A reklámadó terve és elfogadása napok óta izgalomban tartja a magyar médiát és így a közvéleményt is. Az Országgyűlés megszavazta az új adónemet, érdemes olyan szempontokra is rávilágítani, amelyek eddig talán kevesebb figyelmet kaptak. Urbán Ágnes írása.
A reklámadó – amelyről már korábbi posztunkban megírtuk, hogy valójában médiaadó – jelentősége nem mindenki számára nyilvánvaló, sőt, mint az internetes kommentek tucatjaiból kiderül, sokak egyetértésével találkozik. Nem is várható el persze, hogy bárki is őszinte és mély sajnálatot érezzen egy üzleti vállalkozás iránt, de érdemes egy kicsit félretenni a zsigeri reakciókat és végiggondolni, hogy a médiaadó miért is jelent veszélyt a független magyar médiára.
Egyrészt könnyű belátni, hogy egy ilyen adó mindennél erősebben üzeni a magyar médiapiac valamennyi szereplője számára a teljes kiszolgáltatottságot. Egy megszellőztetett javaslatból napok alatt törvény lesz, módosító indítványok döntenek százmilliók sorsáról, nem beszélve arról, hogy egy már elfogadott törvényben az adósávokat, adókulcsokat még gyorsabban lehet módosítani. Az üzleti tervezés gyakorlatilag értelmét veszti, a vállalkozások működőképességének fenntartása nem a piaci viszonyoktól, hanem politikai döntéshozók pillanatnyi érdekeitől függ. Ilyenkor nem az a kérdés, hogy személyesen mennyire kedveljük az adott médiavállalat termékét vagy szolgáltatását, hanem hogy rendszerszinten jónak tartjuk-e, ha politikai döntések határozzák meg egy-egy szektor vagy vállalkozás működőképességét. Aki most boldog, hogy végre egy piacvezető kereskedelmi csatorna is innentől kezdve a túlélésért küzdhet, akkor is boldog lesz, ha a parlamenti kétharmad prominensei holnap kitalálják, hogy utálják a fagylaltot, és egy célzott törvénnyel napok alatt ellehetetlenítik az összes cukrászdát? Vagy mint a trafikok esetében történt, szépen mindent megszokunk, elfogadjuk, hogy nálunk hatalmi és üzleti érdekek határozzák meg, hogy milyen szolgáltatásokat vehetünk igénybe, milyen termékekhez juthatunk hozzá? Gulyás Gergely érvelését, amely szerint a kereskedelmi televíziók „nagy társadalmi károkat okoznak” és ezért az új adó a média „egészségügyi termékadója”, a szabad pálinkafőzés országában csak viccnek tudjuk tekinteni.
Másrészt a médiaadónak komoly piactorzító szerepe van, amit már az első perctől lehetett tudni. „Az adó igazságos, mindenkinek be kell fizetni” – gondolják sokan, holott éppen adósávok és az adókulcsok tendenciózus kialakítása miatt szó sincs a terhek arányos eloszlásáról. A médiaadó bejelentésekor már ismertek voltak a 2013-as pénzügyi beszámolók, nyilvánvaló volt, hogy az RTL Klub a legnagyobb vesztes (micsoda véletlen, hogy az éves beszámolókat május 31-ig kell nyilvánosságra hozni és június 2-án L. Simon László be is adta a törvénytervezetet). A legnagyobb, 40 százalékos adókulcs csak az RTL Klub üzemeltetőjét, a Magyar RTL Zrt-t érinti, amely 23,7 milliárd forintos árbevételt ért el, ráadásul a bevétel gyakorlatilag teljes egészében a hirdetési piacról származik, így egyben adóalap is. Ez már önmagában is felveti a diszkriminatív adóztatás gyanúját, de igazából az utolsó pillanatban beadott módosító indítvánnyal bújt ki a szög a zsákból, ezzel vált teljesen nyilvánvalóvá, hogy a kormány milyen módon akarja újrarajzolni a kereskedelmi televíziózás piacát.
A végszavazás előtt benyújtott módosító szerint a médiacégek a tavalyi elhatárolt veszteségük 50 százalékát leírhatják az adóalapból. Érdekes, hogy itt hirtelen megjelenik a veszteséges cégekért érzett aggódás, holott a médiaadó – teljesen rendhagyó módon – nem a nyereséget, hanem a bevételt adóztatja. A Magyar RTL Zrt 2013-ban mindössze 0,5 milliárd forintos nyereséget ért el, egyértelmű, hogy a 4,5 milliárd forintos adó könnyen veszteségessé teheti a céget, de nem érződik, hogy ez a törvényalkotó számára szempont lenne. A leírás lehetősége természetesen semmit nem segít a nyereséges RTL Klubon, de komoly könnyítés a TV2-nek (MTM-SBS Zrt), amely a tavalyi évet 10,8 milliárd forintos veszteséggel zárta. Az eredetileg 1,9 milliárdos adóteher a TV2 esetében akár 700 millió körüli összegre is lecsökkenhet, teljesen aránytalanná téve a két kereskedelmi tévécsatornára kirótt összeget: az RTL Klubnak hozzávetőleg 4,5 milliárd forintot, a TV2 adóterhelésének közel hétszeresét kell fizetnie. (A számok csak becslések, egyrészt mindkét csatorna esetében ismerni kellene a bevételen belül a hirdetési bevétel pontos összegét, illetve a TV2 esetében az elhatárolt veszteség mértékét.)
