Éppen ötven éve, 1963. novemberében ölték meg az Amerikai Egyesült Államok elnökét, John Fitzgerald Kennedyt a texasi Dallasban. Az eseménnyel kapcsolatos főbb hívószavak jól ismertek, legyen szó a texasi tankönyvraktárról, Jackie Kennedy rózsaszín ruhájáról vagy akár egy bizonyos füves dombocskáról a Dealey Plaza környékén. Jelen sorok szerzőjének ezzel kapcsolatos kedvenc anekdotája Gore Vidalnak tulajdonítható, aki – amikor megkérdezték, hogy a világtörténelem mennyiben alakult volna másképpen, ha Kennedy helyett a gyilkosság célpontja a hidegháború másik akkori főszereplője, Hruscsov pártfőtitkár lett volna – ironikusan csak ennyit válaszolt: az bizonyos, hogy Nyina Hruscsova asszony ezek után biztos nem ment volna hozzá Aristotle Onassishoz…
Mindehhez képest jóval kevésbé ismert a Kennedy adminisztráció versenyjoghoz és versenypolitikához fűződő viszonya, bár a tengerentúlon összefoglaló monográfia is született e témában (J. Williamson: Federal Antitrust Policy During the Kennedy-Johnson Years). A források alapján elmondható, hogy az elnök öccse, Robert Kennedy, igazságügy-miniszterként határozottan kiállt a versenyjogi szabályok szigorú betartása és betartatása mellett, így erősebb nyomozati jogköröket igyekezett szerezni a minisztérium (az ottani meghatározó „versenyhivatal”) részére, különösen a kartelltilalom és az összefonódások ellenőrzése terén.
Robert Kennedy egy 1961-es beszédében, amelyet a New York-i – meglehetősen szkeptikus – gazdasági elit előtt tartott “Vigorous Antitrust Enforcement Assists Business” címmel például arról igyekezett meggyőzni a résztvevőket, hogy az általa irányított “versenyhivatal” viszonylag konfrontatív lépései e téren valójában milyen nagy mértékben segítik az üzleti szféra tevékenységét (http://www.justice.gov/…-13-1961.pdf). A Kennedy-adminisztráció ugyanis több banki összefonódás megtiltása iránt indított keresetet a bíróságon (figyelemmel arra, hogy az amerikai rendszerben – ellentétben az európai rezsimmel – a versenyhatóság az összefonódás megtiltására maga nem jogosult, csak ennek bírósági kezdeményezésére) és több ponton is fellépett az akkoriban elharapódzó árkartellek és versenyeztetéssel kapcsolatos összejátszások ellen.
A beszéd ezért nagy jelentőséget tulajdonít az amerikai „versenyhivatal” mozgásba lendítésének, és ennek forrását a versenyszféra szereplőitől érkezett (tehát nem fogyasztói!) panaszok és bejelentések számának növelésében látta; valószínűleg ezzel is alátámasztva azt az üzenetet, hogy az üzleti élet szereplői az amerikai “versenyhivatalra” versenyjogi aggályaik felmerülése esetén eredménnyel támaszkodhatnak. Később komoly kritika is érte a Kennedy-adminisztrációt éppen azért, mert túl nagy mértékben támaszkodott a külső felektől érkező hatásokra, és így a „versenyhivatal” munkáját kevésbé az előzetesen kialakított konkrét prioritások és célok határozták meg (ld. A. Schlesinger
Robert Kennedy and His Times, 401.o.)
Ugyancsak nagyon érdekes, hogy a beszédben szerepet kap a versenyjogi szabályok – ma is sokat emlegetett – bonyolultsága és kiszámíthatatlansága: az előadó azonban itt is világos különbséget tesz egyik oldalról az (ily módon meg nem nevezett) kőkemény tilalmak, így például az árrögzítés és a piacfelosztás, másik oldalról pedig az összetettebb megítélésű tényállások, például egy problémásabb vállalatfelvásárlás értékelése között.
Ötven év nagy idő, mégis érdekes megfigyelni, hogy akkoriban az amerikai versenypolitika homlokterében sok tekintetben ma is mennyire aktuális problémák álltak. Mindennek különös fényt ad, ha abba is belegondolunk, hogy az Európai Gazdasági Közösség Bizottsága ekkoriban még csak a legelső bizonytalan lépéseit tette meg a közösségi versenyjog érvényesítése terén…
