A Fidesz eddigi, a kormányzati hatalom birtokában hozott médiapolitikai intézkedései eddig sem adtak okot bizakodásra. Az első lépés a legnagyobb kereskedelmi televízió lerohanása volt – ami jogilag talán védhető, médiapolitikai oldalról azonban nevezzük egyszerűen „berlusconiizálódásnak” –, majd megkezdődött a közszolgálati televízió feltöltése megbízható, a hírhedten kiegyensúlyozott Echo Tv-ből és a miniszterelnök sajtócsapatából érkező emberekkel. A most nyilvánosságra került törvényjavaslatok pedig igazolják azokat a korábbi feltételezéseket is, amik szerint a média, sőt az infokommunikációs ágazat felügyeletében totális hatalomkoncentráció várható, és az állam származástól és véleményformáló képességtől függetlenül, az eddiginél sokkal szélesebb körben minden tartalmat szabályozni próbál. Ókonzervatív médiapolitika.
A benyújtott törvényjavaslat-csomag az alapoknál kezdi: módosítja az Alkotmány véleményszabadságra vonatkozó 61. §-át. A benyújtott javaslat indoklása szerint „az 1990 óta változatlan 61 . § által használt fogalmak jelentős része mára elavult, és alkalmatlan a modern médiapiaci folyamatok alaptörvényi szintű szabályozására”. Ez nemcsak azért értelmetlen indoklás, mert a nyugat-európai alkotmányok vagy éppen az Egyesült Államok Alkotmányának Első Kiegészítése nyilvánvalóan lényegesen hosszabb ideje stabil keretét adják a médiaszabályozásnak. A „modern médiapiaci folyamatokhoz” az alkotmányi rendelkezések a folyamatos alkotmánybírósági értelmezésen és a minőségi jogalkotáson keresztül alkalmazkodnak, nem pedig úgy, hogy éppen divatosnak tűnő kifejezésekkel (ld. médiatartalom, médiaszolgáltatás) színesítjük az alaptörvényt. Emellett azonban a modernizációs szándéknak élesen ellentmond az újra bevezetni kívánt „szólásszabadság” kifejezés. Az Alkotmánybíróság 1992 óta számos döntésében világossá tette, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága szélesebb kategória, mint a szólásszabadság. A véleményszabadság anyajoga azoknak a kommunikációs jogoknak, amelyek egyike a szólásszabadság. Az indoklás szerint „a magyar történelmi hagyományoknak” (ld. az Alkotmány 1989. október 23-a előtt hatályos szövegét) jobban megfelelő szövegezés nem írja felül az Alkotmánybíróság kapcsolódó gyakorlatát, azonban ezt a javaslat előterjesztői nem tudhatják, az Alkotmány szövegének kötelező értelmezése ugyanis egyelőre még mindig az Alkotmánybíróság kizárólagos hatásköre. Az Alkotmánybíróság pedig esetleg érzékenyebb a nyelvi finomságokra, mint az előterjesztők.
A sajtószabadságról szóló új második bekezdés viszont valóban megfelel a 37/1992. (VI. 10.) AB határozat óta több-kevesebb következetességgel követett alkotmánybírósági gyakorlatnak, sőt – ezt akár jelezhették is volna az előterjesztők – az EU Alapjogi Chartájához hasonló szövegezést használ. A sokszínűség, a tájékozódási jog és a demokratikus közvélemény mércéjének alkotmányi rögzítése önmagában semmiképpen nem szélesíti a médiaszabadság korlátozhatóságát, mert e mércék jelenleg is megkerülhetetlen kiindulópontjai a médiaszabályozásnak, tartalmuk pedig 1992 óta formálódik az Alkotmánybíróság döntéseiben.
Szintén támogatandó a közszolgálatiság alkotmányi pozíciójának megerősítése, bár ehhez is hozzá kell tenni, hogy az Alkotmánybíróság kifejezett rendelkezés nélkül is világossá tette, hogy az Alkotmány megköveteli a közszolgálati műsorszolgáltatók fenntartását. A felsorolt közszolgálati feladatok közül nekem hiányzik a pártatlan tájékoztatás; a többi ízlés dolga. Rendhagyó és szükségtelen ugyanakkor a közszolgálati intézményrendszer alkotmányi szintű rögzítése. A felügyeleti rendszer kialakításának ugyanis biztosan nem egyetlen helyes megoldása van, és az Alkotmánybíróság bármely felügyeleti rendszer alkotmányosságát képes megítélni. Ha viszont alkotmányi szinten akarjuk biztosítani közszolgálatiság alapfeltételeit, akkor sokkal hasznosabb lenne a feladatarányos finanszírozás rögzítése.
