“A Médiatanács egész egyszerűen nem végzi a dolgát, amikor meg mégis, akkor bár ne tenné.” Polyák Gábor írása.
A Mérték első éves működésének egyik legfontosabb tanulsága számomra az, hogy a 2010-ben elfogadott új médiaszabályozás akkor is teljes kudarc, ha kizárólag az önmaga által kitűzött célokhoz viszonyítjuk. Azok a hangzatos célkitűzések, amelyekkel a kormányzat a törvények szükségességét bizonygatta, egyáltalán nem valósultak meg. A tartalomszabályozás, a piacszabályozás és a közszolgálatiság átalakítása is frusztráló csalódás a szabályozás kitervelőinek.
A tartalomszabályozás egyik alapmotivációja a gyűlölködő tartalmak kiszorítása volt. Ezek emblematikus képviselője a kuruc.info. A nemes küldetés érdekében a jogalkotó nem tartotta túlzott árnak a teljes nyomtatott és online média médiajogi szabályozását. Mi is történt azóta a kuruc.info-val? Semmi. Ahogy korábban is írtam, itt az ideje megtanulni együtt élni vele. Az én monitoromat sem az új médiatörvények elfogadása előtt, sem azóta nem piszkolta be a kuruc.info, sem más hasonló tartalom. Nem fogom bizonygatni, hogy mennyire nem értek egyet semmivel, amit ezek az oldalak képviselnek, de töretlenül és naivan hiszek abban, hogy újabb és újabb tilalmak helyett az erőforrásokat arra kellene koncentrálni, hogy a társadalomban végre feléledjen a természetes tiltakozás, és a többség megmutassa, hogy jobb érvei vannak, mint ezeknek az egyszerű gondolkodású hangoskodóknak. A tilalmak és a látszólagos szigor kizárólag a játékszabályokat betartani próbáló szereplőket nyomasztja, a szabadság folyamatos szűkítéséért cserébe csak újabb szabályozási kudarcokat kapunk. A kuruc.info paradoxon azonban tovább pusztít: a büntető törvénykönyv és a büntetőeljárás újraszabályozásával a jogalkotó immár beáldozza az internet egészét. Kemények vagyunk, és nem riadunk vissza akár attól sem, hogy minden egyes internetes adatcsomagot külön-külön átvizsgáljunk. A kuruc.info nyomait kutatjuk ugyan, de az se baj, ha másba botlunk.
De hagyjuk a kuruc.info-t, nézzünk szét a televíziós tartalmak között. Gyűlölködő tartalomból ott sincs hiány, az egészen alpáritól az intellektuálisnak álcázottig széles a választék. Mindannyian érezzük, hogy eldurvult a közbeszéd, a kirekesztő, gyűlölködő megszólalások mélyen beépültek a nyilvánosságba. A médiahatóság erre teheti azt, amit a Médiatanács tesz: jól-rosszul elbírálja az esetleg elé kerülő panaszokat. Tegyük hozzá, a közszolgálat szent tehene a Médiatanács szerint sosem hibázik. A Pesty-ügyben a határozat például egyáltalán nem vetette föl, hogy befolyásolja-e a műsorszám megítélést, hogy az a köztévében volt látható. De tehetne a Médiatanács mást is. A rendelkezésére álló nem kevés erőforrást használhatná arra, hogy folyamatosan elemzi legalább a televíziós nyilvánosságot, olyan átfogó képet próbál adni, ami az egyes jogsértéseken túl a nyilvánosság állapotáról is mond valamit. Az esetleges szankcióknál a jelenségek felmutatása és nyilvános vitatára való felkínálása hosszútávon nagyobb valószínűséggel vezet a normális társadalmi párbeszédhez.
