A védjegyoltalom egyik korlátja a jogkimerülés. A jogkimerülés intézménye azt a célt szolgálja, hogy a szabad forgalmat a védjegyoltalomhoz fűződő jogok az első jogszerű forgalomba hozatal után ne gátolják. A közösségi jog az EU és az EFTA tagállamok tekintetében ismeri el a jogkimerülést, vagyis ha az áru valamely tagállamban piacra került, az a továbbiakban kizárja annak lehetőségét, hogy a védjegy jogosultja korlátozza a védjegyoltalomra való hivatkozással a kereskedelmet. Ennek az intézmények a kialakulása hosszú évtizedekig tartott, és még napjainkban is akadnak újabb és újabb kérdések, melyek megválaszolást igényelnek. Papp Katalin kollégánk a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karáról úgy döntött, hogy összefoglalja szakmabeliek, jogászok és érdeklődők számára, amit a védjegyjogi jogkimerülésről tudni kell, és egy átfogó, mégis emészthető tanulmányban megosztja velünk. Tanulmánya “A védjegyoltalom elhasználódása a közösségi jogban és a parallelimport” címmel érhető el a vedjegy.blog.hu oldalon.
A védjegyekre vonatkozó jogszabályok a védjegyoltalom közösségi jogkimerülését, tehát egy regionális jogkimerülési szabályrendszert állítanak fel, melyben éles határ húzódik aközött, hogy egy védjeggyel ellátott termék első forgalmazására a Közösség területén belül illetve kívül került-e sor. A szabályozás gyökerei az Európai Bíróság korábbi határozataiban keresendőek, melyekaz áruk szabad mozgása és a territoriális iparjogvédelmi oltalom közötti viszonyt értelmezték.
A védjegyjogi irányelv 7. cikk (1) bekezdése rögzíti a jogkimerülés alapelvét: a védjegyoltalom nem jogosítja fel a védjegytulajdonost a védjegy használatától való eltiltásra olyan árukkal kapcsolatban, amelyeket a védjeggyel ő maga hozott forgalomba a Közösségen belül. A második bekezdés azonban enyhít a jogkimerülési elv szigorúságán, és kimondja, hogy a jogkimerülési elv nem alkalmazható, ha a védjegytulajdonosnak jogos indoka van arra, hogy az áruk további forgalmazását ellenezze, különösen akkor, ha az áru állagát, állapotát megváltoztatták, illetve megrongálták.
Világszerte három fő iránnyal találkozhatunk a jogkimerülési tanok között:
1. Nemzetközi jogkimerülés:
Ebben az esetben a jogkimerülés már azáltal bekövetkezik, hogy a védett terméket a jogtulajdonos által vagy beleegyezésével a behozatali ország területén kívül bárhol forgalomba hozták, tehát a más országokból származó párhuzamos import megengedett. A piaci erőfölénnyel való visszaélések leküzdésének kulcsfontosságú eszközéről van szó, mivel így jogtulajdonosnak nem áll módjában, hogy eltérő földrajzi piacokon ugyanazokat az árukat jelentős árkülönbségekkel értékesítse, és nem a jogkimerülés hatókörének korlátozása a megfelelő eszköz a “kalózkodás” elleni harcban. Az ’acquis communautaire’ regionális jogkimerülés mellet történő állásfoglalása előtt több európai ország vallotta a nemzetközi jogkimerülés elvét. Mára csupán Svájcot nevezhetjük meg európai példaként.
2. Nemzeti jogkimerülés:
A nemzeti jogkimerülés lehetővé teszi, hogy a belföldi tulajdonos maga döntse el, melyik külföldi terjesztőnek ad kizárólagos jogokat, és milyen feltételekkel, így nem kell attól tartania, hogy a külföldön forgalomba hozott példányokkal bárki párhuzamos importot hajthat végre, kihasználva az egyes országok közötti gyártási terjesztési és árszínvonalbeli különbségeket. Ezen az állásponton van döntően az Amerikai Egyesült Államok és több latin-amerikai ország akárcsak a harmonizációs törekvések előtti hazai irányvonal.
3. Regionális jogkimerülés:
Az Európai Unióban hamar előtérbe kerültek a gazdasághoz szorosan kapcsolódó, áruforgalommal szervesen összefüggő védjegyjogok, mint az áruk szabad áramlását nemzeti jelegüknél fogva korlátozó tényezők. A piac nemzeti határok mentén történő felosztása a közösségi célokkal összeegyeztethetetlennek bizonyult, így érthető módon hamar felvetődött a közösségi harmonizáció szükségessége.
