Forradalmi döntés, az internet vége, szólásszabadság vs. privacy. Ilyen és ehhez hasonló szalagcímekkel jelentek meg írások a luxemburgi székhelyű Európai Bíróság tegnapi, valóban nagy jelentőségű Google-döntését követően. Mi a döntés valódi jelentősége? Uszkiewicz Erik írása.
Az Európai Bíróság ítélete értelmében a Google-nak törölnie kell a spanyol kérelmezőre, Mario Costeja Gonzálezre vonatkozó azon linkeket, amelyek 1998-ban, a kérelmező lejárt társadalombiztosítási tartozásának behajtására irányuló ingatlan‑árveréssel kapcsolatos adatokra mutatnak. A férfi egyébként egyszerűen akként talált rá az írásokra, hogy a keresőbe beírta saját nevét, majd ezután panasszal fordult a spanyol hatóságokhoz. A spanyol szervek szerint az adatközlő oldal jogszerűen járt el, ám a Google vonatkozásában az adatkezelést már nem találta megalapozottnak, így jutott el az ügy az Európai Unió legfelsőbb bírói szervéhez. A Bíróság döntése szerint a jövőben bárki kérheti, hogy a rá vonatkozó inadekvát, irreleváns vagy elavult adatokat az internetről töröljék. A kötelezettség, mint az ítéletből is kitűnik, nem az elsődleges közlőre, jelen esetben egy spanyol napilapra, hanem a keresők üzemeltetőire, így például a piacon vezető Google-ra terjed ki. A döntés, ha nem is az internet végét hozza el, de jelenlegi működési formáját tekintve, amely némi leegyszerűsítéssel úgy írható le, hogy ami egyszer az interneten tartalomként megjelent, az mindörökre ott is marad, mindenképpen megváltoztatja.
Az Európai Unió Bírósága a döntésében tulajdonképpen két alapjogot állított szembe egymással: a szólásszabadságot és a magánszféra, s ezen keresztül a személyes adatok védelméhez fűződő jogot és döntött ez utóbbi javára. Nem véletlen, hogy többek között Viviane Reding, uniós biztos, egyben az adatvédelmi reform egyik legnagyobb támogatója Facebook oldalán üdvözölte a döntést, támogatást érezve elképzelései mögött.
Valójában azonban semmi meglepő nincs a döntésben, különösen akkor, ha nyomon követtük az Európai Unió adatvédelmi reformjának folyamatát az elmúlt időszakban. A jelenlegi adatvédelmi irányelv helyébe lépő rendelet, vagyis a tagállamokban közvetlenül alkalmazandó és kötelező erejű jogszabály tervezete a kezdetektől fogva tartalmazta a felejtés jogának (‘right to be forgotten’) szabályozását. A legnagyobb cégek persze rögtön brüsszeli lobbiba kezdtek a szabályozás megváltoztatása érdekében, egyelőre kevés sikerrel. A minden bizonnyal még idén elfogadásra kerülő jogszabály szövege ugyanis érdemben nem változtatott a rendelkezéseken. Nem véletlen persze, hogy beindult a brüsszeli lobbi. A szabályozás ugyanis megnövekvő adminisztratív és pénzügyi terheket ró a cégekre, egyes esetekben épp a legizgalmasabb adatok törlését eredményezi (kiről ne készült volna már egy-egy kompromittáló fotó) és persze nem kis összegű büntetés kiszabására is sor kerülhet. Tulajdonképpen ezen okok miatt nem örülnek a mostani döntésnek sem.
A rendelettervezet értelmében bárki kérheti a rá vonatkozó adatok törlését, ha
– az adatok már nem szükségesek az adatgyűjtés vagy adatfeldolgozás céljából
– az érintett az adatfeldolgozáshoz való hozzájárulását visszavonja, vagy az adatfeldolgozás, adattárolás engedélyezésére megszabott időtartam eltelt, illetve ha az adatfeldolgozásnak nincs jogalapja
– az érintett kifogásolja az adatfeldolgozást
– az adatfeldolgozás nem áll összhangban a Rendelet egyéb rendelkezésivel.
A kérdés persze az, hogy vajon az érintett cégek (tipikusan a Google és a Facebook) miként fognak reagálni, ha tömegesen érkeznek majd hozzájuk a megkeresések. Minden bizonnyal nem fognak dollár milliókat költeni arra, hogy infrastruktúrájuk és személyi állományuk fejlesztését követően minden esetben érdemben mérlegeljenek adott tartalom vonatkozásában. Nem is beszélve a “jogalkalmazás” során felmerülő vitás vagy nehezen eldönthető esetekről. Éppen emiatt aggódnak sokan és beszélnek a szólásszabadság végéről. Mert melyik politikusnak nem jönne jól mondjuk a választásokat megelőzően, ha a korábbi korrupciós ügyei, szexbotrányai vagy épp az ügynök múltjára vonatkozó információk, akár csak átmenetileg is, de nem volnának az interneten elérhetőek és kereshetők.
A rendelettervezet részben az ilyen helyzetek kezelésére ad kivételszabályokat, vagyis amikor az érintett kérése ellenére sem lehet az adatokat törölni. Ilyen egyebek mellett:
– a véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlása
– a közegészségügyi ok
– a történelmi, statisztikai vagy tudományos célból fontos érdek
– a tagállamok vagy az Unió közérdekvédelme.
Ha tehát visszatérünk a példánkban szereplő politikushoz, akinek elemi érdeke fűződik múltjának megszépítéséhez, hiába kérné a rá vonatkozó adatok törlését, hiszen a választópolgárok véleménynyilvánítási szabadságához fűződő érdek felülírná a kérését. A szabályozás logikáját tekintve tulajdonképpen némi analógiát láthatunk a jelenlegi strasbourgi és alkotmánybírósági gyakorlattal. A politikusoknak, közszereplőknek tűrniük kell ugyanis, hogy magánszférájuk szűkebb mint az állampolgároké, ha úgy tetszik munkakörük része, hogy nagyobb a tűrési kötelezettségük. Az Alkotmánybíróság 36/1994. sz. határozatában kimunkált és azóta is követett gyakorlata értelmében ugyanis a véleménynyilvánítások köre a közhatalmat gyakorló, valamint a közszereplő személyekkel kapcsolatban tágabb, mint más személyek esetén. Márpedig biztosan a véleménynyilvánítás szabadságának része, hogy a megválasztott döntéshozóink múltját ismerjük és valamennyi rá vonatkozó adattal, ha nem is tisztába legyünk, de elérhessük őket az interneten.
Kérdés persze, hogy mi történik a jövőben. Rövid idő alatt számos forgatókönyv jelent meg, néhányan már a Google európai leányvállalatainak bezárását és a szólásszabadságot előnyben részesítő Egyesült Államokba való költözését vízionálják. Saját olvasatomban a döntés az egyének jogvédelmének fontos mérföldköve és semmiképp sem kiáltanám a szólásszabadság végét. Úgy tűnik azonban, hogy a HR munkatársak hamarosan új módszerek után nézhetnek.
