A Bizottság által elfogadott új gázbiztonsági jogszabály kötelezi a tagállamokat, hogy a gázellátásukban beálló zavar esetén rendelkezzenek alternatív kapacitással és működőképes válságkezelési stratégiával.
A piacé az elsőbbség
Az Európai Bizottság ma új rendeletet fogadott el annak érdekében, hogy a belső földgázpiacon növelje a gázellátás biztonságát. A javasolt rendelet a 2004-es Gáz Direktívát váltja fel, és olyan területeket is érint, mint a kétirányú áramlás bevezetése a tagállamokat összekötő gázvezetékeken, valamint a Bizottság hatásköre a tagállamok stratégiai gázkészleteinek felhasználásával kapcsolatban.
A tervezetet véleményező tagállamok általában helyeselték a Bizottság azon törekvését, hogy kötelezővé tegyen az országok számára egy egységes képlet alapján meghatározott gázbiztonsági minimumot. Ugyanakkor arra figyelmeztettek, hogy a válságkezelésben elsősorban a piaci mechanizmusokra és a regionális megoldásokra kell támaszkodni. „A januári krízis idején látható volt, hogy a cégek közötti együttműködéssel piaci alapon meg lehetett oldani a problémák egy részét” – olvasható a német és francia álláspontban. „Csak ha ez már kevésnek bizonyul, akkor kellene az érintett tagállamok válságkezelési megbízottainak regionális szinten megoldást keresniük, és csak legvégső esetben kellene az ügyet EU-szintre vinni.”
José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke a következőket mondta: „Az energiaellátás biztonságának növelése a következő évek egyik legfontosabb feladata lesz. A lehető legjobbra kell törekednünk, de a legrosszabbra is fel kell készülnünk. Európának le kell vonnia a korábbi válságok tanulságait, és gondoskodnia kell arról, hogy polgárai soha többé ne maradhassanak télvíz idején önhibájukon kívül fűtés nélkül. A Bizottság mai javaslata arra kötelezné a tagállamokat, hogy álljanak készen, és egy földgázellátási zavar esetén működjenek együtt egymással.”
Andris Piebalgs, az Európai Bizottság energiaügyi biztosa a javaslat mielőbbi elfogadását kéri a Tanácstól és az Európai Parlamenttől. „Mára világossá vált, hogy a földgázellátási szükséghelyzetek kezelésére szolgáló rendszerünk elégtelen. A 2009. januári orosz–ukrán gázvita beigazolta félelmünket. Mára valamennyi tagállam felismerte, hogy közös előírásokkal kell biztonságosabbá tennünk az Európai Unió gázellátását. Ezekre az előírásokra tettünk ma javaslatot” – mondta Piebalgs biztos.
Vita a képlet körül
Az „n-1” szabály néven ismert javaslat értelmében – amely a villamos energia szektorban már működő gyakorlatot próbál átültetni a gázszektorra – a tagállamoknak egységes képlet alapján meg kellene határozniuk, hogy az ellátási rendszerükben melyik az az egyetlen, legnagyobb forrás, amelynek kiesése súlyos ellátási zavarokat okozna; a tagállamoknak erre a forrásra vetítve kellene megállapítaniuk a minimális ellátási biztonság mértékét és összetevőit, illetve stratégiát kellene kialakítaniuk arra nézve, hogy a legnagyobb forrás kiesése esetén milyen alternatív forrásokból tudják a minimális ellátást biztosítani.
Bár a kormányok alapvetően támogatják egy közös kockázatmegállapító és -elemző képlet kialakítását, a kommentárokban hangsúlyozták, hogy az egyes országok gázellátási struktúrájában jelentős különbségek tapasztalhatók, ezért rugalmasságot kell biztosítani a számukra abban, hogy a közös képlet alapján kialakítsák a minimum ellátási biztonságot szavatoló nemzeti stratégiákat.
Így például kiemelték, hogy a minimum ellátási biztonságot szavatoló sztenderdek megállapításánál nem elég csak az infrastruktúra-elemek – mint pl. gáztározók vagy import gázt szállító csővezetékek – kapacitását figyelembe venni (infrastructure capacity approach), hanem tekintettel kell lenni arra is, hogy rendelkezésre áll-e a megfelelő mennyiségű gáz, például érvényes vételi szerződés formájában (commodity approach). Ennek megfelelően úgy módosult a javaslat, hogy mindkét megközelítést alkalmazni kell, és a tagállamoknak 60 napra elegendő gáztartalék rendelkezésre állásáról kell gondoskodniuk.
