Médiaszabadság ügyben egyelőre az a legnagyobb probléma, hogy nincs nagyon közös nyelv a közös értékekről Európában. A Freiberga-jelentés jó alapot ad a párbeszédhez. Mong Attila írása.
“A közelmúltbeli események világossá tették, hogy egyes tagországokban fejlesztésre szorul az a keretrendszer, amelyben a média működik, különös tekintettel a médiatanácsokra és szabályozóhatóságokra” – többek között ezt állapította meg az Európai Bizottság úgynevezett “magas szintű munkacsoportja”, a közismertebb nevén Freiberga-bizottság nemrégiben nyilvánosságra hozott jelentése. A szakértői testületet még 2011-ben hívta életre Neelie Kroes, akit sokszor az EU “médiabiztosának” is neveznek, vezetője pedig a korábbi lett államfő, Vaira-Vike Freiberga. A terjedelmes jelentés számos pozitív és számos feledhető megállapítást tartalmaz (ezekről mindjárt részletesebben is írok), a legfontosabb azonban talán az, hogy ez a dokumentum is rámutat a bábeli nyelvzavarra, ami médiaszabadság-kérdésben (és nem mellesleg számos egyéb, nem a közös piaccal szorosan kapcsolatba hozható, inkább a demokráciát, az emberei jogokat érintő “soft”-ügyben) Európában megmutatkozik. Elég ehhez megvizsgálni a cikk elején idézett mondatot, amelyből Budapesten a magyar sajtószabadságot féltők – egyébként joggal – azt olvasták ki, hogy az Európai Unió – és értsük ez alatt elsősorban a Bizottságot – végre hajlandó proaktívabb szerepet vállalni ebben a témában elsősorban olyan országokban, mint például Magyarország, ahol fenyegető trendek bontakoztak ki az elmúlt években. Londonban azonban ugyanezt – egyébként szintén teljes joggal – úgy olvasták, hogy Brüsszel egy újabb kérdésben akar rátelepedni a tagállamokra, a törvény erejével akar újfajta intézményrendszert rákényszeríteni a médiaiparra, amely köszöni szépen, képes maga kiszenvedni a saját szabályait még egy olyan mindent felforgató válság után is, mint a brit újságírói önszabályozást új kezdetre kényszerítő lehallgatási botrány. London és Budapest, mondjuk az EU két szélsősége között persze számos árnyalat van, az azonban közös, hogy ugyanazokon a szavakon (médiaszabadság, pluralizmus, szabályozás, önszabályozás, stb.) teljesen mást értenek az Unión belül, mert történelmileg és kulturálisan nagyon máshol tartanak. Míg egy másik közösségben, az Egyesült Államokban talán éppen a sajtó- és szólásszabadság ügye az egyik olyan, amelyben a legszélesebb körű a konszenzus, a rendkívül heterogén Európában messze nem ez a helyzet.
Budapestről és az EU szabadság-deficites déli-délkeleti szegleteiből (figyelem, ide tartozik Görögország, vagy Olaszország is!) olvasva ugyanis éppen az a leginkább bizalomkeltő, amitől Londonban az újságíróknak, szerkesztőknek, iparági vezetőknek feláll a szőr a hátukon. Röviden a nagyobb állami (nemzetállami, illetve EU-s) beavatkozástól. Miközben Londonban a sajtószabadság aktivisták éppen a szélesebb körű brüsszeli befolyástól félnek, addig az EU kulturális perifériáin Brüsszeltől várják sokan azt, hogy valaki végre védje meg a szabadságjogaikat.
