A Mérték által kiperelt frekvenciapályázati anyagok vizsgálata igazolta, hogy a Médiatanács diszkriminatív eszközként használta a formai követelményeket a rádiós frekvenciák újrapályáztatása során. Jogszerűtlenül, nem azonos szigorral kérte számon a pályázati követelmények teljesülését. Nagy Krisztina és Polyák Gábor írása.
A Médiatanács frekvenciapályázatainak eredményeként az elmúlt években gyökeresen átalakult a rádiós piac. A változásokról, illetve az átalakulás állomásairól több elemzésben (itt, itt és itt) számoltunk be, és időről időre írtunk arról is, hogy a pályázati eljárások átláthatósága folyamatosan csökken. Nehéz az elemző dolga, mert sok fontos részlet nem érhető el a nyilvános felülteken, a médiahatóság folyamatosan szűkíti az érdemi külső kontroll lehetőségét. Két évet kellett várni a most nyilvánosságra kerülő információkra is, mivel a Médiatanács nem engedett hozzáférést a frekvenciapályázatok anyagaihoz.
A 2011 vége és 2012 ősze között elbírált pályázatok vizsgálatáról szóló elemzésünkben felmerült a gyanú, hogy a Médiatanács nem azonos szigorral kérte számon a pályázóktól a formai követelmények teljesülését, ami érdemben befolyásolta a pályázatok kimenetelét, így a rádiós piaci térkép alakulását is. Ezeknél a pályázatoknál a fő médiapolitikai kérdés az volt, hogy az eddig működő rádiók folytathatják-e tevékenységüket, vagy a Médiatanács új szereplőket akar helyzetbe hozni a piacon.
Klub-szabály, ha akarom
2012 tavaszán és nyarán a korábbiakhoz képest szembetűnően megnőtt a formai hibák miatt visszautasított pályázatok száma: a futó pályázatok felében, húsz eljárásban észlelt olyan formai hibákat a hatóság, amelyek az egész pályázat eredménytelenségét vonták maguk után. Az eredménytelenség hátterében mindenhol az akkoriban „Klub-szabályként” elhíresült – a Klubrádió valamennyi pályázatát érintő, e pályázatok kizárásához vezető – mondvacsinált formai kifogás állt: a pályázati anyagok üres hátsó oldalai számozásának és cégszerű aláírásának elmaradása.
Emellett a hatóság a visszautasított pályázatok esetében szigorúan számon kérte, hogy a pályázatok minden oldalán szerepelt-e cégszerű aláírás, és nem fogadott el semmilyen módosítást a formanyomtatványokon, még akkor sem, ha azok érdemi tartalmi változást nem eredményeztek. A követelmények egy része nem következett a pályázati felhívás szövegéből, és biztosan nem befolyásolták érdemben a pályázatok összehasonlíthatóságát és elbírálását. Később a pályázók által indított bírósági eljárásokban több ítélet is megállapította, hogy a kifogásolt feltételek közül például az üres hátsó oldalak beszámozása, és aláírása nem volt kiolvasható a pályázati felhívásból.
Az értelmetlen és a pályázati felhívásból ép ésszel nem következő követelmények tükrében különösen érdekes volt, hogy ugyanebben az időszakban tizennyolc pályázat esetében nem talált hasonló hibákat a médiahatóság. Ezeken a pályázatokon nyertest hirdetett, megkötötte a sugárzásra jogosító szerződéseket, és a rádiók elkezdhették működésüket.
Az eredménytelen pályázatok listája beszédes. A húsz eredménytelen pályázat döntő többsége olyan frekvenciát érintett, ahol az erősen kormánykritikus hangként megszólaló Klubrádió – korábbi jogosultként, vagy új szereplőként – pályázta meg az adott frekvenciát. A listán szereplő többi pályázó jellemzően olyan rádiós szereplő, amely korábban több helyi szolgáltatásból álló szélesebb hálózatot épített ki, vagy pályázati stratégiája ezt célozta (pl. a Hold Rádiós és Televíziós Reklám Bt., a Rádió 1 kötelekébe sorolt Varage Kft., Füleky Rádió Kft., BMC Rádió Kft.) Ezek a működő rádiók több helyi jogosultságot is megpályáztak, és a vizsgált időszakban sehol sem sikerült nyerniük.
Az eredményessé nyilvánított pályázatoknál is volt közös jellemző: ezekben az eljárásokban zömében nem volt verseny, csak egy pályázó jelentkezett a frekvenciáért. Ebből következően ezekben az eljárásokban a hatóságnak kevésbé kellett egy esetleges bírósági kontroll miatt aggódnia, vélhetően ezért nem kérte számon ugyanazzal a szigorral a formai követelményeket.