A tagállamok azt is kifogásolták, hogy a tartalékok kiszámításánál a Bizottság eredeti javaslata nem vett figyelembe olyan alternatív és költségkímélő megoldásokat, mint a fogyasztói oldali szabályozás lehetősége (pl. megszakítható ellátást biztosító szerződések), ipari létesítményeknél a tüzelőanyag-váltás, illetve az egyes vezetékeknél megoldható kétirányú áramlás.
„Eredeti formájában a Bizottság javaslattervezete indokolatlanul figyelmen kívül hagyta ezeket a lehetőségeket mint alternatív gázforrást, márpedig 60 napra elegendő gáz helyben történő tározását vagy más tagállamban a bértározást megoldani hatalmas beruházásokat igényelne az importfüggő tagállamoktól; az esetek többségében ilyen vállalás a közeli jövőben egyszerűen nem lenne teljesíthető. Ezért kezdeményezzük az említett alternatív megoldások figyelembevételét” – szól a német javaslat.
A javaslattervezet a tartalék kiszámításánál már figyelembe veszi az LNG-kapacitást és a saját gázkitermelést is. A gázigény meghatározásánál pedig az elmúlt 50 év leghidegebb mért hőmérsékletéhez kapcsolódó fogyasztást tekinti számítási alapnak.
A tranzit országok számára fontos változás, hogy míg az eredeti bizottsági javaslat nem tett különbséget a tagállami gázhálózatok tranzitot és hazai felhasználást kiszolgáló kapacitása között, tagállami javaslatra bekerült a szövegbe, hogy a hálózatok tranzit volument kiszolgáló részét nem veszik figyelembe a legnagyobb egyetlen gázforrás meghatározásánál. „Igazságtalan és aránytalan lett volna a tranzitországoktól elvárni, hogy a saját fogyasztásukon túl a tranzit volumen pótlását is biztosítsák” – érvel a német javaslat.
Neuralgikus pontok
Bár a folyamatos egyeztetések során sokat puhult a Bizottság eredeti javaslata, továbbra is köteleznék a tagállamokat, hogy két éven belül tegyék lehetővé az EU-n belüli rendszerösszekötő vezetékeken a kétirányú áramlást.
Ugyanakkor további vitára lehet számítani azzal kapcsolatban, hogy milyen jogkörökkel rendelkezzen a Bizottság a tagállamok stratégiai gázkészleteivel kapcsolatban. A Bizottság eredetileg szerette volna elérni, hogy uniós szintű gázellátási válság esetén kötelezhesse a tagállamokat a stratégiai készletek megbontására. Bár ez a tagállamok ellenállása nyomán kikerült a tervezetből, a Bizottság szeretné legalább azt elérni, hogy a versenytorzító hatások elkerülése érdekében korlátozhassa a stratégiai készletek esetleges piaci felhasználását.
Szintén egyeztetés várható arról, hogy válság esetén kötelezővé kelljen-e tenni az ipari vállalatok számára a tüzelőanyag-váltást (Belgium pl. ellenzi ezt); hogy tagállami kompetencia legyen-e annak meghatározása, hogy válság esetén kik jogosultak mindenképpen ellátásra (a Eurogas ezt támogatná); illetve hogy a tagállamok maguk dönthessék-e el, hogy milyen szinten és milyen szerv hatáskörébe kívánják utalni az n-1 szabály végrehajtásával és az esetleges válságkezeléssel kapcsolatos teendőket.
A német és belga javaslat kitér arra is, hogy bár a tagállamoknak világos szabályokat kell alkotniuk arra nézve, hogy válság esetén mikor és milyen beavatkozás történjék piaci és állami szinten, nem lenne helyes gyakorlat, ha a Bizottság számszerű mutatókhoz kötné az állami szintű beavatkozást; ahogy azt sem támogatnák, ha a Bizottság előírná a tagállamoknak, hogy egységesítsék a nemzeti válságkezelési programokban a különböző beavatkozási szintekre vonatkozó intézkedéseket.
„Az egyes országok gázpiaci szerkezete annyira különböző, hogy nincs egyetlen jó megoldás a problémákra” – érvelt Belgium. Példaként említette, hogy az állami beavatkozás mértéke szükségszerűen különböző lesz attól függően, hogy egy tagállamban kereskedelmi vagy stratégiai gáztárózók működnek-e.
Abban viszont egyetértés mutatkozik a tagállamok között, hogy csak azok az országok számíthatnak a jövőben uniós szolidaritásra, akik megfelelnek a majdani n-1 szabálynak. Azon országoknak, amelyek nem tudnak azonnal vagy rövid időn belül megfelelni, várhatóan tényekkel jól alátámasztott cselekvési tervet kell benyújtaniuk a Bizottsághoz.
