Azt gondolhatnánk, ha “levédettünk” egy nevet, márkát, logót, akkor már nem érhet bennünket kellemetlen meglepetés. Az Európai Bíróság által 2013 februárjában meghozott ítélet rácáfolt erre a kijelentésre, amikor kimondta: érvényesen bejegyzett későbbi közösségi védjegy jogosultja is követhet el védjegybitorlást a korábban lajstromozott közösségi védjegy tulajdonosával szemben [C-561/11 sz. ügy; Fédération Cynologique Internationale]. Megközelíthetjük persze ezt a másik fél szemszögéből is. Íme, a jó hír: nem késtünk le semmiről – akkor sem, ha a későbbi jogsértő (konkurens cég által bejelentett, miénkhez hasonló) védjegy már bejegyzésre került – sőt, a fent említett döntés alapján még az így létrejött későbbi védjegy törlése sem előfeltétele a minket utánzó konkurens vállalkozás sikeres megtámadásának.
A formatervezési mintaoltalommal kapcsolatos C-488/10. sz. ügy után, melyet korábbi cikkünk részletez, a védjegyjog területét is meghódítani látszik egy új szemléletmód. Erre az Európai Bíróság C-561/11 sz. ügyben meghozott ítélete alapján következtethetünk, amelyben a bíróság kimondta: a közösségi védjegy jogosultjának kizárólagos joga, azon belül az összetéveszthető megjelölések használatától való eltiltás joga „kiterjed az olyan harmadik személyre, aki valamely későbbi közösségi védjegy jogosultja – anélkül hogy ezen utóbbi védjegy előzetes törlésére lenne szükség”.
A C-561/11 sz. ügy hátterét, a döntésre felterjesztett kérdést és a tanácsnoki véleményt már korábban ismertettük. Ahogy a nemrég megszületett ítélet is leírja, a spanyol bíróság előtti alapügyben a közösségi védjeggyel rendelkező, 1911-ben alakult nemzetközi ebtenyésztő egyesület, név szerint Fédération Cynologique Internationale (‘FCI’) az alicantei bíróság előtt követelte a 2004-es alapítású, hasonló tevékenységi körben működő Federación Canina Internacional de Perros de Pura Raza (‘FCIPPR’) spanyol egyesület szintén lajstromozott logójának törlését, valamint a védjegybitorlás tényének megállapítását. A jogvita oka a két szervezet által lajstromozott logók (nemzeti és közösségi, ábrás és szóvédjegyek) feltűnő hasonlósága, összetéveszthetősége volt.
A spanyol bírói fórum szükségesnek látta az Európai Bíróság előzetes döntéshozatali eljárását abban az értelmezési kérdésben, hogy vajon lehet-e a közösségi védjegy által biztosított kizárólagos jogra hivatkozni olyan harmadik személlyel (védjegybitorlóval, a jelen esetben az FCIPPRrel) szemben, aki maga is egy később lajstromozott közösségi védjegy jogosultja.
A közösségi védjegyrendelet vonatkozó cikkének két eltérő értelmezése lehetséges. Az egyik megoldás szerint a korábbi védjegy jogosultja nem kérheti a bitorlás jogkövetkezményeinek alkalmazását, nem kérheti a használattól történő eltiltást egy későbbi lajstromozású védjegy jogosultjával szemben, amíg nem törlik a későbbi védjegyet, hiszen a később bejegyzett védjegyoltalom elvileg ugyanúgy biztosítja a védjegyből fakadó használati és jogérvényesítési jogosultságokat. Ebben az esetben előbb a későbbi védjegy törlésére volna szükség, mielőtt bitorlás címén a másik felet megtámadja a felperesi oldal. Ezen elmélet szerint a lajstromozott védjegy „immunitást” biztosít bitorlási perekben.
