A bulvársajtó elleni rendőrségi vizsgálatok mellett nagy erőkkel folyik az ötletelés Nagy-Britanniában arról, hogy felváltsa-e erőteljesebb szabályozás a jelenlegi önszabályozást a sajtóban. A vitának érdekes tanulságai vannak számunkra is. Mong Attila cikke.
„Egy tisztességes munkaadó megvédi a felelősen dolgozó újságíróit és forrásait” – a brit felsőház kommunikációs bizottságának vezetője volt kénytelen ezt a kemény mondatot kimondani szerdán, és így megvédeni az oknyomozó újságírás egészét, miután sokak szerint egyre komolyabb támadások érik a politika és a hatóságok részéről a műfajt Nagy-Britanniában. Lord Inglewood pontosan kiegyensúlyozta szavait, tisztességes (!!) munkaadóról és felelősen (!!) dolgozó újságíróról beszélt és nem véletlenül. Kényes politikai helyzetben nyilatkozott ugyanis: a tavaly bezárt News of the World bulvárlapnál kirobbant lehallgatási botrány után a rendőrségi vizsgálatok immár a Murdoch-birodalom újabb nagy múltú egységét, a The Sun napilapot is elérték. Összesen tíz embert tartóztatott le a rendőrség, újságírókat és alkalmazottakat gyanúsítanak azzal, hogy éveken keresztül, rendszeresen megvesztegették forrásaikat, hogy információkhoz jussanak. Azt senki nem vonja kétségbe, hogy a tisztességtelen gyakorlatot, az etikai szabályokat vagy éppen a törvényeket megszegő újságírók ellen fel kell lépni, a brit médiában azonban egyre feszítőbb kérdés, hogy a bulvársajtó praktikái elleni még oly jogos fellépés, nem csap-e át valami egészen másba, nevezetesen a sajtószabadság korlátozásába.
A Sun újságírói egyenesen „boszorkányüldözést” emlegetnek, attól félnek, hogy a munkaadójuk elárulja őket, és arra mutatnak rá, hogy a vizsgálatok immár a tisztességesen dolgozó újságírókat is fenyegetik, hiszen olyan hangulatot teremtenek, amelyben a források félnek bármit is elmondani az újságíróknak. A Sun elleni vizsgálat során a rendőrség olyan – évekre visszanyúló – belső levelezést is megkapott a nyomozással maximálisan együttműködő cégvezetéstől, amely az újságírók szerint fenyegeti a forrásaik anonimitását. „Ha a rendőrség, a katonaság vagy a polgári hivatalnokok félnek attól, hogy újságírókkal kapcsolatba lépjenek, az nem fogja a köz érdekét szolgálni” – mondta például a BBC-nek Paul Connew, a News of the World korábbi főszerkesztő-helyettese. Lord Inglewood mondatai tehát ebben a kontextusban nagyon fontosak, ahogy az is, hogy a bizottság egy 79 oldalas jelentésben vette védelmébe az oknyomozó újságírást a műfajt fenyegető gazdasági, politikai és jogi fenyegetéstől, egyben sürgette a politikusokat, hogy a jogszabályokkal is erősítsék meg a források védelmét.
A lord által említett politikai és jogi fenyegetést is sokan érzik. A rendőrségi nyomozás mellett zajlik ugyanis egy másik eljárás is, egy másik lord vezetésével, amelynek – ha lehet – még nagyobb a tétje: itt a kérdés politikai-jogi, és úgy hangzik, hogy felváltsa-e erőteljes állami szabályozás a jelenleg főleg önszabályozásra épülő rendszert. A News of the World és a The Sun botránya után nagyon sokan vélik úgy Nagy-Britanniában, hogy az önszabályozás nem elégséges, hiszen az etikai elvekkel és a „soft” módszerekkel nem sikerült meggátolni a lehallgatási botrányt. Fontos megjegyezni, hogy a brit önszabályozó szervezetet a Press Complaints Commissiont (PCC) világszerte a legjobb gyakorlatok egyikeként állítják hasonló kezdeményezések elé, és eléggé igazságtalan egy ilyen testületen elverni a port olyan cselekményekért, amelyek nyilvánvalóan jogszerűtlenek voltak. Lord Leveson mindenesetre azt a megbízatást kapta, hogy őszre állítson össze egy alapos, mindenre kiterjedő jelentést, amely konkrét javaslatokat is megfogalmaz a jogalkotás felé.
A vita nekünk is tanulságos, hiszen Magyarországon éppen fordított a helyzet: a 2010-es médiatörvénnyel egy omnipotens, a teljes iparágra kiterjedő állami szabályozást kapott a nyakába a szakma, amely mellett most – – a törvénytől függetlenül – éppen a Főszerkesztők Fóruma nevű laza önszabályozó szerveződés próbálja bizonyítani, hogy nincs szükség széleskörű, szigorú szabályozásra, legalábbis olyanra nem, mint a mostani. A vita – bár nyilvánvalóan más kiindulópontból – ott is és itt is arról folyik, hogy hogyan szabad szabályozni a sajtót, hogyan lehet elkerülni, hogy ne sérüljön ez a kényes ökoszisztéma, amit sajtószabadságnak hívunk.