Az egyensúly megteremtésében kezdettben az Európai Bíróság határozatai játszották a főszerepet. Az árumozgást biztosító, a mennyiségi korlátozások és az azzal azonos hatású intézkedések általános tilalmát kimondó előírások (ld. EUMSZ 34-37. cikkek) alól kivételeket engedő 36. cikk teszi lehetővé az olyan, áruforgalomra vonatkozó tilalmat vagy korlátozást, amelyet “az ipari és kereskedelmi tulajdon védelme” indokol, azonban ezek a tilalmak és korlátozások nem lehetnek önkényes megkülönböztetés vagy a tagállamok közötti kereskedelem rejtett korlátozásának eszközei. Ennek alapján a párhuzamos import kizárásának tilalmát a bíróság a Deutsche Grammophon ügyben (C-78/70) mondta ki először, a piacok elszigetelődésének elkerülése végett, majd a közösségi jogkimerülés tanát a bíróság 1974-ben juttatta egyértelműen kifejezésre (Centrafarm-ügy; C-15/74). Fenti rendelkezések az úgynevezett „újracsomagolási ügyeknél” történő egyensúlyteremtés egyik oldalaként is gyakran előtérbe kerültek. Ebben a folyamatban nyert megfogalmazást az irányelvi klauzula is (ld. fenn, 89/104/EGK).
Egyértelmű tiltás került bevezetésre a termék állapotának hátrányos megváltoztatása vonatkozásában, ugyanakkor a jog gyakorlása nem járulhat hozzá a tagállamok piacainak mesterséges szétválasztásához, természetesen mindez a felhasználók termék származására vonatkozómegfelelő tájékoztatása mellett. Ezen elveket biztosítja illetve egészíti ki a védjegyjogosult előzetes tájékoztatáshoz való joga az újracsomagolt áruk forgalomba hozataláról, és a terméken szereplő egyértelmű megjelölés arra vonatkozóan, hogy ki a termék gyártója valamint, hogy ki végezte el az újracsomagolást. Jelentős lépést jelentett a Bristol-Myers-Squibb egyesített ügyek (C-427/93, C-429/93 és C-436/93) fenti fogalomrendszert kiegészítő megállapítása, amely kihangsúlyozta a védjegyjogosult hírnevének védelmét. Ennek alapján a jó hírnevű védjegyek jogosultjai többletvédelemben részesülhetnek. Ez mind az irányelv adta lehetőségek [4. cikk (3), 5. cikk (5)], mind a védjegyfunkciók szélesebb körű védelméből levezethető, és az is egyre világosabbá vált, hogy a megkülönböztető funkción túlmutat egyes védjegyek minőségjelző és versenyfunkciója. Később az újracímkézési ügyekben ismételten ez a feltételrendszer került alkalmazásra, tovább bővítve a jó hírnév védelmének fogalomkörét, mely nem korlátozható azokra az esetekre, amikor a csomagolás sérült, rossz minőségű vagy szennyezett. Már az is elegendő alap a forgalomkorlátozásra, ha a csomagolás veszélyeztetheti a termékhez társított imázst és az érintett közönségben keltetett bizalmat (C-348/04; 44. és 47. pont).Ugyanakkor a ”minimális intervenció” elvét a bíróság nem emelte a feltételek közé (C-276/05), a változtatások túlmutathatnak a termékek forgalmazhatóságához szükséges jelöléseken, így esetenként az importőr a másodlagos piacon saját magát is reklámozhatja (co-branding, esetleg de-branding) a parallel importból származó termékeken. Említett szabad kereskedelemben meghonosodott szokásokra tehát a 7. cikk (2) bekezdése és annak bírósági értelmezés nem mondja ki egyértelműen a halálos ítéletet, bár a végső döntést meghagyja a nemzeti bíróságok számára. Alapvetően a nemzeti bíróságok mérlegelésén áll vagy bukik, hogy mi tartozik ezekben az esetekben a jó hírnév védelmi körébe.
Az Orifarm és Paranova ítélet (C-400/09. és C-207/10. sz. egyesített ügyek) az újracsomagolást végző vállalat megjelölése vonatkozásában további pontosítást hajtott végre. Abban az esetben, ha az újracsomagolást a forgalmazó leányvállalata végezte, elegendőnek bizonyul a terméken a forgalmazó (vagyis a forgalomba hozatali engedély jogosultjának) megnevezése, nem szükséges külön megjelölni a csomagolást végző (leány)vállalatot. Ezzel szemben, ha ezt a műveletet valamely újracsomagoló vállalkozás teljes függetlenség mellett végezte, és az újracsomagoló vállalja a felelősséget, éppen hogy az utóbbi nevének kell szerepelnie a csomagoláson a gyártó neve mellett.
További problémákat vetett fel az első forgalomba hozatal és az ahhoz adott jogosulti hozzájárulás kérdése, melynek köszönhetően még sok egyensúlyteremtést szolgáló értelmezéssel szolgált a bíróság. A védjegyjogosult hozzájárulásával történő EGT-n belüli forgalomba hozatal, a jogosult részéről adott hozzájárulás számtalan új kérdésnek nyit kaput.
A Sebago-ügyben (C-173/98) a Bíróság megállapította, hogy a hozzájárulásnak az áru valamennyi példányára ki kell terjednie. Nem tekintette tehát a jogkimerülést előidéző faktornak, azt hogy a védjegyjogosult hozzájárulásával, védjeggyel ellátott hasonló árukat más már forgalomba hozott.