A másik okfejtés azt hangsúlyozza, hogy a védjegyjog által biztosított jogosultság abszolút jellegű, így a védjegy jogosultja bármely harmadik személlyel szemben felléphet védjegybitorlás esetén – beleértve azt is, aki javára később lajstromoztak hasonló védjegyet. A későbbi elsőbbségi nappal rendelkező védjegy jogosultja annak ellenére elmarasztalható védjegybitorlás miatt, hogy ezen utóbbi védjegy törlésére korábban vagy egyidejűleg nem került sor.
A főtanácsnoki indítvány röviden így vázolja a probléma lényegét: vajon korlátozható-e a korábbi védjegy oltalma a későbbivel szemben arra tekintettel, hogy a védjegyek területén létezik egyfajta „ex ante” védelem, vagyis a felszólalás lehetősége? (Ld. indítvány 32. pont.) Bármelyik megoldást válasszuk is, a szellemi tulajdon feletti jogcím, a jelen esetben egy lajstromozott védjegy, végső soron nem biztosít teljes és feltétlen védelmet jogosultja számára (indítvány 36. pont). Melyiknek adjunk tehát elsőbbséget: a ius excludendi (ius prohibendi) vagyis a használat megtiltása mások számára, avagy a ius utendi, a védjegy használatának joga?
A fenti kérdés egyébként nem új, élénk viták tárgyát képezik már régóta. A főtanácsnok korábbi véleménye megemlíti, hogy hasonló kérdés merült fel Németországban már a múlt század elején. 1906-ban a későbbi védjegy még immunitást biztosított, majd 1927-től a későbbi védjegy elvesztette védelmi értékét.
Az Európai Bíróság ítéletének fonalvezetése
Az Európai Bíróság a második megoldás mellett tette le voksát, kisebbítve ezzel a később lajstromozott védjegy oltalmi értékét. A főtanácsnoki indítvány szempontjait a Bíróság is magáévá tette, és a védjegy alapvető funkciójára (a származást garantáló funkcióra), az elsőbbség elvére, illetve a nyelvtani és a rendszertani értelmezést szempontjaira hivatkozva hozta meg döntését.
Érvelésében kiemelte, hogy a védjegy alapvető rendeltetését kell szem előtt tartani, amely abban áll, hogy árukat és szolgáltatásokat különböztessen meg más áruktól és szolgáltatásoktól. A Bíróság szerint az e funkcióhoz fűződő érdek az előbb lajstromozott védjegy jogosultjánál veendő figyelembe, mivel az elsőbbség ténye arra enged következtetni, hogy a bejegyzéshez szükséges kritériumok, így a megkülönböztető képesség is a korábbi védjegynél állt fenn hamarabb. Az ilyen jogosult bármely harmadik személlyel, így akár egy későbbi védjegyjogosulttal szemben is felléphet, amely veszélyezteti a védjegyoltalomhoz fűződő jogait.
Az Európai Bíróság érvelése szerint a közösségi védjegyrendelet (207/2009/EK rendelet) egyetlen rendelkezése sem mondja ki, hogy a korábbi védjegyjogosult jogai korlátozhatóak lennének egy későbbi lajstromozású védjegy jogosultjának javára. A rendszertani értelmezés körében a Bíróság segítségül hívta a belenyugvásra vonatkozó szabályokat is, melyek kifejezetten szólnak a későbbi védjegyek elleni fellépés lehetőségéről (ld. Vt. 17. §). Fenn kell tehát álljon annak a lehetősége, hogy a védjegy jogosultja megtilthassa a későbbi védjegy használatát – még akkor is, ha a későbbi védjegy jogosultját is megilletik a 9. cikk (1) bekezdésében foglalt kizárólagos jogok.
Bár a vonatkozó rendelet egy „érdeminek” nevezhető, előzetes vizsgálatot ír elő a lajstromozási eljárás során (“ex ante” vizsgálat, közzététel, felszólalás), erre tekintettel nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy a korábbi védjegyet sértő megjelölést védjegyként lajstromozzanak.