Először is érdemes arra figyelni, hogy egy nyilvánvalóan egészen más politikai kultúrában hogyan zajlik egy ilyen nagyon fontos ügyben a törvényelőkészítő munka. Az új magyar médiaszabályozás előkészületeivel ellentétben Londonban az úgynevezett Leveson-inquiry nem alig néhány hetet, hanem hosszú hónapokat szánt már annak megvitatására is, hogy szükség van-e szigorúbb szabályozásra. Markáns eltérés, hogy a meghallgatások, viták, vélemények teljes nyilvánosságot kapnak, és az is, hogy a lehető legszélesebb kör bevonásával folynak. Tehát nem háttértárgyalások, mutyik döntik el, milyen lesz a média szabályozása, és nem felejtik el érdemben bevonni az érintetteket, a sajtót és a civil szervezeteket sem.
Bár sok – néha már az is az ember érzése, hogy túl sok – a megszólaló, és az ilyen mélyen demokratikus viták velejárója az az érzés is, hogy szinte parttalanul ömlenek a vélemények, tényleg boldog-boldogtalan megszólal, és nem szabad tagadni, hogy időnként szabad teret engednek a hülyeség áradásának is. De a lényeg: a sokrétű vitában egy pillanatra sem kétséges, hogy a majdan kialakítandó és a jelenlegi önszabályozáshoz képest mindenképpen a szigor irányába mutató szabályozás fő alakítói a szakma képviselői. A kiadók is érzékelik, hogy a botrányok után lépéskényszerben vannak, a közvélemény felháborodása olyan nyomás alatt tartja a politikusokat, hogy cselekedniük kell, és így legjobb, ha elébe mennek a politikusok akaratának – ők maguk találják ki, mi lenne a legjobb. Lord Hunt a PCC nemrégiben kinevezett vezetője is elismerte a napokban, hogy az önszabályozás túl gyenge. Szerinte tehát valamiféle új felügyeletre van szükség, amelyet azonban a kiadók önkéntes alapon szélesebb jogokkal hatalmaznak fel, például akár azzal is, hogy bizonyos, a vizsgálatokhoz szükséges dokumentumokat bekérjen, vagy újságírókat meghallgasson egy döntés előtt. Nem egy állami szervezet körvonalazódik tehát ezzel, hanem egy felturbósított, hatékonyabb és erőteljesebb szakmai önszabályozás, egyfajta PCC-Plus.
Ez a javaslat azért fontos, mert sokan persze ennél lényegesen többre vágynak. Ők azzal érvelnek, hogy a brit írott és internetes sajtó túl nagy szabadságot élvez, főleg ha a tévé- vagy rádióadókkal hasonlítják őket össze, amelyek tartalmát az Ofcom, a brit médiahatóság szigora is felügyeli. A javaslatok között egy, a francia jogszabályhoz hasonló szigorúságú adatvédelmi törvény is szerepel, amely még a közszereplők számára is sokkal szélesebb védelmet kínál, és általában is sokan szorgalmazzák a francia szabályozás átvételét. Nem véletlen, hogy a lehallgatási botrány áldozatai, például a Lord Leveson előtt is „tanuskodó” Hugh Grant ennek a vonalnak a nagy támogatója. (A francia mellett a svéd megoldás is az asztalon van, az északi országban a rendkívül szigorú adatvédelmet kombinálják azzal, hogy a nyilvánosság érdekeit is legalább ilyen erővel bástyázzák körbe, de ugyanígy az ír ombudsman intézményével is sokan példálóznak.)
Az Economist szerint a végső megoldás valahol a kettő között lesz, hiszen a brit sajtó nyilvánvalóan nem fogad majd el kormányzati felügyeletet, ráadásul közmegegyezés van abban is, hogy a sajtó teljes függetlenségének megőrzése alkotmányos szükségszerűség. Valamilyen felügyeleti szerv lesz tehát, amely azonban a kormánytól és a szakmától is független marad, a státuszát pedig valószínűleg nem törvényben, hanem a kiadók közötti megállapodás alapján, kvázi-önkéntes alapon alakítják ki. A nagy dilemma persze az, hogy hogyan lehet a piac minden szereplőjét „önkéntes” alapon beterelni egy ilyen szervezetbe, hiszen renitensek mindig akadhatnak, és akadnak is. A vitákban gyakran előbukkan a Desmond-probléma kifejezés. Richard Desmond a Daily Star és a Daily Express tulajdonosa már az önszabályozó PCC-hez sem csatlakozott. Megoldás lehet erre az adókedvezmények megvonása olyan kiadóktól, amelyek nem vetik alá magukat az új szabályoknak.
A vitát tehát mind a tartalma, mind a stílusa miatt érdemes figyelemmel kísérni, főleg, mert talán az első igazi próbája lesz annak, hogy igaza van-e a médiatörvény védelmezőinek, amikor azt mondják, a magyar példát majd máshol is követik Európában. Egyelőre a brit események nem őket igazolják. A stílusban semmiképpen, hiszen azt már az eddigiek is bizonyítják, hogy nem a „statáriális”, a hatalom szavával az alattvalókra kényszerített megoldás lesz, bármit is fogadnak majd el, a folyamatot a konzultáció, az egymás meghallgatása, az alaposság és a körültekintés jellemzi. Az eddig az asztalra került megoldási javaslatok pedig ugyancsak azt sejtetik, hogy a britek valamiféle finomabb és a sajtószabadságot semmiképpen nem sértő módszert vezetnek majd be.