A hatályos Alkotmány véleményszabadsággal kapcsolatos rendelkezései közül a politikai alkukat és konkrét médiapolitikai helyzeteket tükröző kétharmados szabályok a legnehezebben értelmezhetők (ld. tájékoztatási monopóliumok, engedélyezés). Nem kár értük. A javaslatban kijelölt kétharmados tárgykörök azonban hosszabb távon szintén komoly értelmezési nehézségeket okoznak. Alkotmányjogilag hogyan értelmezhető a médiatartalom és a médiaszolgáltatás kifejezés? Melyek a médiatartalmak alapvető szabályai? A gyűlöletbeszéd vagy a személyiségvédelem ezzel teljes egészében kétharmados szabályozást igényel? Persze a hatályos szöveg rejtélyeit sem sikerült soha megoldani, mégis működött a médiarendszer, erre lehet számítani a jövőben is.
Az alkotmánymódosításról összességében azt gondolom, hogy teljesen fölösleges, a médiarendszer problémái egyáltalán nem az Alkotmány szövegére voltak visszavezethetők.
A javaslatcsomag második része „a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló”, az indoklásban szerényen „média-alkotmány”-ként nevezett törvény. Ennek állagát és funkcióját nem könnyű meghatározni. Legalább a sajtótörvényt leválthatta volna, de abból is csak néhány szakaszt ír felül. Alapelvgyűjtemény, ami helyenként összekuszálja médiaszabályozást. Ugyanakkor több is ennél, mert kijelöli a médiaszabályozás kereteit, mind tárgyi, mind földrajzi értelemben.
A törvényjavaslat fogalmai alapvetően az Európai Unió audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelvére támaszkodnak, de még annál is mohóbbak. Két alapkategóriája a médiaszolgáltatás és a médiatartalom; előbbi nagyjából az irányelv audiovizuális médiaszolgáltatás fogalmának felel meg, kibővítve a rádiós tartalmakkal (ez már csak kötözködés: a rádiós lineáris médiaszolgáltatás esetében mit jelent a műsorszámok egyidejű „megtekintése”?), utóbbi pedig kiterjed minden más tartalomra is, ide értve számos internetes tartalmat. Az irányelvben használt definíciók közül hiányzik a szerkesztői felelősség meghatározása. Ez a hiány különösen azért fájó, mert csak e fogalom alapján lehet egyértelműen meghatározni, hogy mik is azok a médiatartalmak. Szerkesztői felelősséget visel-e az egyéni honlap gazdája a honlapon összegyűjtött linkekért? És egy Facebook-profil tulajdonosa? És főleg, szerkesztői felelősséget viselnek-e a videó-megosztók üzemeltetői az elérhető tartalmakért? Az európai szabályozás egyértelmű és határozott nemmel válaszol e kérdésekre, az audiovizuális irányelv kidolgozásának egyik legfontosabb vezérelve ugyanis éppen az volt, hogy az internetes tartalmak közül a lehető legkevesebbet vonjon a szabályozás hatálya alá – még ha a Fidesz szakpolitikusa lépten-nyomon mást is nyilatkozik. Az előterjesztett javaslat viszont nyilvánvalóan az európai konszenzusnál szélesebb körben kívánja szabályozni a tartalmakat.
