Az előző írásban („Szabadalmak: gyorsított megsemmisítési eljárás”) a szerző, Gedeon Sándor a szabadalmi bitorlási perek rendkívül hosszú idejű átfutásának okait próbálta feltárni, arra kívánt választ adni, hogy az eddigi intézkedések miért nem érték el a kívánt eredményt. Olyan lehetőségekre mutatott rá, amelyek a hatályos törvény változtatása nélkül, az egyes rendelkezések eddigitől eltérő értelmezésével hatásosabbak lehetnének. A probléma gyökerét a szerző a közigazgatási eljárás és a bírósági hatáskör közötti határvonal téves helyen történt szétválasztásában, helytelen meghúzásában látja. Bár az új alkotmány, annak nyomán a bírósági törvény reformja, kiváló lehetőséget nyújt egy ilyen átalakításhoz, kérdéses, hogy megfelelő előkészítés hiányában erre sor kerülhet-e. Gedeon Sándor a következőkben olyan megoldást javasol, amelynek segítségével a fórumrendszer átalakítása nélkül, kisebb jogszabály módosítással is lényeges javulás érhető el.
A szabadalom, mint egy találmány hasznosítására adott kizárólagos jog engedélyezése a végrehajtó hatalom feladata, amely így közigazgatási eljárás keretébe tartozik. A 19. században általában ipari kereskedelmi minisztériumok hatásköre volt az engedély kiadása, azonban az ipari fejlődés következtében az elbírálás egyre szélesebb körű műszaki ismeretet követelt. A 19. század második felében a minisztériumok keretei közül kiválva sorozatosan alakultak meg a szabadalmi hivatalok. Hazánkban az 1896. március 1. hatályba lépő első szabadalmi törvény1 („Szt1.”) hozta létre a szabadalmi hivatalt.
A megadott joggal, így az engedélyezett szabadalommal kapcsolatos vitás ügyek, mint peres eljárások eldöntése bírósági hatáskör. Már a szabadalmi hivatalok létrehozásával egyidejűleg világossá vált, hogy a szabadalmi vitás ügyek elbírálásánál sem nélkülözhető a műszaki szakismeret, ezért a fejlettebb iparral rendelkező országokban külön szabadalmi bíróságokat hoztak létre.
Az Szt1.-ben hibrid megoldást választottak. Létrehozták a szabadalmi hivatalt bejelentési osztállyal és bírói osztállyal, valamint a szabadalmi tanácsot2. A jog engedélyezését a bejelentési osztály, mint elsőfokú hatóság intézte, és másodfokon a bírói osztály döntött. A bírói osztály elsőfokon az engedélyezett szabadalmakkal kapcsolatos egyes vitás ügyekben bírósági hatáskörben járt el és másodfokon a kúriával azonos szintű szabadalmi tanács döntött3. A szabadalmi hatóságok tehát bírósági hatáskörrel is rendelkeztek. A szabadalmakkal kapcsolatos vitás kérdések egy másik része a polgári bíróságok, pontosabban a törvényszékek, mint kereskedelmi bíróságok hatáskörében maradt.
1920-ban a szabadalmi hivatal elnevezését szabadalmi bíróságra, a szabadalmi tanácsét szabadalmi felsőbíróságra változtatták4. Így viszont bíróság keretében működött egy elsőfokú hatósági jogkörrel rendelkező bejelentési osztály és másodfokú hatósági jogkörrel rendelkező bírói osztály, amelynek megmaradt az elsőfokú bírósági jogköre is. 1927-ben a szabadalmi felsőbíróságot megszüntették és hatáskörét a Kúria vette át5. 1949-ben a szabadalmi bíróság helyébe lépő Országos Találmányi Hivatal csak bejelentési osztály feladatkörét kapta meg, a bírói osztály hatásköre, a bejelentési osztály döntéseinek felülvizsgálatával együtt a Fővárosi Bírósághoz került át. Ez az akkori általános rendezésnek megfelelt, azonban két hátrányos következménnyel járt. Az államigazgatási szakhatóságtól elkerültek a megadott joggal kapcsolatos, műszaki ismereteket megkövetelő eljárások, és mivel az államigazgatási eljárás egyfokozatúvá vált, lényegében megszűnt a szakhatóság elsőfokú műszaki álláspontjának a megfelelő műszaki színvonalú felülvizsgálta.
