Tavaly júniusban, az „első karantént” közvetlenül követő hetekben érdekes jogi és politikai vita bontakozott ki, amely Magyarországon alig kapott sajtóvisszhangot, holott annak konklúziói számunkra is fontos problémákat érintettek. A Francia Alkotmánytanács, amely nagyjából a hazai Alkotmánybíróságnak feleltethető meg, megsemmisítette a törvényhozás két kamarája által 2020 májusában elfogadott, gyűlöletbeszéddel szembeni hatékonyabb fellépést célzó rendelkezéseket. Mi is történt és miért lehet ez fontos akár a magyar jogalkotó, vagy egy hazai platformüzemeltető, illetve felhasználó számára is?
A francia kormányzó pártok már 2019 nyarán nyilvánosságra hozták azt a törvénytervezetet, amellyel a pénzbírságot kívánták elsődleges eszközként használni a gyűlöletbeszéd online terjedésének visszafogására. A virtuális térben folytatott kommunikáció rövid idő alatt sokkal több emberhez eljuthat, mint a bármilyen más formában megosztott vélemény, ezért vélték sokan úgy, hogy az ilyen formában terjesztett, bizonyos jól azonosítható társadalmi csoportok számára potenciális érzelmi, vagy kézzelfogható, fizikai károkat okozó megnyilvánulások azonnali eltávolítására kell ösztönözni elsősorban a platformok üzemeltetőit. Ennek érdekében a tervezet jelentős, 250.000 eurótól 1.250.000 euróig terjedő pénzbírságot helyezett kilátásba azokkal a platformszolgáltatókkal szemben, akik a közzétételt követő 24 órán belül nem távolítják el felületeikről a gyűlöletbeszédet megvalósító kommunikációkat.
Ez az elképzelés nyilvánosságra hozatalától fogva megosztotta a francia közvéleményt, a kibontakozó diskurzusba számos külföldi szereplő is bekapcsolódott. A francia kormánypártok azzal támasztották alá a tervezetet, hogy az online gyűlöletbeszéd fenyegető tendenciájával szembeni fellépésből a platformszolgáltatóknak, akik az ilyen tartalmak megosztásához szükséges infrastruktúrát rendelkezésre bocsájtják, hatékonyabban ki kell venni a részüket, ez pedig súlyos szankció kilátásba helyezésével mozdítható elő leginkább. Ráadásul a konkrét megosztó személye gyakran nem, vagy csak jelentős nehézségekkel azonosítható, míg a törvény támogatói szerint a platformszolgáltatók tevékenységük folytatásával vállalták azt a kockázatot, hogy jogellenes cselekményekhez nyújtanak segédkezet, aminek megelőzése érdekében pedig mindent meg kell tenniük.
Ezzel szemben sokan bírálták a törvénytervezetet, amely rendkívül rövid idő alatt várta volna el a platformszolgáltatóktól a felületeiken megosztott valamennyi tartalom értékelését, ennek elmulasztása esetére pedig nagy összegű pénzbírsággal fenyegette az érintett szereplőket. Ez pedig az ellenzők szerint ahhoz vezethet, hogy a platformszolgáltatók inkább a biztonságra törekszenek majd, és a rendkívül rövid mérlegelési időre, valamint a nagy összegű pénzbírságra tekintettel, eltávolítanak minden olyan tartalmat, amelyeket később a bíróság akár csak csekély eséllyel is gyűlöletbeszédnek minősíthet. További problémaként merült fel, hogy a törvénytervezet ahhoz vezethetett volna, hogy a kommunikációk jellegét jelentős részben valójában nem a bíróságok, tehát közhatalmi szervek, hanem magánszereplők bírálták volna el, akiknek így a demokratikus közügyek megvitatásának korlátait illetően kellett volna kimondaniuk a döntő szót. A törvényjavaslatot ellenzők szerint gyakorlatilag cenzúrához vezetett volna annak hatályba lépése, ráadásul ezt a cenzúrát magánszereplők hajtották volna végre a velük szemben történő kormányzati fellépéstől és az ezzel együtt járó pénzbírságoktól tartva.
A Francia Alkotmánytanács a hazai Alkotmánybírósággal szemben többnyire még a törvényjavaslatok hatályba lépése előtt vizsgálja meg megfelelő indítványra azok alkotmányosságát. A 2020 májusában megszavazott törvényt szenátorok egy csoportja kifogásolta a Testület előtt, amely 2021 júniusában megsemmisítette a fentebb vázolt intézkedést foganatosító megfelelő rendelkezéseket. Az Alkotmánytanács úgy ítélte meg, hogy a gyűlöletbeszéddel szembeni fellépés hatékonyságának fokozása fontos és legitim alkotmányos cél, és helye lehet ezen oknál fogva a platformszolgáltatókra vonatkozóan többletkövetelmények rögzítésének is. A konkrét esetben azonban a szolgáltatóktól elvárt feladat jellege (a kommunikációk minősítése), a rendelkezésükre álló időtartam rövidsége, valamint a kilátásba helyezett szankciók súlyossága együttesen a szólásszabadság szükségtelen és aránytalan korlátozásához vezettek.
Az eset tanulsága az, hogy a platformszolgáltatókkal szembeni szankcionálás, felelősségük egyoldalú túlhangsúlyozása a felületeiket felhasználókéval szemben alkotmányossági aggályokat vet fel. Ezt a tanulságot akkor is leszögezhetjük, ha természetesen a magyar alkotmányos hagyományok, környezet és gyakorlat nem azonosak a franciaországiakéval. A platformszolgáltatók nagy összegű bírságolása helyett olyan megoldások keresése vezethet el bennünket a probléma alkotmányos keretek között történő hatékonyabb kezeléséhez, amelyek egyaránt figyelembe veszik a szólásszabadság kiemelt szerepét a demokratikus társadalomban, valamint a platformszolgáltatók és a felületeiket igénybe vevő magánszemélyek felelősségét is a közügyek online térben történő megvitatása során.