A médiatartalom fogalma, illetve a szerkesztői felelősség meghatározásának hiánya miatt azonban azt sem árulja el, hogy pontosan mennyire terjeszti ki a szabályozást. Annyi biztos, hogy az európai irányelvhez képest a médiatartalom fogalma lemond a szolgáltatás gazdasági jellegéről, tehát a tartalom lehet ingyenes és reklámmentes is, kiterjed a szöveges tartalmakra is, és a szerkesztői felelősség tág értelmezése mellett azokra a szolgáltatásokra is, amelyek esetében az üzemeltető nincs közvetlen ráhatással a nála megjelenő tartalmakra. A nyomtatott sajtótól az online tartalmakig mindent egy fogalom alá vonni legalábbis bátor vállalkozás, és mindenképpen példanélküli. Mindez azért különösen aggályos, mert az egyes szolgáltatás-típusokra kirótt kötelezettségek nem eléggé differenciáltak, így például minden médiatartalom tartalomszolgáltatója köteles részt venni a hiteles, pontos, gyors tájékoztatás megvalósításában, köteles regisztrálni a médiahatóságnál, és kiterjed rá a helyreigazítási és a válaszadási kötelezettség. Kockázat nélkül kijelenthető, ez a nyugati világ legszigorúbb tartalomszabályozása. Nem létező problémákat próbál megoldani, és közben az embernek nagyon rossz kedve lesz tőle. Arról nem is beszélve, hogy tovább bonyolítja az audiovizuális médiaszolgáltatások és az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások viszonyát. Azok az elektronikus médiatartalmak, amelyek nem felelnek meg a lekérhető médiaszolgáltatás fogalmának, nagy valószínűséggel információs társadalommal összefüggő szolgáltatásnak minősülnek, ami legalábbis a szabályozás területi hatályának meghatározásánál fontos tényező.
Hangsúlyozom, pusztán a szerkesztői felelősség megfelelő, az audiovizuális irányelvet követő definiálása sokat javíthat a helyzeten.
A tárgyi hatály mellett a területi hatály meghatározása is hungarikum. A 3. § első négy bekezdése nagyjából átveszi a származási ország elvére vonatkozó közösségi jogi szabályokat – ezek azok, amik miatt nem lehet akármit beleírni egy médiatörvénybe, mert majd szépen kitelepülnek a szolgáltatók –, de már itt is van egy különös rendelkezés: a közösségi jog szerint nincs jelentősége annak, hogy egy műsorszolgáltatást hol vettek nyilvántartásba, a javaslat szerint van. Aligha kétséges, hogy az Európai Bíróság kinek adna igazat. Az igazi csavar a történetben azonban az ötödik bekezdés: „E törvény hatálya kiterjed azon, más országból nyújtott tartalomszolgáltatásra is, amely jelentős részben vagy teljes egészében a Magyar Köztársaság területére irányul, feltéve, hogy az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló 89/552/EGK irányelv és az Európai Bíróság gyakorlata ezt lehetővé teszi, és az alkalmazni kívánt szabály a médiapluralizmus fenntartását, vagy más nyomós közérdeket szolgál.” Jogalkalmazók álma ez e rendelkezés. Mit is jelenthet a gyakorlatban? Egyrészt az Európán kívüli műsorszolgáltatások szabályozását, ami a hazai jogalkalmazásban eddig nem igazán merült fel. Másrészt azoknak az európai tartalomszolgáltatásoknak a szabályozását, amelyek sem az audiovizuális médiaszolgáltatási irányelv, sem az elektronikus kereskedelmi irányelv hatálya alatt nem állnak; az audiovizuális médiaszolgáltatások és az információs társadalommal összefüggő szolgáltatásokra a származási ország elve irányadó. Olyan elektronikus tartalomszolgáltatás, ami e kategóriák valamelyikébe ne férne bele, nehezen képzelhető el. Maradnak tehát a nyomtatott sajtótermékek, de azt mégsem hiszem, hogy komoly szándék van a külföldi újságok szabályozására. Az elektronikus szolgáltatások esetében is előfordulhat azonban olyan eset, ami nem tartozik a származási ország elve alá; kétségtelen, hogy a normaszöveg alkotói tisztában vannak az ehhez kapcsolódó szabályozói mozgástérrel. Így valószínűleg azt is tudják, hogy az Európai Bíróság kapcsolódó gyakorlata nagyon szigorúan ítéli meg ezeket a korlátozásokat, amelyek alapvetően az audiovizuális irányelv által nem szabályozott területeket érinti. Az audiovizuális irányelv lehetővé teszi továbbá azt is, hogy a tagállam azokkal a műsorszolgáltatókkal szemben, amelyek kifejezetten az adott tagállam bizonyos médiajogi rendelkezéseinek megkerülése céljából választottak egy másik tagállamot letelepedési helyül, meghatározott intézkedéseket hozhat. Ez a lehetőség azonban biztosan nem terjed addig, hogy a teljes hazai médiajogot alkalmazzuk a külföldi szolgáltatókkal szemben.
