A TV2-re újra szemet vetett az Infocenter, az Antenna Hungáriát visszavenné az állam, Fidesz-közeli vállalkozáshoz kerülhetnek az Axel-Springer megyei lapjai. Mindez egy héten belül, hát csoda, hogy Simicska Lajos a harmadik legbefolyásosabb médiaszemélyiség? Sőt jut ő még följebb is. Polyák Gábor írása.
A fenti hírek mindegyike önmagában is megérne egy halk halálsikolyt, de így együtt egészen zsibbasztó. Persze mindez még csak pletyka, ráadásul egy ponton pénzkérdéssé is válik, amin hasaltak már el ilyen ügyletek. De a szándékok felől nincs kétségem. Mindhárom lépés kiválóan illeszkedik a Mérték anyagaiban rendszeresen leleplezett médiapolitikai végcélhoz: a legnagyobb, politikailag legkevésbé tudatos tömeget elérő csatornák megszálláshoz, ami szükségszerűen együtt jár a jobboldali médiavállalkozások térnyerésével. Az ilyen tranzakciók annál nagyobb mértékben torzítják a nyilvánosságot, minél inkább a semlegesség látszatát kelti az adott médium. Ugyanígy, minél inkább szórakoztató, széles tömegeket elérő tartalmakat közöl az adott médium, annál nagyobb a kockázat. Ebben az esetben ugyanis a manipuláció esélyét növeli, hogy a politikai üzenetek magukban a szórakoztató tartalmakban, vagy azok közé csomagolva jelennek meg, és elérnek olyan közönséget is, amely kevésbé védett a manipulációval szemben.
A TV2 és a megyei lapok nyilvánvalóan beleillenek a képletbe, az Antenna Hungáriát kicsit magyarázni kell.
Médiaegyensúly, meg transzatlanti magánhatalmak, hát persze. Daniel Hallin és Paolo Mancini Médiarendszerek című igen tanulságos könyvükben politikai párhuzamosságnak nevezik azt a helyzetet, amikor a média „jól körvonalazhatóan politikailag orinetált”. Ennek minősített esete „a média, illetve a politikai pártok és egyéb, többnyire pártokhoz kötődő szervezetek, például a szakszervezetek és egyházak szervezeti összefonódása”; a szerzők szerint az ilyen szervezeti összefonódások „jobbára megszűntek”. Kivéve ott, ahol most indul be igazán a folyamat. És a gazdaságilag gyengélkedő médiarendszerek mindig jobban kitettek ennek a folyamatnak.
A rendszerváltás utáni magyar médiatörténet eddig is ismerte ezt a jelenséget. A Népszabadság kisebbségi tulajdonosa mind a mai napig az MSZP Szabad Sajtó Alapítványa, ami a Médiatanács hathatós közreműködésének köszönhetően majdnem kizárólagos tulajdonosa lett a legolvasottabb országos napilapnak. A Postabank egykori médiabirodalma pedig megérne egy alaposabb elemzést. Az ilyen összefonódások nagyon nem egészségesek. Akkor sem, ha a Postabankra ma már nem emlékszik senki, és akkor sem, ha a Népszabadság többségi tulajdonosa egy külföldi szakmai befektető, aki már csak üzleti megfontolások miatt is komoly gátat jelent az ideológiai túlburjánzás előtt. Nem gondolom, hogy az MSZP szándékai média-ügyben sokkal tisztábbak lettek volna, és valószínű, hogy egyszerűen csak ügyetlenebbek, de ahogy én látom, a mostanihoz hasonló, renszerszintű offenzívára még nem volt példa.
Ugyanakkor az, hogy a Népszabadság vagy a Magyar Nemzet, a Hír TV és az ATV, vagy éppen a Klubrádió és a Lánchíd Rádió nem törekszenek a tökéletes politikai egyensúly elérésére, aligha lepi meg a közönségüket. Jól-rosszul, árnyaltabban vagy nagyon is direkten ezek a médiumok a sajátjaiknak játszanak. Elbizonytalaníthatatlan törzsközönségük van; róluk a Mérték elemzése számokkal alátámasztva is kimutatta, hogy lényegében nincs köztük átjárás.
A politika természetesen felismerte, hogy a törzsközönséget ezek a médiumok megfelelően egyben tartják, de nem alkalmasak szélesebb és bizonytalanabb tömeg megszólítására. Erre sokkal jobb egy családi fotó a Blikkben – naná, hogy a Blikknek állít szobrot Rogán Antal, nem a Magyar Nemzetnek – vagy egy vicceskedő beszélgetés a Mokkában. De ami még ennél is jobb: vegyük meg a Mokkát, tévéstől. Szerezzük meg azokat a csatornákat, ahol a közönség nem számít direkt politikai nyomulásra, sőt ha ilyet tapasztalna, el is kapcsolna rögtön. Ennek a modellnek az eddigi zászlóshajója a Class FM volt, aminek a híreit még az NMHH is súlyosan elfogultnak találta. Sok zene, köztük alig észrevehetően egy kis propaganda. A lényeg, hogy olyanok is hallják, akik egyébként nem nagyon keresik a híreket. A budapesti rádiós piacon ezt a modellt sikerült tökélyre fejleszteni. A szintén Fidesz-közeli Music FM fiatalosabb zenei kínálattal a Class-tól eltérő korosztályt is elér, a Lánchíd Rádió pedig kiszolgálja a politikai rajongótábort. Lényegében a teljes rádióhallgatói spektrumot sikerült lefedni baráti vállalkozásokkal.
