“Nem akartam jogász lenni, de absztrakt kutatóként jól éreztem magam, és játszottam, komponáltam, mint egy zenész.” – Jogtudós, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 1989 és 1998 között az Alkotmánybíróság tagja, 1990 és 1998 között első elnöke. 2005. augusztus 5. és 2010. augusztus 5. között a Magyar Köztársaság elnöke. Tudósként a személyhez fűződő jogok és az alkotmányos alapjogok nemzetközi hírű kutatója. Erőfeszítései és érdemei a rendszerváltás utáni magyar jogrend megerősítésében elvitathatatlanok. Október 8-dikán elhunyt Sólyom László. Arcképpel emlékezünk.
“Pécsi vagyok. Ez sok szempontból meghatározta az életemet.”
Sólyom László 1942. január 3-dikán született Pécsett. Édesapja, Sólyom Ferenc kilenc gyermekes proletárcsaládból származott, első generációs értelmiségi volt. Apai nagyanyja Dombóvár környéki sváb asszony, apai nagyapja pedig vasúti tolató, majd miután nyugdíjba ment a vasúttól, suszterként dolgozott otthon.“Apám bölcsész akart lenni, otthonról azonban semmi támogatást nem kapott. Maga készítette a füzeteit csomagolópapírból, tanított másokat, úgy küzdötte föl magát. Először bölcsészhallgató volt, valószínűleg Ady és Párizs hatására francia szakos, majd három év után átment „mezei” jogásznak, mert látta, hogy meg kell élni – meg akart nősülni. Az egyetem alatt malomellenőrként dolgozott” – meséli 2004-ben, a Századvégnek adott interjúban. Édesanyja Lelkes Arank szintén német eredetű, régi pécsi, jómódú iparos-kereskedő család sarja. “Kiskoromból emlékszem a különböző tántikra és bácsikra, szép, kényelmes és nagy belvárosi házakra és lakásokra”– emlékszik vissza az interjúban. “Anyai nagyapámnak fűszer- és gyarmatáru-kereskedése volt, nagyon jó helyen, a Jókai téren, „A Gólyához” néven. Feltalált egy gyomorkeserűt gyógynövényekből – ez volt a Matuzsálem -, amit a pécsi klinikák kipróbáltak, és nagyon jónak találtak. Ebbe ölte a pénzét, kapott egy nagy rendelést külföldről is, de aztán kitört a világháború, így a Matuzsálem és a vagyon elúszott. A családi legenda szerint elsüllyesztették a szállító hajót.”
Apja a jogi egyetem elvégzését követően a pénzügyigazgatásban helyezkedett el. A háború alatt Sopronba helyezték a Pénzügyigazgatóság főtanácsosának. “Néha bementünk az irodájába, hatalmas volt, csodálatos ceruzákkal az asztalán. Délután kettőkor végzett, majd vitt minket a strandra. Rendkívül zárkózott volt, de kitűnő modorú – ezt még nyolcvanéves korában is megcsodáltam” – idézi vissza Sólyom László a sporoni éveket. “Ez volt a fénykor. Gyakran jöttek vendégek hozzánk, a férfiak kártyáztak, a nők zongoráztak, tehát folyt a társadalmi élet – mi is föl voltunk szépen öltöztetve. Állítólag nem szerettem a kényeskedő vendég kislányokat. Az első emlékeim azonban háborúsak: szólnak a szirénák, éjszaka van, a bátyám a havas járdán petróleumlámpát visz előttünk. Egyszer nem jutottunk el az óvóhelyre, hanem a házmesterlakásba húzódtunk be, onnan néztük, hogyan ég le a szomszéd ház. Máskor katonák vannak a lakásban, tüzet raknak a szoba közepén. Emlékszem egy húsvétra is, amikor a légópince ajtajában, a napfényben, kaptunk két kockacukrot.”
A háború után a család visszaköltözött Pécsre. Az édesapát, mint munkásgyereket kapacitálták, hogy lépjen be a pártba, de mivel erre nem volt hajlandó, elbocsátották mint „osztályidegent”. A mecseki erdőgazdaságban lett gépkocsisegédvezető, “voltaképpen segédmunkás”. Majd előlépett bérelszámolóvá. “Reggel hatkor ment a buszhoz, messze ki a Mecsekbe, ahol a favágó cigányok teljesítményét mérte, és bérüket számfejtette. A cigányok nagy becsben tartották, mert rájöttek, hogy doktor, és azt hitték, hogy orvos” – mondta el 2004-ben.