Ahogy a korábbi médiatörvény-tervezetek, úgy ez a javaslat is megpróbálja a magyar jog alkalmazhatóságát a lehető legszélesebb körre kiterjeszteni. A szándék érthető, hazai joghatóság alatt egyre kevesebben állnak, és az RTL Klub esetében alkalmazott módszer minden műsorszolgáltatóra alkalmazva túl költséges. A helyes megoldás azonban nem a szabályozás hatályának a közösségi jog elveit legfeljebb félszívvel megtartó alakítgatása, hanem, ahogy már számtalan alkalommal leírtam, a versenyképes, vonzó médiaszabályozás kialakítása. Ez persze sokkal nehezebb feladat.
A törvény további rendelkezései közül a legérdekesebb nyilvánvalóan a válaszadási jog lehetőségének megteremtése. Az Alkotmánybíróság 2001-ben dobta vissza a Fidesz hasonló kezdeményezését, azonban az általam és mások által is sokat kritizált döntés magát a válaszadási intézményt alkotmányosnak találta, csak az akkor szabályozási módot kifogásolta. Eljött az idő, a Fidesz leporolhatta a javaslatot, hozzáolvasta az Alkotmánybíróság elvárásait, és lesz nekünk kiegyensúlyozott internetünk. Minden olyan érv, ami a lex Répássy kapcsán elhangzott, ma is igaz, sőt azóta a médiarendszer még színesebb lett. A becsület és az emberi méltóság védelme válaszadási jog nélkül is maradéktalanul biztosított, és efféle válaszadási lehetőség alkotmányosan csak olyan médiumok esetében indokolt, amelyek szűkös erőforrásokat használnak fel, és ezzel nem teszik lehetővé mindenki számára az önálló megjelenést. Az új szabályozás egyetlen érdemi hozadéka – és ez persze nem kevés –, hogy a becsületsértő közlések esetében is garantálja a gyors, szigorú határidőkhöz kötött bírósági eljárást. A bizonyítási szabályokkal kapcsolatban azonban további probléma, hogy a javaslat szerint bizonyítás felvételének csak olyan bizonyítékokra vonatkozóan van helye, amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy a közlemény kifogások tényállításainak valóságát nyomban igazolják, vagy a keresetben előadottakat nyomban megcáfolják, azonban becsületsértés esetén többnyire nem tényállítások valóságtartalma vitatott. Ezzel, úgy tűnik, a médiát a jogalkotó megfosztja az érdemi védekezés lehetőségétől.
A magyar jogalkotó nem tud túllépni a kiegyensúlyozottság mítoszán. A javaslat minden lineáris és lekérhető médiaszolgáltatással szemben előírja a sokoldalú, tényszerű, időszerű, tárgyilagos, kiegyensúlyozott tájékoztatás kötelezettségét. Emlékeztetnék azonban arra, hogy az Alkotmánybíróság 2007-ben a kiegyensúlyozottságot a kereskedelmi műsorszolgáltatások közül is csak azokra tartotta indokoltnak fenntartani – szerencsétlen módon egy határozat indoklásában, nem annak rendelkező részében –, amelyek „jelentős véleménybefolyásoló erőre tesznek szert”. A médiarendszer jelen állapotában alkotmányos indoka nincs egy ilyen általános kiegyensúlyozottsági követelménynek. A médiatörvény, illetve a Panaszbizottság gyakorlata egyáltalán nem igazolta, hogy egy ilyen előírás érdemi hatást gyakorol az egyébként nyilvánvalóan, bevallottan pártos műsorszolgáltatásokra, és ez nem is baj, mert a néző/hallgató nem ostoba, azért kapcsol oda, mert éppen azt akarja hallani, amit ott mondanak. A lekérhető tartalmak esetében pedig (ld. Index videó-tára) semmilyen elfogadható érv nem szól a kiegyensúlyozottság mellett – valóban jogsértő lesz, ha egy hírportál videó-tára nem számol be a miniszterelnök felcsúti látogatásáról, mint jelentős közéleti eseményről? Korlátlan hozzáférés a tartalomszolgáltatók részéről, tudatos tartalomválasztás a fogyasztók részéről – az államnak semmi keresnivalója ebben a viszonyrendszerben.