Az európai dokumentum világossá tette, hogy sajtószabadság ügyben bizony van teendője az EU-nak azután is, hogy egy tagállam csatlakozott a közösséghez, vagyis átesett a csatlakozási tárgyalásokon, amelyek során a jelöltek teljesítményét megvizsgálják. Az ezen a téren mindig is aktívabb, de valójában súlytalanabb Európai Parlament mellett ugyanis a fő döntéshozó szerv, az Európai Bizottság örökkön-örökké azzal a dilemmával küzdött, hogy van-e sajtószabadság ügyben bármilyen jogosítványa. Ez a belső vívódás a magyar médiatörvény kérdésében is szinte tapintható volt. Most a Freiberga-jelentés egyértelművé tette, hogy van, és ebből – mint az Open Society Institute médiaprogramjának vezetője blogbejegyzésében megállapította – sok minden következhet. Például az, hogy a helyi médiatanácsok, médiafelügyeleti szervek kötelesek betartani az európai jogelveket, és nem csak betű szerint. Azzal, hogy a szakértők az Európai Bizottságot tennék meg felelősnek azért, hogy a macedón, magyar vagy olasz felügyelet ugyanolyan szellemben védje a média szabadságát, mint mondjuk a német, valójában felvázolták egy nagyon is konkrét intézményrendszer lehetőségét. Meg is nevezték azt a szervezetet, az EU Alapjogi Ügynökségét (FRA), amelynek praktikus feladatai lehetnek a tagállami jogszabályok monitorozásában. Az ügynökség rendszeres jelentéseket írhatna a sajtószabadság helyzetéről, értékelhetné a törvényeket, ezeket a jelentéseket aztán az Európai Parlament vitathatná meg. A pozitív oldalon lehet megemlíteni azokat a javaslatokat is, amelyek a közszolgálati média függetlenségének biztosítását, vagy az oknyomozó újságírás anyagi támogatásának kiszélesítését célozzák.
Aztán persze vannak olyan részei is a jelentésnek, amihez nem kell egy állami beavatkozástól rettegő britnek lenni, hogy felsikítson az ember, elég ismerni hozzá a kelet-dél-kelet európai politikai vezetők lélektanát. A Freiberga-bizottság, nyilvánvaló jó szándékkal, egyedi tagállami problémák megoldására javasol olyan “fegyvereket” a sajtószabadság védelmének érdekében, amelyek könnyen visszafelé sülhetnek el egy más politikai kultúrával megáldott, vagy inkább megátkozott országban. A kötelező önszabályozás ötlete nem csak angolul (“enforced self-regulation”) hangzik rosszul, hanem a pártállami, diktatórikus múlttal bíró országokban is rossz emlékeket ébreszt, csakúgy, mint azok a retorziók, amelyek a kötelező önszabályozó etikai kódexek ellen vétőket érhetnék. “A médiatanácsokat valódi kikényszerítő eszközökkel kell felruházni, mint például bírságok kivetése, kötelező bocsánatkérés elrendelése vagy az újságírói státusz megvonása” – dörög például az egyik ajánlás, amelynek célja persze az, hogy a média iránt megtépázott bizalmat helyreállítsa, de Budapesten ez úgy hangzik, mintha a magyar médiatörvény szellemi alkotói súgtak volna Freiberga fülébe. Nem éppen ezeket az eszközöket bíráltuk sokan itthon, és figyelmeztettünk arra, hogy ezek a megoldások könnyen az újságírók megfélemlítését szolgálhatják, ha rossz kezekbe kerülnek? Fontos megjegyezni persze, hogy a dokumentum szerint “a sajátos nemzeti kontextust az európai szabályozónak figyelembe kell vennie”, hangsúlyozva a “nemzeti politikai kultúra” jelentőségét.
Csak néhány példa a terjedelmes jelentésből, csak néhány fogalom, csak néhány eszköz, amelyek nagyon mást jelentenek Londonban, mást Brüsszelben és mást Budapesten. Mielőtt tehát a dokumentumból következő konkrét szabályozási feladatokra rákanyarodnának az illetékesek, nem ártana közös olvasópróbákat tartani és megvizsgálni: ha nem is létezik még, de létrejöhet-e valamiféle közös nyelv ezen a területen? Ez a legnagyobb kihívás, ami az EU döntéshozói előtt áll.