A TV2 még ehhez képest is óriási dobás lenne, mégiscsak a második legnézettebb csatorna, milliós eléréssel a tájékoztató műsorok esetében is. Nagyon akar a Fidesz egy kertévét magának, 2010-ben még a médiatörvény elfogadásánál is sürgősebb volt megkörnyékezni az RTL Klubot. Az Infocenter végül nem tudta összeszedni a szükséges összeget, úgyhogy Nyerges Zsolt távozott az igazgatótanácsból. A TV2-vel sem most próbálkoznak először, de eddig itt sem sikerült megfizethető árat kialkudni. Most azonban a TV2 tulajdonosa más európai országokban is eladja a televíziós érdekeltségeit. Úgy tűnik, pénzügyi befektetőként elérkezettnek látja az időt kiszállni a nagy nyereséggel hosszabb távon már nem kecsegtető tévés bizniszből. Ez pedig erősíti a vevő alkupozícióját.
Az mondjuk komoly feladvány lesz a Médiatanácsnak, hogy egy ilyen összeolvadást jóváhagyjon. A korábbi hatósági döntések tükrében a Class, a Lánchíd és a Heti Válasz mellé beszerezni egy TV2-t, első ránézésre legalábbis veszélyezteti a „sokszínű tájékozódás jogának érvényesülését”. Ha egy haldokló lappiacon a hatóság erre hivatkozva megfúrta az Axel-Springer/Ringier összeolvadást, akkor a monopolhelyzetben lévő országos kereskedelmi rádió és a második legnézettebb televízió fúziója maga a médiakoncentrációs apokalipszis. De majd valahogy ezt is megoldják, a szavazógépként már jól bevált Médiatanács-tagok mellé biztos találnak egy megfelelő elnököt, aki nem kötözködik.
A megyei napilapok a Mérték kutatása szerint azok közé a médiumok közé tartoznak, amelyeket a médiafogyasztók 70%-a a kertévék híradója mellett lényegében kizárólagos tájékozódási forrásnak tekint. Abban talán nem is reménykedett a Fidesz, hogy egy ilyen zsákmány az ölébe hullhat. Nagy elérés, politikailag kevésbé tudatos közönség, a langyos helyi hírek között egy-egy cseppnyi óvatos propaganda. A modell itt is kiválóan működik, mint ahogy működik a szintén birtokon belül került Metropol esetében is.
Hogy teljes legyen az összeesküvés elmélet: aki azt hiszi, hogy az online média immunis az ilyen támadásokkal szemben, az járjon utána, ki az Index – és egyúttal az Inforádió – tulajdonosa. Az a Spéder Zoltán, aki a Figyelő cikke szerint megkapta ajándékba a Magyar Postát. Nincs kicsit sok Posta-reklám mostanában az Indexen? És az Origó is jól zsarolható, a távközlési piaci érdekeltségén (Magyar Telekom) keresztül. Még egy kis különadó, esetleg egy kellemetlen frekvenciapályázat, még néhány régi üzlet felszámolása. A póráz a legnépszerűbb online szolgáltatások nyakán is ott lóg, közvetlen befolyásszerzés helyett a tulajdonosi érdekek manipulálásaként. A kérdés az, mikor rántanak rajta egyet.
De hogy jön ide az Antenna Hungária? Az Antenna Hungária üzemelteti a MindigTV nevű digitális földfelszíni platformot, és a rendelkezésére álló kapacitások nagy többségét maga osztja el a televíziók – és más tartalomszolgáltatók – között. Épp úgy, ahogy a UPC a kábelkapacitásait. A digitális átállás egyik legfontosabb hozadéka, hogy a televíziós piacon megszűnt az állam közvetlen beavatkozási lehetősége. Nincs több frekvenciapályázat, nincs több évekig tartó, végül az állam részéről mindig elbukott pereskedés. A magyarországi frekvenciapályázatok története az Írisz-pertől – amiben jogerős bírósági ítélet mondta ki, hogy az RTL Klub jogsértő módon kapott frekvenciát – a Sláger/Danubius-ügyig – amiben jogerős bírósági ítélet mondta ki, hogy a Class FM jogsértő módon kapott frekvenciát, és ami nemzetközi választottbíróság előtt jelenleg is folyamatban van–, vagy éppen a Klubrádió pályázatáig, egyértelműen azt igazolja, hogy ha más értelme nem is volt a digitális átállásnak, a televíziós frekvenciapályázatok fenyegető rémének megszűnése éppen elég eredmény.
És akkor most jön az állam, és megveszi az Antenna Hungáriát. Nem pályáztatja a frekvencia-kapacitásokat, hanem teljesen átláthatatlan és ellenőrizhetetlen módon, kénye-kedve szerint osztogatja őket. Ehhez képest a frekvenciapályázat komoly jogállami vívmány. A földfelszíni digitális platform ráadásul megint az, ami eléri a közönségnek azt a – számszerűleg nem túl nagy – részét is, amelyik nem akar vagy nem tud előfizetni kábeles, műholdas, IPTV-s csomagokra, megelégszik az ingyen nézhető közszolgálati csatornákkal és az országos kereskedelmi csatornákkal. A világról alkotott elképzelése tehát viszonylag jól befolyásolható.
Ez van, amikor a gyengélkedő gazdaság és az erősödő politikai kapzsiság egymásra talál. Én ezektől a fejleményektől kifejezetten rosszul érzem magam, és ez akkor is lenne, ha nem Fidesz-, hanem MSZP-, vagy akár LMP- vagy Együtt- vagy bármi-közeli vállalkozások tarolnák le a médiapiacot és a nyilvánosságot. Menthetetlenül beteg médiapiac és nyilvánosság az ilyen, amiben semmi esélye a hőn áhított társadalmi párbeszédnek.