Látszólag szélesíti a törvény az újságírók szabadságát, azonban az ide kapcsolódó rendelkezések is annyira alapelv-jellegűek, hogy egy részüknek egyáltalán nincs is tartalma. Az információforrás titokban tartásának jogát a javaslat határozottabban rögzíti, mint a sajtótörvény, de e jog továbbra is „a bírósági és hatósági eljárásokról szóló jogszabályok keretei között” érvényesülnek. Azaz, amíg az eljárási szabályok nem mentik fel az újságírókat a tanúzási kötelezettség alól, addig továbbra is csak saját felelősségükre tarthatják titokban a forrásaikat.
A tulajdonostól és a finanszírozótól való függetlenség gyönyörű elv, de nincs az a jogszabály és nincs az a bíróság, ami érvényt szerezhetne neki. Az egyetlen, ami ennek az elvnek a megvalósulását garantálni tudja, az az újságíró szakmai elkötelezettsége. A jogalkotó ennek érdekében annyit tehet, hogy olyan szabályozói és médiapolitikai légkört teremt, amelyben az újságíró nem fél kiállni a szakmai elvei mellett – a javaslat kapcsolódó rendelkezése nem rossz kezdet. Azt meg már csak halkan jegyzem meg, hogy a tulajdonosnak igenis joga van dönteni arról, hogy az általa működtetett médium milyen tartalmakat közöljön. Csúnya dolog ez, de alkotmányjogilag és a józan ész alapján is nehezen vitatható. Még egy megjegyzés: a közszolgálati intézmények legyenek a jó példák az újságírói függetlenségre, hogy a többiek lássák, miről is van szó.
Ha a gyakorlatban érvényesül, érdemben szélesítheti az újságírók mozgásterét a „fontos közérdekű információ” megszerzésével kapcsolatos felelősségi szabály. Ez számos, ma még vitatott és akár büntetőeljárás alapjául is szolgáló újságírói módszer (ld. parkolóőr újságírói megvesztegetése, ál-megvesztegetési ajánlat) helyzetét rendezi. A gyakorlatban derül majd ki, hogy ténylegesen mekkora az újságírói mozgástér a bűncselekmény feltárásának feltétele, illetve az arányosság követelménye mellett.
További érdemi újdonsága a javaslatnak az egyes műsorokban, illetve „médiatartalmakban” megjelenő „amatőr szereplők” hozzájárulásának részletes szabályozása. A rendelkezés a bulvártartalmak esetében ad többletjogokat az ilyen tartalmakban megjelenők részére. A rendelkezést célszerű lenne kiegészíteni azzal, hogy az abba ütköző szerződéses kikötés semmis. A hozzájárulása visszavonása ugyanis ma is joga az érintetteknek, az adatvédelmi törvény és az ehhez kapcsolódó adatvédelmi biztosi gyakorlat ezt régen egyértelművé tette, a szereplőkkel kötött szerződések azonban kiüresítik ezt a jogot. A rendelkezés egyébként izgalmas jogalkalmazói feladatot ad a „közéleti személyiség” fogalmának bevezetésével is.
A javaslat további rendelkezései vagy a hatályos médiatörvényből ismerősek, vagy egyéb, a médiaszabadságot korlátozó egyéni és közösségi érdekeket rögzít. Ezek jelentősége abban áll, hogy hatósági eljárás alapjául szolgálhatnak, a mindenkori médiatörvény által szabályozott eljárásban. Az anyagi jogi, ráadásul alapelvi jellegű rendelkezések ilyen kiszervezése a médiatörvényből biztosan nem segíti a rendszer átláthatóságát. A felelősségi szabályok további érdekessége a médiatartalmak terjesztőinek felelősségére vonatkozó rendelkezés, amely önmagában nem alkalmazható ugyan, mert e felelősség a „média szabályozásáról rendelkező jogszabályok keretei között” áll fenn, ám így sem árt az óvatosság. Az érintett szolgáltatók részben az elektronikus kereskedelem irányelv/törvény hatálya alatt álló szolgáltatók, akiknek a felelőssége közösségi jogi szinten rendezett, másrészt olyan műsorterjesztők, akikre a jelenleginél szélesebb közvetítői felelősséget telepíteni semmiképpen nem indokolt. Szóba jöhetnek még a lapterjesztők, sőt a könyvesboltok, szóval van ebben a rendelkezésben fantázia.