“Borzasztóan szegények voltunk. Annyira nem volt pénzünk, hogy az ember megtanulta, hogy nem is kell. Én húszévesen láttam először olyan vajas kenyeret, ami nem úgy volt megkenve, hogy le van kaparva róla a vaj. Nekünk az akkori olcsó tej is drága volt, engem küldtek a tejüzembe hetvenfilléres íróért, anyám pedig ebből tudott mindenfélét csinálni. Ugyanazt a félcipőt hordtuk télen-nyáron, újságpapírba csavartuk a lábunk a zokni alatt, hogy ne fázzon annyira, ha korcsolyázni megyünk” – folytatta a visszaemlékezést. “De ettől függetlenül vidámak voltunk. Ünnepekkor, de gyakran vasárnap is, anyám elővette kedvenc Zsolnayját, és szépen megterített. Rongybabákat varrt, szőnyeget szőtt, újrakárpitozta a bútorokat.” Az anya volt a család lelke. Kicsit bohém – zongorázott és festett. Amint lehetett, gyermekeit is azonnal zeneiskolába küldte.
“…ami megmaradt, az a kultúra. Erre lehetett építeni…”
A családnak rendívül gazdag könyvtára volt, az apa rengeteget olvasott. A kis Sólyom is a könyvek és folyóiratok bűvöletében cseperedett, ez adta a legfontosabb kapaszkodót a nehéz időkben. “Anyai és apai ágon minden elveszett, de ami megmaradt, az a kultúra. Erre lehetett építeni, és ez adott annyi öntudatot, hogy sosem volt kisebbségi érzésem, és nem volt identitásproblémám sem.”
A szilárd megtartó közeg másik pillére a katolicizmus volt. “Nagymamám litániára vitt már óvodás koromban, később ministrálni is jártam. Anyám ment a reggel hatos misére, aztán pedig haza ebédet főzni” – mesélte a Századvégnek adott interjúban.
Sólyom László középiskolai tanulmányait 1956-ban a korábbi pécsi főreálgimnáziumban, az akkor már Széchenyi István Gimnáziumban kezdte meg. A pécsi gimnazistákkal 1956. október 24-én a Széchenyi térre vonult tüntetni. „Kincseim között őrzöm egy Rákosi-szobor darabját s egy vöröscsillag szilánkot a Nádor szálló tetejéről akkor ledobott csillagból. Eltettem a Szabad Dunántúli Napló példányait is” – mesélte 2004-ben. “Az iskola egész márciusig minden reggel a Himnusszal kezdte; tehát az osztály felállt, és mint egy imádság helyett a Himnuszt énekeltük. Valaki márciusban meghallotta az utcáról, és az igazgatót kirúgták. Talán ’57-ben történt, hogy el akarták vinni Pécsről a jogi kart, tehát megszűnt volna a tudományegyetem, amelynek a Szegedre vitt bölcsészkara után csak ez az egy kara maradt. Akkor elhatároztam, hogy tiltakozni fogok. Két osztálytársammal írtuk fel a falakra a téli sötétben, este hét és kilenc között, hogy „El a kezekkel a jogi kartól!”. Felírtuk szépen az egyetemi könyvtárra, gimnáziumokra, középületekre. Másnap megnéztük, gondosan le volt mindegyik sikálva. Szóval ilyeneket csináltunk.”
1960-ban kitűnő eredménnyel érettségizett. Zenei pályára készült.
“Egyáltalán nem akartam jogász lenni.”
A zene alapvetően vonzotta, a jogi pálya egyáltalán nem. “Jártam zeneiskolába, és utána felvettek a zeneművészeti szakiskolába, zongorista voltam. Itt nagyon jól éreztem magam. Másodikos koromban új tanárt kaptam, aki akkor végzett az Akadémián: Bánky József zongoraművészt. Úgy fellelkesített, hogy nekiálltam őrülten gyakorolni. Napi hat órát gyakoroltam, úgyhogy három hónap alatt tönkrement a kezem. Az ínhüvelygyulladást operációval sem tudták rendbe hozni, így már akkor eldőlt, hogy nem leszek zongorista. … de én zenésznek tartottam magam, a feleségemet is itt ismertem meg. Ő ének szakra járt.”
Sokat olvasott és képezte magát, ám végül mégsem volt benne elég erős az elszánás arra, hogy zenetudós legyen. A szülei nem tudták anyagilag támogatni a tanulmányait. “A kishitűség és a bezárkózás, ami elbocsátása óta apámból áradt, és ami megpecsételte az életemet – ez vitt a jogi karra. És hát a jogászból minden lehet, majd meglátjuk. Minden különösebb lelkesedés nélkül elmentem a jogra.” Határozott elképzelés híján ezt gondolta a legnyitottabb pályának.