Sokat beszéltünk róla az elmúlt időszakban, de a szabályozási kudarcok között is feltétlenül meg kell emlékezni róla: annak ellenére, hogy a világ egyetlen médiatörvényeként a hatályos szabályozás korlátozza a bűncselekményekkel kapcsolatos hírek mennyiségét, az országos kereskedelmi televíziók tájékoztató műsoraiból lényegében eltűntek a közéleti hírek. Ilyen könnyen nem lehet túljárni a kertévék eszén: bűncselekmény helyett van baleset, a napi vérellátást semmi nem veszélyezteti. Ugyanakkor a sokszínű tájékoztatás fontosságát hangsúlyozó hangzatos kinyilatkoztatások ellenére a legnagyobb elérésű csatornákról a demokrácia fenntartásához szükséges információk elérhetetlenek. A közszolgálat ezt nem is próbálja ellensúlyozni, küldetése a lojalitás és a manipuláció. Elemzésünk szerint a kiegyensúlyozottsági panaszok kétharmada a köztévével szemben születik, ezek közül a hatóság még egyet sem talált megalapozottnak. Nemcsak ez támasztja alá azt a véleményemet, hogy a kiegyensúlyozottság követelménye – amit a médiatörvény eredetileg, az Európai Bizottság tiltakozásáig a lekérhető médiaszolgáltatásokra is kiterjesztett – fölösleges és káros jogintézmény, hanem az is, hogy annak a legfőbb haszonélvezője eddig a Jobbik volt. A tanulság tehát az, hogy a köztévé tájékoztató tevékenysége teljesen rendben van, és aki másképp látja, az legalábbis téved, szegény Jobbik meg el van nyomva.
A közéleti hírek eltűnése annak fényében is súlyos kudarc, hogy a szabályozás egyik jól kitapintható célja volt a bulvár elleni küzdelem. Ez azonban nemcsak a híradókban nem hozta a kívánt eredményt, hanem egyáltalán nem volt képes befolyásolni a tartalomkínálatot. Persze ha a Médiatanács hónapokkal egy reality-széria vége után állapít meg abban elkövetett jogsértéseket, akkor nem is nagyon várható, hogy a tevékenységét komoly fenyegetésként értékeljék a kereskedelmi csatornák. A Médiatanács egész egyszerűen nem végzi a dolgát, amikor meg mégis, akkor bár ne tenné.
A piacszabályozási kudarcok leglátványosabbika az, ahogy a Médiatanács szétzúzza a rádiós piacot. Ha csak a törvény szövegét ismernénk, és csak a Médiatanács sajtóközleményeiből vagy éppen a tagok írásaiból, nyilatkozataiból próbálnánk megérteni a szabályozást, biztosak lehetnénk abban, hogy a sokszínű médiakínálat és a plurális médiarendszer jó kezekben van. Pedig nem. A Médiatanács a zenei rádiós piacot szisztematikusan megtisztítja a Class FM konkurenseitől, a talk-rádiók piaca pedig ideológiailag durván jobbra lejt. A Lánchíd Rádió/Class FM/Music FM a budapesti rádiós piacon a teljes hallgatói spektrumot a Nyerges-birodalomba tereli, a Klubrádió elleni háborúval kapcsolatban pedig minden jelzőt elhasználtam már. Vidéken valódi piaci tényezővé válni képtelen zenei rádiók „színesítik” a kínálatot, jobboldali és vallási tematikájú talk-rádiók egészítik ki a Kossuth Rádió propaganda-műsorait.
De még a piactorzítás sem zökkenőmentes. A pályázati eljárások kétharmadában a hatóság nem képes határidőben döntést hozni. A Médiatanács agyszüleménye, a „Klub-szabály” nemcsak a Klubrádiónak tett keresztbe, de olyan pályázati ajánlatok is érvénytelenek lettek miatta, amelyeket már az Autórádiót kizáró bírósági ítélet előtt – azaz az állítólagos „Klub-szabály” születése előtt – el kellett volna bírálni. És igen, írhat erről a Médiatanács akár száz blogbejegyzést, a Klub-szabályt nem a bíróság találta ki, hanem a hatóság. Mindezeken túl a pályáztatási és szerződési gyakorlat teljesen átláthatatlan. Olyan alapvető információkat nem tesz közzé a hatóság, hogy az egyes frekvenciákat mennyiért, milyen műsorstruktúrával használja a nyertes pályázó. Ez nemcsak az országos rádiók és televíziók díjcsökkentésével kapcsolatban elfogadhatatlan, hanem akadálya a normális piaci működésének is.