A javaslat összességében, különösen a válaszadási jog bevezetésével, a kiegyensúlyozottság követelményének kiterjesztésével, az általános regisztrációs kötelezettséggel egyértelműen a több és szigorúbb szabályozás irányába mozdul, és a hatályát kiterjeszti olyan tartalmakra is, amely ilyen jellegű szabályozása sem nem indokolt, sem illeszkedik az európai tendenciákhoz. Hogy nem ettől lesz vonzóbb a hazai médiarendszer, az egészen biztos. Emellett viszont az újságírói jogállással kapcsolatban a javaslat előnyös változásokat is hozhat.
A javaslat-csomag legterjedelmesebb és a médiapolitikai irányvonalat leghatározottabban kifejező eleme „a médiát és a hírközlést szabályozó egyes törvények módosításáról” szóló javaslat. A szabályozás célja egyszóval a hatalomkoncentráció. És, legalábbis az összevont hatóság esetében, még azt is tudjuk, hogy kinek a kezébe.
A hírközlési és a médiahatóságot egybeolvasztó konvergens hatósági modellnek számos megvalósítási módja létezik. Van, amelyik hatékony, van, amelyik nem. Ha nem keresünk kifinomult szakmai érveket az integráció mellett, akkor is világos: a távközlésben van a pénz, a médiában a szimbolikus hatalom. Egy ilyen átszervezés mindig csak az adott közegben értelmezhető, országinként mások az okok, a célok és a lehetőségek. Mi most előállunk a magyar modellel, ami – utalva újból a nemzeti hagyományokra – nevezhető akár perszonáluniónak is. A legfontosabb cél az volt, hogy mindkét ágazat fölött ugyanaz a személy álljon. Az Elnök. Meg az ő emberei (ld. elnökhelyettesek, főigazgató, a Műsorszolgáltatás Támogató és Vagyonkezelő Alap igazgatója, akik fölött az Elnök élet-halál ura). Az integráció egyébként korántsem teljes. Médiatanács név alatt továbbél egy működésében, hatásköreiben és finanszírozásában önálló médiahatóság, az NHH jelenlegi Tanácsa helyett pedig dönt az Elnök.
Az Elnököt a miniszterelnök nevezi ki, és hogy erre sokáig ne legyen gondja, mindjárt kilenc évre. Egészségtelenül hosszú idő, akárki akármit mond. Kilenc év alatt mély és szoros barátság szövődik a felügyelő és a felügyelt között, a felügyelt ismeri a felügyelő minden rezdülését, ráadásul a felügyelő már nem is emlékszik arra, milyen volt azelőtt, mielőtt ő lett volna az Elnök. Az Elnök „korlátlan alkalommal kinevezhető”, így lesz ebből nyugdíjas állás. Arról nem is beszélve, hogy az Elnök, aki persze a Médiatanácsnak is Elnöke – ezen tisztségében újabb díjazásra jogosult, összesen a miniszteri fizetés 175%-át kapja, két állás, két fizetés, egy hatóság, értjük mi ezt –, ilyen módon egészen közvetlenül politikai döntés eredménye. Nincs olyan csavar, mint a köztársasági elnök bevonása a jelölésbe, van viszont cirkuszi látványosság: az Elnököt az Országgyűlés erősíti meg médiatanácsi elnöki posztján, amíg ez nem történik meg, addig a Médiatanácsban az Elnök szavazati jog nélkül elnököl. A hatályos médiatörvény is bizonyítja, hogy szeretjük a bonyolult megoldásokat, de ezt nehéz felülmúlni. Ha jól sejtem, a kétharmados országgyűlési megerősítés hivatott eloszlatni az alkotmányos aggályokat, nos, nálam nem működik. A most megválasztandó Elnöknek nem nagyon kell izgulnia, az meg, hogy kilenc év múlva esetleg lebénul a hatóság, egyelőre senkit nem érdekel. A világ szeme ezek után az Alkotmánybíróságon: hogy is kell érteni azt, hogy a Kormány nem rendelkezhet meghatározó befolyással a média felügyeletét ellátó szerv fölött? Sajnos az Alkotmánybíróság korábbi döntéseiből nem következik az egyértelmű elutasítás – bár itt még a médiatörvényhez képest is kevesebb a garancia a függetlenség mellett –, de hogy abból a bizonyos „láthatatlan alkotmányból” nem ez a megoldás következik, az egészen biztos.