Vannak olyan szabadalommal kapcsolatos perek, amelyek mindig bírósági hatáskörbe tartoztak. Ilyenek a szabadalmi perek (kényszerengedély, igénybevétel, előhasználati jog, bitorlás), amelyre Fővárosi Bíróságnak van kizárólagos illetékessége. Minden más szabadalommal kapcsolatos ügy (szerzőségi perek, díjperek, stb.) megyei bírósági hatáskörbe tartozik.
A szabadalombitorlási perekben tehát jelenleg is polgári bíróságnak van döntési joga. A hatályos törvény6 (1995. évi XXXIII. törvény, „Szt3.”) szerint a szabadalmas szabadalombitorlási perben a következő igényekkel léphet fel:
„35.§ (2) A szabadalmas a bitorlóval szemben – az eset körülményeihez képest – a következő polgári jogi igényeket támaszthatja:
a/ követelheti a szabadalombitorlás megtörténtének bírósági megállapítását;
b/ követelheti a szabadalombitorlás vagy az azzal közvetlenül fenyegető cselekmények abbahagyását és a bitorló eltiltását a további jogsértéstől;
c/ követelheti, hogy a bitorló szolgáltasson adatot a szabadalombitorlással érintett termékek, illetve szolgáltatások előállításában, forgalmazásában, illetve teljesítésében résztvevőkről, valamint az ilyen termékek terjesztésére kialakított üzleti kapcsolatokról;
d/ követelheti, hogy a bitorló nyilatkozattal vagy más megfelelő módon adjon elégtételt, és hogy szükség esetén a bitorló részéről vagy költségén az elégtételnek megfelelő nyilvánosságot biztosítsanak;
e/ követelheti a szabadalombitorlással elért gazdagodás visszatérítését;
f/ követelheti a kizárólag vagy elsősorban a szabadalombitorlásra használt eszközök és anyagok, valamint a szabadalombitorlással érintett termékek lefoglalását, meghatározott személynek történő átadását, kereskedelmi forgalomból való visszahívását, onnan való végleges kivonását, illetve megsemmisítését.”
Az Szt3. 37.§ (1) bekezdése a nemleges megállapítási eljárás törvényi tényállását a következőképpen határozza meg:
„37. § (1) Aki attól tart, hogy ellene szabadalombitorlás miatt eljárást indítanak, az eljárás megindításáig kérheti annak megállapítását, hogy az általa hasznosított vagy hasznosítani kívánt termék vagy eljárás nem ütközik valamely, általa megjelölt szabadalomba.”
A 35.§ (2) a) pontjában a jogalkalmazót terhelő műszaki feladat lényegében azonos a 37.§ (1) pontja szerinti műszaki feladattal. A nemleges megállapítást a vélt bitorló kéri, de ha a termék mégis ütközik, kérelmét elutasítják. A bitorlási perben fordított a helyzet. A szabadalmas kéri annak megállapítását, hogy a vélt bitorló terméke ütközik az ő szabadalmába, de ha a termék nem ütközik, akkor a bitorlási keresetet elutasítják. Az eljárás azonos, csak a kérelem benyújtójának célja ellentétes. A nemleges megállapítást a szakirodalom negatív megállapításnak, a 35.§ (2) a) pont szerinti kérelmet pozitív megállapítási kérelemnek nevezi. A 35.§ (2) b) – f) pontja szerint a döntés – az a) pont szerinti tényállás tisztázása és a bitorlás tényének megállapítása után – egyértelműen már csak jogi kérdés.
A szakirodalomban kezdettől fogva vitatott volt a negatív és a pozitív megállapítás szétválasztása. A nemleges megállapításra a szabadalmi hivatal bírói osztályának volt hatásköre, így – 1949 és 1970 között, amikor átkerült a Fővárosi Bírósághoz – mindig hivatali hatáskörbe tartozott. A második szabadalmi törvény7 („Szt2.”) 55.§.-ához fűzött miniszteri indoklás azzal magyarázza a nemleges megállapítási eljárás visszahelyezését államigazgatási hatáskörbe, hogy a nemleges megállapítási eljárásban nem kerülhet sor szankciók kiszabására és kártérítésre kötelezésre.
Az első szabadalmi törvényben ezt az ellentmondást a következő módon kívánták áthidalni: „Amennyiben a leírás értelmezése iránt vita támad, a bíróság, ha szakértők kihallgatását látja szükségesnek, a szabadalmi hivatal véleményét köteles kikérni.”8 Az Szt2. 56.§-a a Hivatal véleményének kikérést már nem tette kötelezővé és az Szt3. lényegében azonos módon szabályozza a hivatal feladatát az értelmezés körében: „84.§ Ha a szabadalmi leírás értelmezése kérdésében vita támad, az eljáró bíróság vagy egyéb hatóság megkeresésére a Magyar Szabadalmi Hivatal szakvéleményt ad.”