A Davidoff és Levi Strauss cégek ügye (C-414/99-C-416/99. sz. egyesített ügyek) tovább pontosított a fenti koncepción. Az alperesek abban látták a Silhouette-ügy és az adott ügyek közötti különbséget, hogy a korábbi ügy felperese világos kikötést tett a szerződésben, melynek alapján kizárólag az EGT-n kívüli forgalmazáshoz járult hozzá. Azzal érveltek, hogy a felperesek a forgalmazókkal kötött szerződésekben nem írtak elő ilyen jellegű korlátozást (csupán üzletpolitikai irányelveikben hívták fel a kereskedők figyelmét arra, hogy ne folytassanak nagykereskedelmi tevékenységet), így az alperesek joggal vélelmezhették felperesek hallgatólagos hozzájárulását a Közösségen belüli továbbértékesítéshez.
Az Európai Bíróság nem zárta ki, hogy bizonyos esetekben vélelmezett hozzájárulásra lehessen következtetni, azonban erre szigorú feltételrendszert állított fel, és a bizonyítási terhet a hozzájárulás meglétére hivatkozó kereskedőkre helyezte (54.).
Leszögezte, hogy hallgatólagos hozzájárulás nem következhet:
- abból a tényből, hogy a védjegyjogosult nem közölte az EGT-n kívül forgalomba hozott áru minden további vevőjével ellenvetését az EGT-n belüli forgalomba hozatallal kapcsolatban,
- sem abból, hogy az áruk nincsenek arra utaló jelzéssel ellátva, miszerint az árut az EGT-ben tilos forgalomba hozni,
- a hozzájárulás nem következhet abból a körülményből sem, hogy a védjegyjogosult szerződéses tilalom kikötése nélkül ruházta át a védjeggyel ellátott áruk tulajdonjogát (55-58.).
Később a Diesel ügy (C-324/08) újabb érdekes kérdést hozott a felszínre.
Ebben az ügyben a védjeggyel ellátott termékek az EGT területén belül kerültek elsőként forgalmazásra, és annak megállapítása okozott nehézségeket, hogy az első forgalomba hozatalhoz milyen minőségű jogosulti hozzájárulásra van szükség. Az EB a korábbi ítéletére hivatkozva egyértelművé tette: az ítélet szövegében semmi sem enged arra következtetni, hogy az ott megfogalmazott kritériumok rendeltetésük szerint kizárólag ilyen tényállási kereten belül lennének alkalmazhatóak. A Bíróság tehát kimondta Davidoff kritériumok hatályának általánosságát.
Az Európai Bíróság nem kíván elvi különbséget tenni annak alapján, hogy a kezdeti forgalmazás az EGT-n belül vagy azon kívül történt. Központi jelentőségű tehát minden esetben annak garantálása, hogy a védjegyjogosult ellenőrizhesse az áruk EGT-n belüli első forgalomba hozatalát, ugyanis csakis ez vezethet jogainak kimerüléséhez.
A bíróság érvelésében a jogkimerülése elsősorban akkor következhet be, ha az áruk forgalmazását olyan személy végzi, aki gazdaságilag kapcsolatban áll a védjegyjogosulttal. Másodsorban a kizárólagos jogról való lemondás szándéka még abban az esetben következhet a jogosult hallgatólagos hozzájárulásából, ha a szóban forgó árukat az EGT-n belül első ízben olyan személy hozta forgalomba, aki a védjegyjogosulttal nem áll gazdasági kapcsolatban, és a védjegyjogosult nem adta kifejezett hozzájárulását, ha ezen hozzájárulásra egyértelműen következtetni lehet a fent hivatkozott Davidoff kritériumok alapján.
A forgalmazóra súlyos bizonyítási teher nehezedik azokban az esetekben, amikor nem marad más, mint hogy a vélelmezett vagy hallgatólagos hozzájárulás meglétére hivatkozzon, melynek megfelelni leginkább csak az egész – eredeti védjegyjogosulti hozzájárulásra visszavezethető – értékesítési láncolat felfejtésével lehetséges.
A védjeggyel ellátott áruk parallelimportja egyszerűbbé vált az Európai Közösségen belül, és a kezdeti lelkesedés időszakában annak kibontakozását az Európai Bíróság is markánsan támogatta ítélkezési gyakorlatában.Az elmúlt pár évben ugyanakkor a Diesel-ügy és a jó hírnév egyre hangsúlyosabb védelmét, valamint az online piacterek hatékony kontrolálását irányzó ítéletek a védjegyjogosultak számára egyre szélesebb körű fellépési lehetőséget tesznek lehetővé az esetleges visszaélésekkel szemben (ld. Copad-ügy; C-59/08 és L’Oréal v. eBay; C-324/09). Úgy tűnik, hogy a hatékonyabb jogvédelemért vívott küzdelem ésszerű törekvéseire a Bíróság kedvező válaszokkal szolgál.
Papp Katalin írása teljes terjedelmében elérhető a védjegyblogon:
http://vedjegy.blog.hu/…rallelimport
Pintz és Társai Szabadalmi, Védjegy és Jogi Iroda Kft.
http://szabadalmi.hu/