Az Elnök a hírközlés területén egyszemélyben átveszi az NHH Tanácsának hatásköreit, és közben vezeti a Médiatanácsot. Ezt a hihetetlen munkaterhet csak egészen kivételes személyiségek képesek magukra vállalni. Hétfő Brüsszel, kedd az 5-ös piac elemzése, szerda gyermekvédelem, csütörtök árprés, péntek kiegyensúlyozottság. Nem véletlen, hogy maguk a távközlési hatóságok sem egyszemélyes szervként működnek, sehol Európában.
Az ORTT-t a Médiatanács, pontosabban a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsa válja fel. Szerv a szerven belül. Formálisan ugyan az integrált hatóság egyetlen közös Hivatallal rendelkezik, de nagyon csodálkoznék, ha az összevonás után az egyes hivatalok nem maradnának a mostani helyükön. Mivel a Médiatanács teljesen önállóan működik a Hatóságon belül, saját apparátussal is kell rendelkeznie. Az integrált hatóság legnagyobb előnye, a szakmai integráció, a hírközlési és a médiaágazatra vonatkozó tudások összeadódása, teljesen kimarad a magyar modellből. Azaz, a törvény hatálybalépése után nagyjából minden marad a régiben, a legfelső vezetői szintet leszámítva. Különös integráció az, ahol valójában se az apparátust, se a döntéshozatalt nem vonják össze, sőt még a közös elnököt is két különböző aktusban választják. Marad a gyanú, hogy valaki nagyon szeretne mindkét hatóság élére állni.
A Médiatanács tagjainak jelölése elvileg a parlamenti pártok egyhangú döntésével történik. Kivéve, ha ez nem sikerül. Mert akkor elég a kétharmad. Álszent, képmutató megoldás. A mostani helyzetben látszólagos gesztus az ellenzék részére, amivel a Fidesz nem kockáztat semmit, hiszen szinte kizárt, hogy az öt párt a négy helyről olyan egyezségre jusson, ami nem veszélyezteti a Fidesz-többséget a Médiatanács működésében – a tagok szavazati aránya a döntéshozatal során egyenlő –, de megfelel a három, nyilvánvalóan egymástól jelentősen eltérő médiapolitikai irányt követő ellenzéki pártnak. Később viszont – hol van az még, a Médiatanács tagjait is kilenc évre választják – ez a megoldás teljesen lebéníthatja a jelölési folyamatot. Más erőviszonyok mellett a kétharmados többség megteremtése semmivel sem egyszerűbb, mint az egyhangú döntéshozatal. Jelenleg tehát a Fidesz teljes egyeduralomra tör a médiafelügyeletben. Alkotmányos szempontból ez megint meglehetősen aggályos, bár leginkább akkor, ha az Alkotmánybíróság a szabályozás értékelésénél figyelembe veszi a tényleges helyzetet is. Így nézve ugyanis egyetlen párt nagyon is közvetlen befolyást szerez magának a médiarendszer működtetésében.
A döntéshozatali szabályok a műsorszolgáltatások pályáztatását második körben – hasonlóan a mostani rendszerhez – egyszerű többséghez kötik, ami azt jelenti, hogy a Fidesznek az elnök mellett legalább két tagra van szüksége van a Médiatanácsban. Jelen helyzetben azonban két tag átengedése az ellenzéknek váratlan nagyvonalúság lenne.
A javaslat harmadik része a közszolgálati intézmények felügyeletét alakítja át. A jelenlegi felügyeleti rendszer egyszerűsítése, olcsóbbá és hatékonyabbá tétele – egyúttal a jelenlegi felduzzasztott kuratóriumi elnökségek megszüntetése – alapvetően kedvemre való, másrészről viszont ez is pontosan illeszkedik a hatalomkoncentráció folyamatába.