A negatív és pozitív megállapítás elbírálási hatáskör szempontjából történő szétválasztásához Hoff György, a magyar szabadalmi jog II. világháború előtti egyik legkiválóbb kommentátora9 a következő magyarázatot fűzi: „A negatív megállapítási perben… egyedül az a kérdés bírálandó el, hogy valamely konkrét műszaki megoldás … nem esik-e az alperesi szabadalom által elvontan meghatározott műszaki megoldások körébe; más szóval a negatív megállapítási perben az alperesi szabadalom terjedelme van kérdésben. … Ezzel szemben a pozitív megállapítási perben a felperesi szabadalom terjedelme csupán előkérdése lehet a per tárgyát tévő, a jogellenesség kritériumán forduló szabadalomsértés kérdésének.”10.
Mai olvasatban: Az Szt3. 35.§ (2) b) – f) pontjaiban szereplő igények miatt maradt rendes bíróság hatáskörében a szabadalombitorlási per elbírálása.
Bár ez a magyarázat teljesen korrekt, mégis számos kérdést vet fel. Ha szabadalmi hivatal már az Szt1. alapján is kapott bírósági hatáskört például a nemleges megállapítási per és megsemmisítési per elbírálására, miért nem lehetett egy lépéssel tovább menni és a szabadalombitorlási perre is kiterjeszteni a szabadalmi hivatal hatáskörét? A szabadalmi hivatalban nemcsak műszaki bírák, hanem jogász bírák is részt vettek az elbírálásban, és az ott működő jogászok nyilván nagyobb és szélesebb körű gyakorlatra tehettek szert, mint az ország különböző pontjain működő törvényszékek, amelyek közül valószínűleg volt olyan is, amelynek fennállási ideje alatt esetleg csak egy vagy két bitorlási perben kellett döntenie. A helyzet ebből a szempontból javult, amikor a Fővárosi Bíróság kizárólagos illetékességet kapott, viszont a műszaki színvonal a mindössze két műszaki bíróval rendelkező Fővárosi Bíróságnál objektív okokból sem érhette el a 30-40 műszaki vizsgálóval rendelkező Hivatal színvonalát.
Amint láttuk, a szabadalombitorlási perben előfeltétel a pozitív megállapítás, ahol elsősorban műszaki kérdések kerülnek előtérbe. A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy ha a vélt bitorló vitatja, hogy hasznosításával sérti a szabadalmat, akkor az előkérdés eldöntése lényegesen hosszabb időt igényel, mint a további igények elbírálása. A pozitív megállapításra fordított hosszú idő miatt sokszor kérdésessé válik, hogy a bitorlási perben megállapított szankciók egyáltalán végrehajthatók-e.
Hoff említett megállapítása, amely szerint a pozitív és negatív megállapítás során a szabadalom terjedelmének meghatározása a feladat, jogi oldalról nézve teljesen igaz. Műszaki szempontból azonban sokkal árnyaltabb a kérdés.
Nemleges megállapítás esetén a kérelmező a hasznosító az ügy ura, és egyetlen konkrét megoldásra kér a megállapítást. Ő határozza meg, hogy hogyan és milyen formában (leírás, rajz, mintadarab, eljárás leírása, stb.) rögzíti a megoldását, és a Hivatal döntése kizárólag arra ad választ, hogy a benyújtott megoldásra kiterjed-e a szabadalom.
Pozitív megállapítás esetén a felperes szabadalmasnak kell bizonyítani, hogy az alperes terméke, eljárása ütközik a szabadalmába. Ehhez az szükséges, hogy pontosan meghatározza, hogy miért ütközik az alperesi megoldás a szabadalmába. Itt tehát a pozitív megállapításnak van egy előkérdése: el kell végezni az alperesi terméknek, illetve eljárásnak az összehasonlításhoz szükséges mélységű feltárását, és csak ezután lehet eldönteni, hogy a termék ütközik-e a felperes szabadalmába. Ez pedig az alperesi termék, eljárás bonyolultságától függően lényegesen nehezebb műszaki feladat lehet, mint a nemleges megállapítás tárgyát képező, a hasznosító saját érdekében önként feltárt megoldás ütközésének megállapítása. A műszakilag egyszerűbb feladatot jelentő nemleges megállapítás tehát a felkészültebb műszaki apparátussal rendelkező, kizárólag a szellemi tulajdon védelmére létrehozott hivatal hatásköre, míg a műszaki szempontból általában bonyolultabb pozitív megállapítást egy lényegesen kisebb műszaki gárdát foglalkoztató és a szabadalmi ügyeket egyéb feladatai mellett másodrangú kérdésnek tekintő polgári bíróság végzi. Ha még azt is megemlítjük, hogy műszaki szempontból a szabadalombitorlási per, illetve minden más iparjogvédelmi, bírósági hatáskörbe tartozó peres és nem peres eljárás is, ahol műszaki kérdésben vita támadhat, műszaki szempontból egyfokozatú (hiszen a tábla három jogász bíróból álló tanácsa csak jogi kérdésekkel foglalkozik), akkor egyértelművé válik ennek a helyzetnek a tarthatatlansága.
