A magyar sajtóban legalább olyan érdekes lenne azt vizsgálni, hogy mi marad ki a tudósításokból, mint az, ami végül belekerül. A hallgatásnak ára van, jobb ha tudjuk. Mong Attila írása.
„Nem harapod meg annak a kezét, aki élelmet ad” – ez a mondat szerepel amolyan szomorú mottóként az Open Society Foundation egyik 2008-as jelentésének legelején. A tanulmány a latin-amerikai országok sajtójában tapasztalható lágy cenzúra (soft censorship) megnyilvánulásait mutatja be. Ez a tanulságos felmérés jutott eszembe akkor, amikor a Magyar Narancs keddi cikkét olvastam, azt, amelyben versenytársát, a Heti Választ leplezte le. A hetilap birtokába került szerződés szerint ugyanis a bevallottan jobboldali értékrendet képviselő konkurens olyan hirdetési megállapodást kötött, jellemzően fideszes önkormányzatokkal, hogy „azonnali hatályú, rendkívüli felmondás joga illeti meg a megbízót, amennyiben a Heti Válasz c. hetilapban a Megbízó érdekét bizonyíthatóan sértő információ, tényközlés, hirdetés, tájékoztatás jelenik meg”. A Mancs kicsit élvezkedik a helyzeten, egyébként teljes joggal, hiszen az ilyen klauzula az újságírás legalapvetőbb etikai szabályaiba ütközik. A szerkesztőség ezzel feladja azt a kötelezettségét, hogy a lehető leginkább teljeskörűen, elfogultságtól mentesen tájékoztassa olvasóit és azok érdekei lebegjenek mindig a szeme előtt. Ez a passzus egyébként – csak a jegyzőkönyv kedvéért mondom – nyíltan és egyértelműen szembe megy a Heti Válasz vezetője által is aláírt önszabályozó etikai irányelvekkel, amelyeket a Főszerkesztők Fóruma hozott létre. Ez a dokumentum már a bevezető soraiban tisztázza, hogy:
Az újságíró (…)
– elfogulatlanul, azaz az egyes szereplőket és ügyeket egyenlő mércével mérve;
– (…)
– bátran, megalkuvástól mentesen, a munkája során felmerülő konfliktusoktól,
fenyegetésektől meg nem rettenve;
– manipulációtól mentesen, azaz az események és folyamatok bemutatásának és nem
befolyásolásának céljával;
– tisztességesen, az információkkal nem üzletelve, a nyilvánosság hatalmával nem visszaélve,
az összeférhetetlenségi viszonyokat kerülve;
– közönsége érdekeit szolgálva, más érdektől nem befolyásoltan, közérthetőségre törekedve
végzi munkáját.
A Heti Válasz szerkesztőségi viszontválasza (ami erdetileg a Tuladonképpen mi is a probléma címet viselte) önmagában is megérne egy tanulmányt, hiszen azt jelzi, hogy a magyar sajtóban még az etikai problémák megértésével is vannak gondok, nagyon messze vagyunk tehát még a megoldás irányában tett lépésektől. A lap azzal érvel, hogy a Hunvald-féle VII. kerület is bejelentkezett, de őket bátran és elvszerűen elhajtották (lefordítva, ha az újság “jól” választja meg a hirdetőit, akkor ilyen klauzulákkal nincsen baj), ellenben a II. kerülettel szerződtek, de ott nem is volt semmilyen csúnya ügy (lefordítva: ha nincs rossz hír, akkor pénzért sem tudunk csinálni), és amúgy is csak 275 ezer forintról van szó havonta (vagyis az egész ügyet relativizálják). Kínzó kérdés, hogy ugyanez lett volna-e a Heti Válasz szerkesztőségi véleménye az üggyel kapcsolatban, ha mondjuk a konkurens Magyar Narancsról derül ki ugyanez?
Mindezzel együtt.
Nem felmentve a Heti Választ, és elismerve, hogy az ilyen ügyek nyilvánosságra kerülése remélhetőleg segít a piac tisztulásában, fontos megjegyezni, hogy a hetilap gyakorlata nem kirívó a magyar médiában, még akkor sem, ha most a versenytársa joggal teszi ezt szóvá. Mint személyes blogomban legutóbb leírtam, történelmileg úgy alakult, hogy a magyar médiapiacnak egy jelentős része olyan üzleti modellt működtet, amelyben nagyon nagy szerepe van a nem-üzleti alapú finanszírozásnak, amely részben egyszerű médiakurválkodás (hirdetési pénzért behajolnak a hirdetőnek), részben pedig a politika- és klientúra-finanszírozás keveréke. Ebben a furcsa főszerkesztői mélyrehajoló versenyben sokszor éppen azoknak lenne mit söpörniük a házuk táján, akik a másikon verik el a port. Ez az újságírói szempontokat félresöprő finanszírozás olyan elterjedt, hogy eltorzítja az egész piacot, olyan körülményeket teremt, amelyekkel azoknak is számolniuk kell, akik egyáltalán nem értenének egyet vele, hiszen a szigorúan üzleti finanszírozásból működő orgánumok is kénytelenek ezen a piacon versenyezni. A kurválkodásból kimaradni egyértelmű versenyhátrány, amit bizony meg kell magyarázni a tulajdonosaiknak, ha pedig azok a nemes elveket, a nyilvánosság és a márkaépítés hosszabb távú szempontjait többre tartják a pénznél (a legtöbb esetben ez nem így van), akkor hiába a legkitűnőbb és etikailag kikezdhetetlen főszerkesztő, kénytelen belemenni a játszmákba. Az ilyen játszmák eredménye pedig minden esetben a tartalom, az olvasói és vele együtt a közérdek sérelme. Másik oldalról pedig azért az is egy fontos szempont, hogy ez az egész játék az olvasók, a közönség asszisztálásával történik, hiszen korábbi hasonló botrányok ellenére is elfogadják, nem ágálnak élénken az ilyen praktikák ellen, nem büntetik az ilyen lapokat, tudják és jóváhagyják, hogy így működik a világ errefelé.
Ha valaki elolvassa a fent idézett latin-amerikai jelentést, akkor az az érzése lehet, hogy sajnos a magyar médiapiac ezen jelenségek miatt közelebb áll a kolumbiai modellhez, mint a némethez. Aki tehát tovább akar szomorkodni, az mélyedjen csak el a Latin-Amerikáról szóló OSF tanulmányban. Vicces olvasmány, mert miközben Bogotáról és Buenos Airesről olvasunk, az az érzésünk lehet, hogy Budapest utcáit járjuk. Alig van ugyanis olyan praktika (az újságírók megvesztegetésétől, a hirdetési pénzekkel történő manipuláción vagy a sugárzási engedélyekkel való zsaroláson keresztül a tulajdonosokon keresztüli nyomásgyakorlásig), amit ne tudnánk szinte ugyanúgy megfigyelni a magyar piacon.
Óvatos megjegyzés a végére: ha egy jó médiatörvény és egy jó médiahatóság nem agyament tartalmi szabályokkal bíbelődne, sok tízmilliárd forintos éves költségvetésből, hanem azon gondolkodna, hogy miként lehetne a hirdetési piacon olyan szabályozást kialakítani, ami gátat vet a közérdek ilyen értelmű sérüléseinek, kedvezőbb helyzetbe hozza az etikusan, megalkuvástól mentesen működő szerkesztőségeket és elősegíti a piac tisztulását.
Már persze, ha ezt akarja.