Díjcsökkentés ide vagy oda, a piacszabályozás legnagyobb kudarca mégis az lett, hogy az országos kereskedelmi televíziók külföldi joghatóság alatt kezdték el működtetni új csatornáikat. Azzal a jogalkotási szándékkal, hogy a két nagy csatornát az országban kell tartani, és ennek érdekében egy új médiatörvényben szélesíteni kell a gazdasági mozgásterüket, a magam részéről teljesen egyetértettem. Azzal már egyáltalán nem, hogy e vállalkozások fenntartások nélkül üzleti tárgyalásokat kezdtek az Infocenterrel, és ha annak van elég pénze, szó nélkül eladják magukat. De még elegendő pénz hiányában is tettek komoly baráti gesztusokat, a Hír TV-ből menekített tanácsadótól a kilúgozott híradókig. Normális körülmények között maguk televíziók sem fogadhattak volna el úgy díjcsökkentést, hogy az nem teljesen transzparensen történik. Normális körülmények között ezek a csatornák mindent megtennének annak érdekében, hogy eloszlassák azt a látszatot, mintha lepaktáltak volna a kormánypártokkal. Ugyanakkor az a húzás, hogy minden paktum ellenére külföldről sugározzák az új csatornáikat, sokat elárul a hatóság tekintélyéről és a hazai médiaszabályozásba vetett bizalomról. Ahelyett, hogy megállt volna a televíziók elvándorlása, továbbra sem reális alternatíva a magyar joghatóság választása. Feltehetően nem is csak azért, mert még mindig magas a médiaszolgáltatási díj, és ma már biztosan nem azért, mert a magyar törvény nagyobb mértékben korlátozná a gazdasági mozgásteret más országok médiatörvényeinél. Kizárólag azért, mert a vállalkozások nem bíznak a magyar jogalkotóban és a magyar hatóságban. Bármilyen szépeket is nyilatkoznak róla.
A szabályozási kudarcok közül nyilván nem hagyható ki a közszolgálat átalakítása. A közszolgálati intézményrendszer ilyen mértékű átszabását kizárólag a tisztességes tájékoztatás és a növekvő nézettség legitimálhatta volna. Ezek helyett lett belőle totális szervezeti káosz, ahol a közszolgálatinak nevezett részvénytársaságok helyett az érdemi döntések, a gazdálkodás, a munkavállalók sorsának alakítása a senki által nem ellenőrzött MTVA-hoz került, az élén egy jól kézben tartható politikai megbízottal. Az elköltött gigantikus pénzmennyiség érdemben nem befolyásolta a nézettségi mutatókat, azért pedig még perelni is kell, hogy megtudjuk, mibe fájt a Marslakók. A közszolgálati kuratórium semmilyen érzékelhető felügyeleti tevékenységet nem végez, még a beledelegált ellenzéki kurátorok sem hallatták a hangjukat egyetlen esetben sem. Cohn-Bendit-ügy, Lomnici-ügy, Ángyán-ügy, Obersovszky-interjú, elveszett tüntetők, demonstrálók terrorizálása, biztonsági őrökkel kivezettetett vezetők – a közmédia működése leginkább mém-gyárként értelmezhető.
Nevezzük mindezt egyszerűen anti-pluralizmusnak. Ezt a rendszert építik a rádiós pályázatok, a lappiac átalakítása a Népszabadság-ügytől a Metropol fölvásárlásáig, a kereskedelmi televíziók domesztikálása a felvásárlási kísérletektől a nem nyilvános díjcsökkentéseig, a közmédia porig rombolása. Nem lehetünk elég hálásak a technikai fejlődésnek. Tíz éve az ilyen strukturális beavatkozások teljesen megfojtották volna a demokráciát. Most még kapkodhat levegőért.