A Közszolgálati Közalapítvány kuratóriumának négy, egyenlő szavazati jogokkal rendelkező tagjainak egyik felét a kormánypártok, másik felét az ellenzéki pártok jelölik, de a javaslat továbbra is fenntartja a „csonka kuratórium” létrehozásának lehetőségét, persze arra az esetre, ha valamelyik oldal pártjai nem tudnak megállapodni. Hogy ebből mit hoz ki a jelenlegi ellenzék, az nagy kérdés, éppúgy, mint a Médiatanács esetében. Egyébként a kuratórium elnökét a Médiatanács delegálja, ahol szintén garantált a kormánypárti többség, úgyhogy ezzel a kuratóriumi elnökség függetlensége is el van rendezve. E tagokat szintén kilenc évre választják, véleményemet lásd fent.
A javaslat létrehoz egy ún. Közszolgálati Testületet, ez hivatott megvalósítani a társadalmi kontrollt. Az ide delegáló szervezetek listája sokkal kevésbé színes, mint a jelenlegi civil kurátorokat jelölőké, de ettől még nem lesz reprezentatívabb. A Testület feladata a közszolgálati médiumok feladatainak meghatározása és számonkérése. A közszolgálati feladatok meghatározása a Közszolgálati Kódexben történik, amit, biztos, ami biztos, először az Országgyűlés fogad el, persze kétharmaddal, mert az nagyon garanciális. A közszolgálati feladatok teljesítésének ellenőrzése során a testület javaslatot tehet a kuratórium részére az adott műsorszolgáltató vezérigazgatójának menesztésére; a testület egyéb módon nem szólhat bele személyi kérdésekbe.
Nem szűnik meg a Duna TV. Sem az MTI. Ugye, megmondták, lesz itt pluralizmus bőven. Az eddigi közszolgálati műsorszolgáltatók és az MTI zártkörű nonprofit részvénytársaságként működnek tovább, élükön a Médiatanács által jelölt – semmi pályázat, mindenhova garantáltan megbízható emberek kerülnek – és a kuratórium által választott vezérigazgatóval. A vezérigazgató gazdasági önállóságát a javaslat a médiatörvényhez képest is szűkíti, egymilliárd helyett ötszázmillió forintnál is kuratóriumi engedély kell a tárgyalás megkezdéséhez. A vezérigazgató a közszolgálati műsorpolitika alakításában sokkal kevésbé önálló, mint a jelenlegi közszolgálati elnökök, ami önmagában nem baj, mert a javasolt rendszerben világosabb a közszolgálati feladatok meghatározásának módja.
Valahogy ebből a javaslatból is kimaradt a feladatarányos finanszírozás biztosítása. A javaslat mindössze annyit mond, hogy „Az állam a központi költségvetés „Országgyűlés” fejezetében a részvénytársaságokat a műsorterjesztési költségeiknek megfelel ő támogatásban részesíti”. Teljesen egyértelmű, hogy ez nem felel meg az Európai Unió ide vonatkozó elvárásainak, és továbbra is fenntartja azt a helyzetet, amelyben a közszolgálati műsorszolgáltatókat a politika költségvetési rövid pórázon tartja. Már csak abban lehet bízni, hogy hátha a Bizottság egyszer mégis ránk veti szúrós tekintetét.
A szépemlékű Műsorszolgáltatási Alap helyébe a Műsorszolgáltatás Támogató és Vagyonkezelő Alap lép, amelynek vezetőjéről az Elnök (ki más) dönt. A javaslat előírja támogatási politika és éves terv kidolgozását, Majtényi László elnöksége alatt rengeteget dolgoztunk ezen, úgy látszik, nem teljesen hiába. Na, nekünk is jut a sikerélményből.
Hogy vajon mi indokolta éppen a hatósági és a felügyeleti rendszer ilyen gyors átalakítását, miközben számos, a médiarendszer működését közvetlenül érintő szabályozási problémát kevésbé sürgősnek ítél a kormányzat, csak találgatni lehet. Személyes ambíciókat feltételezni a háttérben nyilván merő rosszindulat. A javaslatok előterjesztői egy jól irányzott péntek délutáni benyújtással megspórolták a hosszadalmas nyilvános vitát, de ezt médiaügyben már megszokhattuk. A médiarendszer három alapvető problémája, a médiapiac életben tartása, a közszolgálati műsorszolgáltatás stabilitásának biztosítása és a civil és helyi média hamarosan eltűnő forrásainak pótlása még ráér. A hatalom viszont most már a médiairányításban is jó kézbe került.
