek szerepelnek. A Bizottság 2010 februárjában a 2009. augusztus 1-jén hatályos szlovák jogszabályok fényében úgy módosította a nyilvántartást, hogy az megfeleljen a szlovák törvény pontos elnevezésének, azaz „Vinohradnícka oblast Tokaj”-ra módosította a bejegyzést. A Bizottság elutasította ugyanakkor a szlovákok „Tokaj” névre vonatkozó kérését, arra hivatkozással, hogy az önmagában ez a kifejezés nem jelenik meg a szlovák jogszabályokban. A magyar hatóságok ezek után azzal a kifogással fordultak az Európai Bizottsághoz, hogy az E-Bacchus nyilvántartásban történt módosítást alaptalan, figyelemmel arra, hogy az idő közben új szlovák bortörvény került elfogadásra, a „Tokajska” kifejezés használatával, melyet a Bizottság nem vett figyelembe. A magyar álláspont szerint Szlovákia nem formálhat jogot olyan uniós eredetmegjelölésre, mely a „Tokaj” kifejezésre utal, csupán csak a korábban bejegyzett „Tokajska” elnevezésre. A brüsszeli eseményeket figyelve Szlovákia újabb törvénymódosításra szánta el magát, s előrelátó módon immár a „Tokaj” eredetmegjelölést vezette be nemzeti jogának szókészletébe.
A Magyar Köztársaság 2010 áprilisában keresetlevelet nyújtott be az Európai Unió Törvényszékéhez az Európai Bizottság alperes ellen, melyhez beavatkozóként csatlakozott a Szlovák Köztársaság. A magyar fél kérte a Törvényszéktől, hogy semmisítse meg a Bizottság által az E-Bacchus adatbázisba bevezetett „Vinohradnícka oblast Tokaj” bejegyzést.
Az E-Bacchus nyilvántartás kapcsán a magyar aggodalom abban a koránt sem alaptalan feltételezésben gyökerezik, hogy a „Tokaj” megnevezés olyan téves képzetet kelthet a fogyasztókban, hogy a Szlovákiában előállított tokaji bor a magyar követelményrendszernek megfelelő, védett magyar „Tokaj” eredetmegjelölésű borral megegyezik, ezáltal a ’Tokaji’ hosszú fejlődéstörténetének eredményeképpen elnyert világhírneve alatt a minőséget közel sem tanúsító, silány utánzatok kerülhetnek a borfogyasztók poharaiba. Tény, hogy a szlovák és a magyar bortermelésre vonatkozó követelményrendszerek valóban nem egyformák, és az Európai Bizottság passzivitása sem mozdítja előre a régóta húzódó problémát.
A szlovák-magyar borvita előzményeiről és az uniós eljárásokról Marcinkó Ferenc a Tokaji Borvidék Hegyközségi Tanácsának elnöke az alábbiak szerint nyilatkozott a Jogi Fórumnak.
„A szlovák féllel 5 éven át folytatunk tárgyalásokat, melynek során többször tettünk kísérletet arra, hogy a bortermelésre vonatkozó szabályozási, ellenőrzési rendszereket egységesítsük. Minden alkalommal bebizonyosodott, hogy a szlovák termelők a náluk alkalmazott – sokkal lazább – szabályozási, főleg ellenőrzési rendszerüket nem kívánják a magyarnak megfelelő szigorúbb követelményekre cserélni. Példának okáért nincsen kötelező nyilvántartásuk a területekről, nem kötelező származási bizonyítvány a termékről, nincs helyi ellenőrzés az aszúszemek kiszedéséről és feldolgozásáról, és nem ismerik a melléktermék kivonásának előírásait sem.”
Brüsszel nyilvántartási eljárása kapcsán Marcinkó Ferenc elmondta, hogy az Unió eddig mindig igyekezett magát kihúzni az egyértelmű döntés meghozatalának felelőssége alól. Folyamatosan azon az állásponton van, hogy nem kíván döntést hozni, hanem a két ország megegyezésének elősegítésére törekszik. Az viszont világosan látszik, hogy a két ország között ezekben a kérdésekben soha nem lesz megegyezés, hiszen a szlovák termelői oldalnak nem áll érdekében egy szigorúbb rendszerhez való igazodás. Szlovákiának és Magyarországnak 2011 év végéig kellett benyújtania a Bizottsághoz a Tokaji borok termékleírásait, melynek kapcsán bízunk abban, hogy Brüsszel számára is egyértelműen ki fog derülni, hogy kétféle termékleírás és technológiai szabályozás esetén a borok megnevezése nem lehet azonos. Mivel ez az állapot napjainkra bekövetkezett, ezért döntéskényszerbe fog kerülni az Európai Bizottság.
Nyilvánvaló tehát, hogy az Unió nyilvántartási rendszerében nem szerepelhet ugyanazon eredetmegjelölés alatt két különböző borvidék, és az E-Bacchus jegyzéktől is elvárt követelmény a hiteles, megbízható, pontos adatok nyilvántartása. Kérdés marad egyelőre, hogy – az Európai Törvényszék előtti jogvita fényében – a Bizottság miként dönt majd a számára csupán mechanikusnak tűnő nyilvántartási-bejegyzési ügyben, mely az érintett két ország számára történelmi kérdéseket is feszegető gazdaságpolitikai és presztízs-kérdés egyaránt. A magyar fél részéről jelenti továbbá annak a bornak a világhírnevéért folytatott küzdelmet, mely a tokaji borászmesterek sok évszázados munkájának csodája, s melynek kifogástalan minősége mindig minden korban ugyanazt az egyedülálló élményt nyújtja.
“Ha tokajit iszunk, éreznünk kell, hogy van Gondviselés felettünk, mert annyi gyönyört, mint ez a bor, csak egy végtelen jóságos Isten nyújthat.” (Voltaire)