Mindezek tükrében alapos okkal feltételezhető volt, hogy a Médiatanács a pályázatok eredménytelenné nyilvánítását eszközként használta a nem kívánt rádiós szereplők háttérbe szorítására, ellehetetlenítésére. Mivel anno a Médiatanács nem adott lehetőséget a pályázati anyagokba való betekintésre, a Mérték a pályázati dokumentumok kiadása érdekében bírósághoz fordult. Az eljárás eredményeként a Médiatanács kénytelen volt kiadni a pályázati anyagokat. Megnyílt tehát az út a három évvel ezelőtt lezárult pályázatok formai követelményei számonkérésének vizsgálatához.
Van hiba?
Jöhetett tehát a betekintés, a nyertes pályázatok alapos vizsgálata. Az eredmény a gyanút igazolta: a Médiatanács az ugyanabban az időszakban elbírált és eredményesnek nyilvánított pályázatok esetében nem kérte számon azokat a formai követelményeket, amelyekre tekintettel más pályázatokat visszautasított. A nyertes pályázatok átvizsgálása során azt tapasztaltuk, hogy e pályázatok üres hátsó oldalairól is hiányoznak az oldalszámok és az esetek többségében az aláírás is, továbbá e pályázatoknál is előfordulnak olyan oldalak, ahol nem cégszerű az aláírás.
A Médiatanács tehát valóban eszközként, méghozzá igencsak diszkriminatív eszközként használta a formai követelményeket a rádiós piaci térkép átrajzolása során. A nemkívánatosnak tartott rádiós szereplőket nem tartalmi értékelési szempontok alapján, hanem mondvacsinált formai hibákra hivatkozva utasította vissza, és lehetetlenítette el a rádiós piacon. Ahol ilyen szereplő nem vett részt a pályázatban, ott a hatóság nem alkalmazta, figyelmen kívül hagyta a maga által alakított szabályokat. Két eset lehetséges: a Médiatanács is tudta, hogy a Klubrádió pályázata jogszerű volt, és az egész Klubrádió-ügy mégis csak önkényes vegzálás volt, illetve a Médiatanács szándékosan nyilvánított nyertessé olyan pályázatokat, amelyekről tudta, hogy – éppen a Médiatanács jogértelmezése miatt – jogsértőek. Az biztos, hogy a diszkriminatív jogalkalmazással sokáig a Klubrádió létét veszélyeztette – és ennek komoly jelentősége lehet a Klubrádió által a Médiatanács ellen indított kártérítési perben –, és súlyos jogbizonytalanságot okozott azoknak a rádióknak a működésében, amelyek esetében nem alkalmazta az általa konstruált formai követelményeket.
A diszkriminatív pályáztatást erősíti az érintett frekvenciák későbbi sorsa is. Az eredménytelenséggel érintett frekvenciák egy részét a Médiatanács később újra megpályáztatta, de már új feltételekkel: nem kereskedelmi rádiók pályázhattak a lehetőségekre, hanem közösségi rádiók. Ezeknek a frekvenciáknak a zömét a frekvenciapályázatok során erősen preferált Katolikus Rádió és a Lánchíd Rádió nyerte el. A frekvenciák egy másik részére – elsősorban a korábban Klubrádió által használt frekvenciákra – a Médiatanács azóta sem írt ki újabb pályázatot, ezeken a frekvenciákon nem szólal meg rádió.
Bűnhődjenek a nyertesek?
Nyilvánvalóan felmerül a kérdés, hogy a nyertes rádiók jogosultságait hogyan érinti a feltárt jogszerűtlenség. Erre a kérdésre a médiatörvény egy sokat vitatott szabálya adhatja meg a választ: amely kimondja, hogy ha nem kizárólag a pályázó felelős a jogsértő döntésért, akkor nem kell felmondani a vele megkötött szerződést. Ezekben az esetekben pedig egyértelműen a médiahatóság jogszerűtlen pályáztatási gyakorlata eredményezte a jogsértő állapot előállását. A Médiatanács diszkriminatív működése mellett maguk a pályázati felhívások is következetlenül és sok esetben önellentmondó formában fogalmaztak meg követelményeket, ahogy ezt később több bírósági döntés is rögzítette.
Az azóta elhunyt Szalai Annamária vezette Médiatanács – és annak minden egyes tagja – a szabályok megkerülésével rajzolta át a rádiós piacot. Azzal, hogy ellentétes jogértelmezéseket alkalmazott egymással egyébként mindenben azonos pályázati helyzetekben, durván megsértette a jogállami működés kereteit és a sajtószabadság érvényesülését, önkényes döntéseivel megakadályozta a szabad versenyen alapuló médiapiac létét.