Különös gellert ad a médiaadót érintő kormányzati kommunikációnak, hogy miközben a kereskedelmi csatornák ártalmairól hallunk, a két érintett csatorna közül valójában csak az egyiket sújtja komolyan az új adó. Meglepődésről persze nem lehet beszélni, hiszen a TV2 adásvételének hátteréről korábban mi is írtunk, a sajtó azóta további bizonyítékot talált a Fidesz és a TV2 menedzsmentje/tulajdonosai közötti összefonódásra. Röviden szólva az, amit látunk, a foglyul ejtett állam (state capture) iskolapéldája: Fidesz-közeli tulajdonosok érdeke a TV2 megsegítése és a kétharmados parlamenti többség, mint pincsikutya kiszolgálja ezt az érdeket. A közjó, mint szempont ebben a történetben nyilvánvalóan nem merül fel, még ha néhány politikai bábu rezzenéstelen arccal hozza is a kötelező kommunikációs körítést.
Az egész médiaadó, különösen abban a formájában, hogy elsősorban a két országos kereskedelmi csatornát érinti, sokak számára nem várt hatással járhat. Az RTL Klub és a TV2 műsora eddig ingyen elérhető volt, a műsorterjesztők (kábel, műholdas, IPTV szolgáltatók) sem fizettek a tartalomért. Már most tudható, hogy a digitális átállás befejeztével, illetve a törvényben rögzített határidő lejártával ez a helyzet változik, 2015. január 1-től a műsorterjesztő cégeknek fizetniük kell ezekért a csatornákért és így nem kérdés, hogy a háztartások által fizetendő előfizetési díj is növekedni fog. Az érintett csatornák – az RTL Klub a magas adó, a TV2 pedig a veszteséges működés miatt – igyekeznek minél magasabb összeghez jutni a terjesztési piacról. Azok az internetes kommentelők, akik most boldogok a médiaadó miatt, januártól alighanem érezhetően magasabb díjat fizethetnek a jelenlegi műsorcsomagjaikért, és már most sejthető, hogy emiatt majd a kábeles/műholdas/IPTV szolgáltatókra zúdul a népharag, kevesen értik majd az összefüggéseket. A kormányzat így két legyet ütött egy csapásra: amellett, hogy a TV2-t helyzetbe hozva átalakítja a televíziós piacot, egy újabb adót is kivet a háztartásokra szektorális adónak álcázva. Az adóztatás ezen formájának semmilyen közgazdasági értelme nincs, de politikailag kedvező, hiszen az adót nem az állam, hanem a kereskedelmi cégek szedik be, és így az össznépi utálat sem a kormány, hanem a szolgáltatók felé irányul (a bankok tudnának mesélni, hogy is megy ez).
Az elmúlt napokban nem kapott figyelmet, de érdemes kihangsúlyozni, hogy ebben a történetben mennyire nem játszik semmiféle szerepet a médiatörvény vagy a szabályozó hatóság. Sokan és sokszor leírtuk, hogy az egypárti Médiatanács milyen komoly veszélyt jelent a médiarendszerre, és a rádiós piac átalakítása mutatta, hogy az aggodalom nem volt alaptalan. Ugyanakkor látni kell, hogy a médiaadó bevezetése összességében sokkal nagyobb hatással van a piaci viszonyokra, a Médiatanács azonban ezt csak távolról nézi, nagyjából annyi befolyása van az eseményekre, mint bármelyikünknek. A médiatörvények elfogadása körüli időszakban még szükség volt a munkájukra, ma már erről sincs szó, a Médiatanács nem része annak a játszmának, ami a szemünk előtt zajlik a piacon. Pedig lenne rá oka, hiszen a 2010 évi CLXXXV törvény a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról (médiatörvény) 132§ e) pontja a feladatai közé sorolja, hogy véleményt nyilvánít a médiával és a hírközléssel kapcsolatos jogszabályok tervezetéről.
Érdekes módon a Médiatanács mégis főszereplővé válhat a későbbiekben a médiaadó kapcsán: közismert, hogy a magyar médiában jelentős tulajdonosi koncentráció van. A kreativ.hu cikke szerint a Simicska-Nyerges-Fonyó-Liszkay befektetői kör 2013-ban 40 milliárd forintos forgalmat ért el. Miután a médiaadó tervezete kimondja, hogy „az egymással kapcsolt vállalkozási viszonyban álló adóalanyok adóalapját össze kell adni”, így izgalmas kérdés lesz, hogy készít-e a médiahatóság olyan ágazati vizsgálatot, amelyben feltárja ezt a tulajdonosi összefonódást. Nagyon vagány dolog lenne, ha a hatóság egyszer mégis komolyan venné saját magát és elvégezné azt a feladatot, amelyet egy normális ország normális hatósága nyilvánvalóan megtenne. Persze ennek bekövetkeztétől nem kell tartani, annak valószínűsége, hogy az egész médiaadóval végül éppen Simicska Lajos járna rosszul, körülbelül annyi, mint hogy Gulyás Gergely bevallja a populáris kultúra, különösen a tévé show-k iránti rajongását.
