Végletekig megosztott nyilvánosság, teljes párbeszéd-képtelenség, revansvágy fűtötte médiapolitika. A nyár médiát érintő legfontosabb hírei ezt a jövőt vetítik előre. Polyák Gábor írása.
A Neo csődje és a Népszabadság körüli viharok látványos igazolásai a Fidesz médiapolitikájával kapcsolatos várakozásainknak. Az első lezárja a sötét múltat, a második megmutatja a sötét jövőt. Az országos rádiós pályázat a mutyi-korszak legszebb példája, a történet vége pedig szemléletesen igazolja, hogy az ilyen jellegű alkuk igen-igen sérülékenyek. A Fidesz jó eséllyel az egészet eleve szemfényvesztésnek szánta, az MSZP-nek meg kezdettől halvány fogalma sem volt, mihez kezd a zsákmány őt megillető részével. A Népszabadság eladásával kapcsolatban pedig azzal, hogy a Fidesz Csintalan Sándort betolta a pályára, nem sok gondolkodnivalót hagyott az MSZP-nek. Látványos és megalázó húzás volt ez, ami azonban nem csak a Népszabadság sorsát döntötte el, hanem a nyilvánosság állapotában is hosszú távon rögzítette a torzulásokat. Sajnos annak is újabb bizonyítéka, hogy a nagy európai médiavállalkozások a magyar sajtószabadság ügye iránt pont annyira érzékenyek, amennyire ezt az üzleti érdekeik megengedik.
Innen az egyik út természetesen az, hogy mostantól a nyertes kizárólag a zsákmányszerzésre koncentrál. A rendelkezésére álló időt és eszközöket arra használja, hogy piaci és intézményi pozícióit igyekszik tökéletesen megszilárdítani, az elérhető források lehető legnagyobb részét igyekszik megszerezni. Nincs alku, nincs mutyi, de nincs többé normális kormányzás sem. A baloldalhoz köthető médiumok fenntartások nélkül elfogadják a nekik juttatott frekvenciákat, állami reklámpénzeket, bennfentes információt, és cserébe elhallgat, bagatellizál, elferdít, vagy ha kell, démonizál, hisztériát kelt. Végleg megszűnik az értelmes párbeszéd esélye. Nagy lesz a kísértés egy esetleges kormányváltás után arra, hogy a győztes ebbe az irányba induljon; ez a Fidesz legnagyobb bűne. De pluralizmus-e az, hogy a Fidesz-közeli médiumok jelenlegi hegemóniáját egy esetleges más színezetű kormány saját kedvenceinek megtámogatásával egyensúlyozza ki? Sajtószabadság-e az, ha az állami reklámpénzek átirányításával a jobboldali médiumokat véreztetik ki? Demokrácia-e az, ahol a nyilvánosság működtetői természetesnek érzik az igazodást a mindenkori hatalomhoz?
Egy másik út a mutyiba vezet vissza. Az esetleges vereség nyilván a Fidesz élősködőit is nyitottabbá tenné a jól bevált módszerekre és arányokra, az MSZP pedig semmiből nem tanul semmit, és még mindig elhiszi, hogy a mutyi a fenntartható megoldás. De ez nem csak azért nem igaz, mert a politikai kartellt a részes felek az első adandó alkalommal felrúgják, hanem azért sem, mert ez a rendszer is a féltájékozott, a közéleti ügyek iránt legjobb esetben közömbös, indulatok és hitbeli meggyőződés alapján döntést hozó közönség fennmaradását szolgálja. Ez az út elkényelmesíti a médiarendszer szereplőit, leveszi a vállukról a felelősséget, és egy langyos, a lényeget elfedő nyilvánosságot teremt.
Persze van még egy út, a legrögösebb, ami csak akkor létezik, ha minden játékos vesz egy nagyon mély levegőt, és hajlandó szembenézni a korábban bejárt utak kudarcaival. Pedig ez az út a legkézenfekvőbb: a vállalkozások gazdasági logikában üzletelnek, a kormányzat meg egyszerűen csak kormányoz. Az újságírók tudósítanak, feltárnak, kritizálnak, a reklámozók reklámoznak, a filmesek filmet készítenek. Mindenki a legegyszerűbb játékszabályokhoz igazodik, és nem adja fel a saját autonómiáját pillanatnyi hasznok reményében. Elkezdünk normálisan működni. Egy ilyen médiarendszerben valóban minden információ és vélemény esélyt kapna a megjelenésre. Nem lenne szükség arra, hogy a nagy médiavállalkozások egymásra licitálva keressék a mindenkori kormánypártok kegyét, vagy legjobb esetben kerüljék a velük való konfliktusokat. Az újságírók végre nem éreznék magától értetődőnek az öncenzúrát. A közönség pedig kapna egy esélyt arra, hogy a közös ügyekről nyilvános viták, érvek és ellenérvek alapján alakítsa ki a véleményét. A közönség azonban nemcsak nyertese, hanem elindítója is a folyamatnak: ha a közönség felől nincs nyomás a többi szereplőre, ha benne nincs igény a normális működésre, akkor ez az út járhatatlan.
A jelenlegi médiapolitikai és médiaszabályozási keretek a nyilvánosság normális működését nem teszik lehetővé. A normális nyilvánosság természetesen csak egyike a normális együttélés feltételeinek, de mindenképpen nélkülözhetetlen feltétel. Ha eddig nem volt egyértelmű: minden kritika és hangoskodás célja a mostani keretek lebontása és az újraindulás feltételeinek megteremtése.
