Múlt héten szerdán az EU és a European University Institute által életre hívott Center for Media Pluralism and Media Freedom páneurópai fórumot szervezett. Az Európai Parlament plenáris üléstermében egy egész napon át a médiáé volt a főszerep. A meghívott előadók, beszélgetőpartnerek a médiapluralizmus és a sajtószabadság védelmének, fejlesztésének irányairól ötleteltek, tanácskoztak. A Mérték is ott volt. Lehóczki Zsófia beszámolója.
Egy nap, három téma, rengeteg felszólaló a kontinens minden pontjáról, a médiaipar minden szegletéből. A fórum célja elsősorban annak hangsúlyozása volt, hogy mind európai, mind nemzeti szinten ideje komoly figyelmet fordítani a rohamtempóban fejlődő médiakörnyezetre és amennyire a keretek engedik, alkalmazkodni kell annak változásaihoz.A legnagyobb nyüzsgés a médiapiaci koncentrációról szóló panel körül volt, és talán nem csak azért, mert a beszélgetésen résztvevő Hugh Grant brit miniszterelnöknek öltözött Az igazából szerelemből. A téma tengelyének két végpontja a Murdoch- és a Berlusconi-féle médiabirodalom volt, illetve azok működésének szépen kirajzolódó hatása az információ sokszínűségére, a sajtó szabadságára.
A bulvársajtó ellen régóta küzdő Hugh Grant, aki a nemrégiben kirobbant brit lehallgatási botrányt követően állt a szabályozási reformot kezdeményező csoport élére, meglepően felkészülten nyilatkozott a Murdoch-effektusról, a sajtó mindenhatóságának következményeiről. Meglátása szerint Nagy-Britannia médiahelyzetét a sajtó teljhatalma jellemzi, aminek az államra gyakorolt jelentős befolyása vezethetett el oda, hogy a rossz, korrupt, profitorientált újságírásnak nem voltak igazán következményei a The Sun-botrány előtt.
A globális médiafolyamatok miatt a Murdoch-hatás nem csak az országhatáron belül érezhető. Erre Denis Staunton az Irish Times helyettes szerkesztője hívta fel a figyelmet, az íreknél ugyanis megfigyelhető az a tendencia, hogy a lakosság a világ híreiről elsősorban a brit médiából tájékozódik, ennélfogva, bár az ír helyi sajtó fejlődik és szárnyal, a nemzeti leépül. Ennek oka a média sokszínűségének másik feltétele, az anyagi háttér. Míg a Murdoch-féle szuperbirodalom már csak méreténél és struktúrájánál fogva is alkalmasabb arra, hogy gazdaságosabban több hírt állítson elő, addig az ír nemzeti sajtónak egészen egyszerűen nem éri meg más vagy további információt felgöngyölíteni. Marad tehát a szomszéd nagytestvér információinak átvétele, illetve az azokra történő hivatkozás. Így, ha a briteknél épp egy halott lány utolsó telefonbeszélgetése a hír, akkor az íreknél is.
Veszélyes játékszer a média, ha egy szűk érdekcsoport kezébe kerül, legyen az akár gazdasági, akár politikai.
Az állam, a politika által távvezérelt médiát Gina Nieri, a Berlusconihoz köthető Mediaset S.p.A. Executive Boardjának tagja igyekezett védeni a negatív kritikától. A szakértő szerint a nemzetközi közvélemény megnyugodhat, hiszen az olasz médiapiaci koncentráció teljesen legitim. Álláspontja szerint, aki ismeri a vonatkozó olasz jogot, az tudja, hogy Olaszországban a médiatörvény megengedi, hogy a médiapiaci bevételek legfeljebb 20 %-a egy szereplő kezébe kerüljön. Ennek megfelelően a teljes piac körülbelül 60 %-át három szereplő, a közszolgálati RAI, a Sky Italia és a Mediaset osztja meg egymás között hosszú évek óta. Annak ellenére nem változtatnak ezen a szabályozáson, hogy további összeférhetetlenségi előírások (pl. a kormányfő és közeli hozzátartozója – mondjuk a bátyja – nem lehet az egyik legnagyobb nemzeti médiabirodalom feje) nélkül nyilvánvalóan kevés annak megakadályozására, hogy a médiabevételek zöme ugyanabba a zsebbe csordogáljon. Az összeférhetetlenségi szabályokhoz hasonlóan sajnos sem az olasz versenyhivatal, sem a RAI befolyásmentességéről, illetve a kormánytól való függetlenségét biztosító garanciákról nem nyílt topik, pedig úgy teljesebb lett volna a kép. (Persze pánikra semmi ok, hiszen mint megtudtuk az olasz törvényekben minden kérdésre megvan a válasz).
A beszélgetés abból a szempontból mindenképpen tanulságos volt, hogy bemutatta az EU által kritizált, a médiapluralizmust és a sajtószabadságot leginkább veszélyeztető médiapiaci modelleket. Hiszen e két államban a média hatásmechanizmusát felhasználva elérhetővé vált az a politikai befolyás, mely az államon tökéletesen átviszi azokat a sajtószabályokat, melyek hosszútávon biztosítják a Silvio Berlusconi-féle politikai erők és a Rupert Murdoch-féle piaci erők számára, hogy teljesen jogszerűen legyenek elmozdíthatatlanok pozíciójukból.
Aki azt hitte, hogy egy olyan rendezvényen, melynek Neelie Kroes a védnöke, Magyarország kritika nélkül megússza, naiv, de mikor Hugh Grant laikusként is hazánkat hozta fel az állam által irányított média mintájaként, az egészen aggasztó volt. A példák adottak, a magyar irány pedig nyilvánvaló. Legyen szó akár a médiatörvényről, amelyben a jogalkotó nem vette tudomásul és nem adott választ az új média hatására, a digitális korszak kihívásaira, vagy az állami hirdetési pénzek elosztásának, a frekvenciakiosztások gyakorlatáról, amelyek nagyrészt egy kormányközeli médiabirodalom kialakításához járulnak hozzá, esetleg az MTI és a közszolgálati média megváltozott szerepének hatásairól, illetve a digitális átállás halogatásáról. Igazuk van, nem árt félteni a magyar médiát. Addig jó nekünk, amíg aggódnak értünk.
