„Az Európai Unió története a jogi integráció történetét meséli el” – így kezdi Sólyom László köszöntőjét a 2010. július 7-én megrendezett, Új értékek a Lisszaboni Szerződés után című nemzetközi konferencián. Jogászok és filozófusok az értékről, a rendről és az integráció nem jogi fogalmának eredetéről és fenntarthatóságáról.
A leköszönő köztársasági elnök, bár személyesen nem volt jelen, fővédnöki minőségében komoly, hangvételében mégis talán könnyedebb stílusú esszével tisztelte meg azt a szépszámú jelenlévőt, akik egy sokat ígérő nemzetközi konferencián vehettek részt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem II. János Pál termében, 2010. július 7-én. A szöveg, természetéből fakadóan inkább filozófiai, mintsem jogi kérdéseket tárt a többségében magyar jogászokból és külföldi – vagy hazánkban tanuló és dolgozó külföldi – hallgatókból és szakemberekből álló közönség elé.
De ki lehet-e jelenteni, hogy az érték, a rend és az integráció (legyen az bármilyen minőségű) tisztán és szigorúan jogi fogalom? Bizonyos (jogpozitivista) szempontból igen: a jogszabályokhoz való – általános – igazodás eredményezhet rendet, de nem feltétlenül teremt értéket. Az integráció kérdéséről való elmélkedés – már pusztán eszmetörténeti alapon – nagyobb – jogi és filozófiai – felkészültséget igényel. Az Európai Unió és sarokkövei, az azt megteremtő nemzetközi szerződések nemcsak jogi értelemben fennálló közösséget, nem csak jog szerinti gazdasági- és diplomáciai kapcsolatot írtak és írnak elő, hanem mindezektől függetlenül (és közvetlenül) egy olyan értékalapú közeg megteremtését is, ahol – a gazdasági és politikai egyenlőtlenségek mellett – erősödhet és fejlődhet minden egyes nemzet kulturális, nyelvi és történeti énképe.
Az Európai Unió által megtestesített értékek nem csak annak egyes kritériumait, hanem egy átfogó értelmezés lehetőségét is adják az unió jogi integrációjának. Így az unió növekedésével egy szövegkörnyezetbe tehető az 1989-es rendszerváltás átmenete vagy az 1992-es Maastrichti Szerződés megkötése: e két folyamat mint elért célok és a jövőben is követendő példák állhatnak előttünk. Ami jogi értelemben összefogja az unió összes tagállamának állampolgárait, az az értékek tekintetében megteremti a kultúrák különbözőségét, megismerhetőségének sokkal szélesebb lehetőségeit.
Ugyanakkor az unió csak akkor állhat szilárd alapokon, ha közös történelmet és kultúrát tudhat magáénak, közös eredmények születnek a tudományban, a vallás és a filozófia területén, és a művészetekben. Az intenzív változások és a nemzetközi együttműködés korában a politikai részvétel olyan egészséges mértékű alkotmányos patriotizmushoz vezet, amely megteremtheti ezeket a szilárd alapokat.
Az akadémiai diskurzus nyilvánossága, a széles körben elérhető tudományos és közéleti tartalom persze hozzáférhetővé (a fogyaszthatóság teljesen más kérdés) teszi a kultúrát, közelebb hozza a „másik” nemzetet. Tanulhatunk magunktól, s van lehetőségünk másoktól tanulni. De mit tanulhatunk a régiektől? Van-e hagyománya az értékközpontú társadalomnak? Joseph H. H. Weiler professzor értelmezésén keresztül ismerhettünk meg, hogy mit hasznosíthatunk ma Arisztotelésztől és Aquinói Szent Tamástól az értékrenddel és az erkölcsökkel kapcsolatban. Előadásának kulcsfogalma a jog nem „eszközszerű” dimenziója („non instrumental dimension of law”) – vagyis nem csak jogi eszközökkel, hanem más, morális és kulturális (és persze arisztotelészi értelemben politikai) eszközökkel is képesek vagyunk formálni a jogot, a szilárd és sokszor szigorúan értelmezett rendszert. Hiszen a jog mindig is része volt a kultúránknak, és az unióval példálózva kijelenthető, hogy gazdasági projektből politikaivá avanzsált. Két „hármas eszményt” említ: az első a béke, a prosperitás és a szupranacianalizmus, a második a demokrácia, az emberi jogok és a jogrend hármasa. Ezek érvényesüléséhez akkor vezethet út, ha az emberek valóban hisznek ezen értékekben, és életüket nem hipokrita valójukban élik. Ez mind a hat említett, „európai értelemben vett” értékre fennáll.
Érdekes eszmefuttatásokat hallhattunk a társadalmi igazságosság és szolidaritásról, valamint a szociális piacgazdaságról (Catherine Barnard), az önmagunkért történő felelősségvállalásról (Damian Chalmers), valamint a demokratikus legitimációról az Európai Unióban (Robert Schütze). Ugyanakkor a „politikai” kifejezés csak igen kevés és majdhogynem negatív kontextusban hangzott el – fölülírta az érték, a rend és az erkölcs kifejezések gyakori használata – felmerül a kérdés: érték-e a politika, a „politika-csinálás” folyamata a Lisszaboni Szerződés után? Az említett kérdések és problémák egészen más színezetet kapnak akkor, ha az értelmezés visszafelé történik: fölülírja-e a „politikai” az „erkölcsit” és az értékrendet, képesek-e együttműködni, vagy kioltják egymást, mint a fejedelem macchiavelliánus intézkedései népe iránta érzett szeretetét, amit aztán felvált a tisztelet és a félelem vélt vagy valós érzete?
„Ott a haza, hol a haszon” – így Biberach. Hiszen érdek nélkül politikai kérdésekről nem beszélünk.
