Az új médiatörvény benyújtásakor éppen egy konferenciára készültem, Berlin mellett egy kisvárosban közép- és kelet-európai jogászok, újságírók és civil aktivisták között beszélhettem a médiaszabadság garanciáiról. A tanulság az, hogy egy orosz, egy ukrán vagy akár szerb újságíró számára a magyar helyzet még most is ideálisnak tűnik, nálunk ugyanis nem szokás újságírókat meggyilkolni (ld. keleti szél). A németek meg azt gondolják, hogy a most kialakuló rendszer nem lehet tartós, majd négy év múlva jön valaki, aki újat csinál. Ez nyilván alaptalan optimizmus.
A konferencián kaptam egy érdekes kérdést: mi lehet az oka annak, hogy az utóbbi időben a kelet-európai országokban általános jelenség a médiaszabadság visszavágása? Egész Kelet-Európáról nemigen tudok mit mondani, de nálunk valószínűleg az a helyzet, hogy már a rendszerváltáskor is elenyésző kisebbségekben voltak azok, akik a médiaszabadságot (a szabadságot?) fontos értéknek tartották. Meg lehet nézni az első médiatörvény-tervezeteket, fel lehet idézni az Írisz-ügyet és az ORTT egész működését, mind azt mutatja, hogy a pártok és a politikusok vagy nyűgnek érezték a médiát, vagy legfeljebb eszközöknek saját érdekeik megvalósításában. Nagyjából húsz év kellett, na meg persze a jobboldal örökös frusztrációja a médiával szemben, és ráadásul Szalai Annamária hatalmi ambíciói, ahhoz, hogy elmúljon a rendszerváltás hangulatából adódó megszeppent jólneveltség és valamiféle külső mércének való megfelelni vágyás. Mára felnőttünk, a fiatal demokraták középkorú pragmatisták lettek, és eljött a pillanat, hogy megmutassák, mit is gondolnak valójában a médiáról (meg sok minden másról). Szóval én azt hiszem, hogy nem rosszabbak lette, csak őszintébbek, és soha nem értették, mit is jelent a médiaszabadság.
Félreértés ne essék, nem csak a Fideszről van szó. A Sláger/Danubius-ügy, vagy éppen az utolsó közös, mára nagyjából feledésbe merült médiatörvény-tervezetek világosan megmutatták, hogy a két nagy párt közös nyelvet beszél. Egy másik konferencián az csúszott ki a számon, hogy kétharmad birtokában az MSZP sem vetette volna meg a hasonló médiaszabályozási megoldásokat. Erre persze lehetséges válasz az, hogy 1995-ben mégsem ilyen törvény született, és kifejezetten cél volt valamennyi párt konszenzusának megteremetése, sőt ez majdnem sikerült is. 1995-ben még nagyon közel volt a rendszerváltás, tehát még mindent meghatározott az a bizonyos rendszerváltó hangulat, és főleg az MSZP-nek kellett nagyon vigyáznia arra, hogy ne idézze vissza a rendszerváltás előtti időket. Ezzel együtt is igaz persze, hogy akkor nem olyan politikus, akinek eszébe jutott volna egy olyan rendszert kialakítani, amit a Fidesz a nyáron létrehozott. Mert az nyilvánvaló, hogy bármit is gondol az adott politikus a demokráciáról meg a jogállamról, egy egyszínű médiahatóság, egy hithű pártkatonákkal irányított, vagyonától megfosztott és éppen a tájékoztató tevékenységében totálisan korlátozott közszolgálati média, egy hatósági kontroll alá szorított nyomatott sajtó egyszerűen nem szerepelt a választható alternatívák között. Nem engedte a rendszerváltó hangulat. Még ha mást is gondoltak, jólneveltségből nem mondták és nem tették. És ha más nincs, a jólneveltség is elegendő a demokrácia működéséhez. Most már ez a korlát sem maradt, és mivel minden külső korlát is rendesen vissza lett vágva az elmúlt hónapokban, az őrület határtalan. A keleti szél hozza az összes hordalékát.