Nagy ügyfélforgalommal rendelkező fejlett ipari országokban a szabadalmi hivataloktól független szabadalmi bíróságok is működnek. Hazánkban az egyre csökkenő szabadalmi bejelentésszám miatt erre nincs lehetőség. Megoldásra azonban szükség van, mert a nem kis költséggel megszerzett jog nem ér semmit, ha nem lehet érvényesíteni a bitorlókkal szemben.
A megoldás: a szabadalmi fórumrendszer jelenlegi hivatali és bírósági szakaszra történő szétválasztását megváltoztatva a határvonalat a műszaki kérdéseken alapuló ügyek és a tisztán (szabadalmi) jogi ügyek között kell meghúzni. Erre a bírósági törvény új alkotmány szerinti változtatása során lenne lehetőség.
Ha erre valamilyen oknál fogva nincs jogalkotói akarat, ideiglenes megoldásként két kisebb változtatással is lehetne bizonyos eredményeket elérni.
Az első változtatást az jelentené, ha az Szt3. 35.§ (2) bekezdéséből az a) pontot, azaz a pozitív megállapítást kiemelve és megfelelően átfogalmazva a 37.§-ba kerülne át. Így lényegében a megállapítás akár negatív, akár pozitív, a Hivatal hatáskörébe tartozna, de mivel a pozitív megállapítás után a kártérítés és egyéb szankciók kiszabása bírósági hatáskör maradna, ezzel kikerülhetők a korábbi említett aggályok. Ezzel az intézkedéssel a pozitív megállapításra és a megsemmisítési eljárásra egy helyen, a Hivatalban kerülne sor és ez megfelelő eljárási lépésekkel feltétlenül csökkentené a jelenlegi, elviselhetetlenül hosszú átfutási időt.
A másik változtatási javaslat szerint az Szt3. 53/A.§ (4) pontját a kiemelt résszel kellene kiegészíteni:
„A (3) bekezdés c)–e) pontjaiban említett kérdésekben hozott – az eljárást befejező – döntését a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala megváltoztatási kérelem alapján is csak akkor módosíthatja vagy vonhatja vissza, ha megállapítja, hogy
a/ döntése jogszabályt sért,
b/ a fél műszaki kérdés miatt kéri a megváltoztatást, vagy
c/ ha a felek a döntés módosítását vagy visszavonását egybehangzóan kérik.”
Célszerű lenne az 53/A.§ kiegészítése egy (5) bekezdéssel, amely szerint a Hivatal a döntés visszavonásának vagy módosításának szükségességét a bejelentési eljárás során tanácsban, a bejelentő meghallgatásával, kontradiktórius eljárás esetén pedig más összetételű tanácsban legyen köteles vizsgálni.
Ezek a változtatások – bár csak a fennálló problémák tüneti kezelését szolgálják – hozzásegíthetnek ahhoz, hogy az egyfokozatú eljárás fenntartásával a döntések megalapozottabbá váljanak, és a bíróságot műszaki viták ne, de legalább is lényegesen kevésbé terheljék.
Gedeon Sándor
szabadalmi ügyvivő
Pintz és Társai
Lábjegyzetek:
1: 1895. évi XXXVII. törvénycikk a találmányi szabadalmakról (Szt1.)
2: Szt1. 23. §
3: Szt1. 25-26. §
4: 1920 évi XXXV. t.-c. 3. §
5: 1927. évi XX. t.-c. 1. §
6: 1995. évi XXXIII. törvény (Szt3.)
7: 1969. évi II. törvény (Szt2.)
8: Szt1. 50.§ harmadik fordulat
9: Hoff György: Szabadalmi Jog. 1939. Az Iparjogvédelmi Egyesület kiadmánya
10: Hoff i.m.: 359. old.