A Belső Piaci Harmonizációs Hivatal („OHIM”) előtt benyújtott törlésre vonatkozó kérelem is egy járható út arra, hogy a korábbi védjegyet sértő megjelölést megsemmisítsék, a Bíróság szerint azonban ez nem előfeltétele a későbbi védjegy használatától történő eltiltásnak. Ez ésszerű, hiszen ellenkező esetben a korábbi védjegy alapján igényt formáló személyeknek jelentős időveszteséggel és az oltalom gyengülésével kellene számolnia. Ugyancsak méltányosan védi a döntés azon jogsérelmet szenvedett védjegyjogosultak érdekeit, akik a későbbi védjegy lajstromozását a felszólalási eljárás során beállott eljárási hiba miatt nem tudták megakadályozni.
A döntés a magyar joggyakorlat tükrében
Különösen érdekes ezt a döntést a magyar bírói gyakorlattal összevetni, amely eddig kategorikusan kimondta, hogy saját védjegy jogszerű használata kizárja a védjegybitorlást (ld. BH 1998.121). Amennyiben a fentihez hasonló eset került tehát a magyar bíróság elé, a bitorlási pert felfüggesztették, és bevárták a későbbi védjegy törlését kimondó jogerős ítéletet. Láthatjuk, hogy ez a gyakorlat immár több szempontból kritizálható. Egyrészt az eljárással együtt járó késedelem aránytalan hátrányokat okozhat a bitorlás tényének megállapítását kérő, jogsérelmet szenvedett fél számára, másrészt pedig látható, hogy az európai ítélkezés is más irányba mutat.
Kíváncsian várhatjuk tehát, hogy a döntés az egyes nemzetek bírói gyakorlatára milyen egységesítő, (át)alakító hatással lesz. Zárásként idézzük a főtanácsnoki indítvány idevágó részét, amely nem rejtette véka alá, mit gondol az elsőbbség napját követően lajstromozott nemzeti védjegyek értékéről:
„55. Szükségesnek tartom kiemelni, a kérdést előterjesztő bíróság számára a lehető legteljesebb hátteret biztosítandó, hogy amennyiben a Bíróság a „harmadik személyek” 207/2009 rendelet 9. cikkének (1) bekezdése szerinti fogalmának az általam az előző pontban javasolt értelmezését fogadja el, úgy ezen értelmezésnek szükségszerűen, a vonatkozó nemzeti rendelkezésekben foglaltaktól függetlenül, ki kell terjednie az olyan harmadik személyre is, aki egy, valamely tagállamban később lajstromozott védjegy jogosultja.
56. Egy ettől eltérő értelmezés ugyanis, túl azon, hogy nem logikus és koherens az imént nyújtott értelmezéssel, veszélyeztetné a 207/2009 rendelet 9. cikke (1) bekezdésének hatékony érvényesülését, amennyiben valamely megjelölés nemzeti szintén történő lajstromozása által lehetővé tenné a 207/2009 rendelet rendelkezései által a korábbi közösségi védjegy jogosultjának nyújtott oltalom korlátozását. Továbbá egy ettől eltérő értelmezés álláspontom szerint ellentétes lenne a közösségi védjegy egységes jellegének elvével, amennyiben a korábbi közösségi védjegy jogosultja eltérő védelmet élvezne az egyes tagállamokban attól függően, hogy a nemzeti jog biztosítja‑e a számára, vagy sem annak lehetőségét, hogy védjegybitorlási keresetet nyújtson be anélkül, hogy meg kellene várnia a jogait sértő, későbbi nemzeti védjegy törlését.
57. Ugyanezen célból szükségesnek tartom végül megjegyezni, hogy az uniós jog egységes értelmezésnek a Bíróság által több ízben elismert követelményével összhangban a „harmadik személyek” 207/2009 rendelet 9. cikkének (1) bekezdése szerinti fogalmának értelmezése szükségképpen kiterjed a 2008/95 irányelv hasonló felépítésű 5. cikkének (1) és (2) bekezdésében foglalt, analóg fogalom értelmezésére is.”
Somogyi Dóra
Pintz és Társai
Szabadalmi, Védjegy és Jogi Iroda Kft.
szabadalmi.hu
Forrás:
curia.europa.eu
