A miniszterelnök bejelentette, hogy a médiában is szükségesnek tartja a magyar tulajdon többségi arányát. Számtalan izgalmas módszertani kérdést fel lehet tenni ezzel kapcsolatban, de alighanem csak arról van szó, hogy a kormányzat továbbra is kézi vezérléssel akarja irányítani a médiapiaci folyamatokat. Urbán Ágnes írása.
Az elmúlt napokban csúcsra pörgött a kormányzati kommunikáció, a menekültek elzavarása és a halálbüntetés visszaállításáról szóló vita mellett szinte visszhangtalan maradt, hogy a miniszterelnök újabb iparág átszabását jelentette be. A médiára vonatkoztatva a kormányfő elmondta, hogy „nem szuverén az az ország, ahol a közgondolkodást alakító eszközök többsége külföldi kézben van”, vagyis azt tartja kívánatosnak, hogy a magyar tulajdon a médiaszektorban érje el legalább az 50 százalékot. A gondolatmenet mindenki számára ismert lehet: közel három éve jelentette ki Orbán Viktor, hogy a bankszektor legalább felének magyar tulajdonban kellene lennie. A különadó, illetve a devizahitelezés kondícióinak utólagos átalakítása megtette hatását, több külföldi bank eladta magyarországi részesedését, visszafogja itteni tevékenységét, mára gyakorlatilag megvalósult a bankszektorban a többségi magyar tulajdon. Mindebből logikusan következik, hogy a médiára is hasonló átrendeződés vár, de érdemes elgondolkozni néhány kérdésen.
Először is hosszú évek óta a külföldi tulajdonú vállalatok kiszorítását látjuk: eddig ugyan nem ismertük a miniszterelnöki elképzelést a kívánatos tulajdonosi arányokról, de a folyamat így is nyilvánvaló volt. Az első, egyértelműen politikai háttéralkunak köszönhető tulajdonosi átrendeződés még a szocialista kormány idején, 2009-ben történt: a két országos rádió, a Danubius és a Sláger elvesztette korábban használt frekvenciáját, mert a pályázatot a két magyar tulajdonú, közismerten pártközeli rádió, a Class FM és a Neo FM nyerte meg (a Mérték írásait erről lásd itt és itt). Azóta a második legnagyobb magyarországi televízió, a TV2 a német ProSiebenSat1-tól a magyarországi menedzsment kezébe került. A lappiacról kivonult a finn Sanoma csoport, az új tulajdonos a Centrál Csoport, élén azzal a Varga Zoltánnal, aki eddig leginkább a mobilparkolási üzletből volt ismert. Az Axel Springer és a Ringier fúziójával a portfólió jelentős része a Vienna Capital Partnershez került, ami egy bécsi bejegyzésű cég, de már akkor arról cikkezett a magyar sajtó, hogy fideszes szálak is vannak a háttérben (a cég 2014 óta Mediaworks Zrt néven működik). Megemlítendő még a német Funke Csoport kivonulása, ezzel a HVG Kiadó Zrt. került magyar kézbe. Jellemző egyébként, hogy a Mérték kutatása szerint sem az újságírók, sem a médiamenedzserek nem érzik úgy, hogy a magyar tulajdon érdemben hozzájárulna a sajtószabadság kiteljesedéséhez.
Nem lehet tehát azt mondani, hogy ne indult volna el az elmúlt években a tulajdonosi szerkezet átalakulása a magyar tulajdoni arány javára. Érdekes azonban a miniszterelnök megfogalmazása, hiszen a „közgondolkodást alakító eszközökről” beszél, ez pedig felvet néhány módszertani kérdést. Ugyanolyan súllyal számítjuk a különböző médiumokat vagy megkülönböztetjük aszerint, hogy mennyire befolyásolják a közgondolkodást? Mekkora a Buci Maci gyereklap közgondolkodást alakító hatása az index.hu-hoz képest és hogy fogja ezt bárki kiszámolni? Hogy kezeljük a közterület piacot? Alapvetően ez marketingkommunikációs csatorna, de ha éppen kormányzati gyűlöletkampány folyik rajta, akkor mégiscsak van hatása a közvéleményre, nem? És mi lesz a Facebookkal? Ha valami, ez igazán alakítja a közgondolkodást, de hogy hasonlítunk majd a magyar médiapiachoz egy olyan vállalatot, amelynek piaci értéke lassan eléri az éves magyar GDP kétszeresét?
Legalább ennyire érdekes kérdés, hogy hogyan kalkuláljuk a magyar tulajdoni hányad elérését. A bankok esetében ez relatíve könnyű kérdés, megszámlálható piaci szereplőről van szó, a mérlegfőösszegek alapján megállapítható a teljes szektor tulajdonosi szerkezete. A médiapiac kicsit bonyolultabb történet, a whitereport.hu adata szerint 11 ezer médiamárkát 6700 szervezet üzemeltet, de ebbe nemcsak az üzleti vállalkozások tartoznak, hanem minden olyan intézmény (pl. önkormányzatok, egyházak), amely valamilyen médiumot működtet. Ha egy ilyen listát veszünk alapul, mi lesz a kiindulópont, a cégek árbevétele? Ezek szerint egy kereskedelmi bevételt nem termelő, ámde olvasott közéleti blog nem számít majd a közgondolkodást alakító eszközök közé, a már említett, a kiadójának bevételt termelő Buci Maci viszont igen?
Nem vagyok naiv, egy pillanatra sem hiszem, hogy a miniszterelnök ilyesfajta módszertani kérdéseken gondolkozott. Sokkal valószínűbb, hogy ez a megjegyzés színtiszta üzenet a médiapiaci szereplőknek: a reklámadós ámokfutás, az ügynökségi piac átalakítása, a televíziós műsorterjesztési díjak állami meghatározása, a törvényileg szabályozott televíziós csatornakiosztás, vagy éppen a közterület piacon a lex Simicska lecserélése lex Garancsira mind egy irányba mutat. Senki nem lehet biztonságban, senki nem építhet a hosszú távú üzleti tervezésre, mindenki teljesen kiszolgáltatott az államnak. A legképtelenebb törvényjavaslatokat is szó nélkül megszavazza a parlamenti többség, és félreértés ne essék, szó nincs itt nemzeti érdekről. Ez a foglyul ejtett állam klasszikus esete, a törvényhozás, a szabályozási környezet, a hatóság jogalkalmazása évek óta konzekvensen üzleti érdekcsoportok céljait segíti. Most semmi más nem történt, csak bejelentette a miniszterelnök, hogy ez ezután is így lesz.