Fel is vették a Janus Pannonius Tudományegyetem Jogtudományi Karára.
“A római jogon volt akkor tanársegéd, Benedek Ferenc. Jó latinos voltam. A római jogi tanszék az első dolgozat után rögtön meghívott demonstrátornak. … Benedektől meg lehetett tanulni, hogy mi a tudomány. Azt is, hogy van egy hivatalos rangsor, s ettől függetlenül egy érvényes szellemi értékrend. Ő keveset írt, de rengeteget olvasott, ismerte a könyvek és könyvtárak világát. Elmondtam neki, hogy nem akarok jogász lenni, mire azt válaszolta, hogy nem baj, a vizsgára tanuljam meg, és másnap felejtsem is el, különben pedig olvassak, műveljem magam, mert a lehetőség nem tér vissza.” Benedek nyitott ablakot számára a könyvek és a szellem világára.
Egyetemista korában a Liszt kórusban is énekelt. Közben 1963 és 1965 között az Országos Széchényi Könyvtár könyvtárosi képzését is elvégezte. A joghallgatók zajos diákélete távol állt tőle, társasága még az egyetemi évek alatt is zenészekből és medikusokból állt.
1965-ben szerezte meg jogi diplomáját. “Úgy végeztem el a jogot, hogy fogalmam sem volt róla, nem értettem, nem is akartam” – összegezte az egyetemi éveket a Századvégnek adott interjúban.
Későbbi felesége, Nagy Erzsébet a fővárosban tanult tovább, így Sólyom László is Budapestre költözött és ott keresett állást. Egy évig a kispesti bíróság fogalmazója volt. “Itt láttam először a jogot. Mindent megcsináltam, amit kellett, tartottam panasznapot, békítettem a magánvádas ügyfeleket, gyártottam az aktákat. De nem votam hajlandó a kétéves fogalmazói oktatásra járni.”
1966-ban nősült.
„Csak az nem unalmas, ami alapos. Absztrakt kutatóként jól éreztem magam, és játszottam, komponáltam, mint egy zenész.”
Mádl Ferenc, az MTA Jogi Osztályának akkori titkára – akivel egykori tanára, Benedek Ferenc ismertette meg – győzte meg arról, hogy könyvtáros végzettségének a Gorkij könyvesboltban történő kamatoztatása helyett inkább maradjon a jogi pályán. “Bementem hozzá a Nádor utcai akadémiai épületbe. Elmondtam neki, hogy nem akarok jogász lenni, mire azt válaszolta, hogy ő sem akart, de azt is lehet rendesen csinálni” – mesélte Sólyom László a találkozásról.
1966-ban Mádl felajánlott neki egy tanársegédi állást a jénai Friedrich Schiller Egyetemen, amit Sólyom el is fogadott. Jénában német polgári jogból doktorált, disszertációját 1969 márciusában védte meg.
Így emlékszik vissza az NDK-ban töltött évekre: “Két nem párttag volt: egy bolgár kolléga, aki NDK-s lányt vett el, és én. Egy padlásszobában ültünk, semmiről nem tudtunk, mert minden a párton belül folyt, tökéletesen izoláltuk magunkat. (…) A nyugatnémet irodalmat meg a régi német irodalmat egy kis „méreg-szobában” tartották, ahova nem léphetett be, csak akinek jogosítványa volt. Hát én beléphettem. A „közemberek” számára csak az NDK-s irodalom állt rendelkezésre. (…) Elképesztő körülmények között éltünk… A diákotthon kinn feküdt a város szélén, a domboldalon, háborúból ottmaradt fabarakkokban. Az ember vághatott fát magának, hogy befűtsön a vaskályhába, ha fázott. A közös mosdóban csak hideg vízben fürödhettünk: öntöttvas vályúk a fal mellett, fölötte a csapok, mint egy koncentrációs táborban. Közös női-férfi WC. Szörnyű volt, embertelen. Az egész NDK olyan volt egyébként. Egy vigaszt találtunk, hogy kirándultunk a Thüringer Waldban. (…) Az tartotta bennem a lelket, hogy meg kell írni a disszertációt, ami, mint Mádl és Eörsi ígérték, belépő lesz az MTA Jogtudományi Intézetébe. Akkor már nem kell itthon visszamennem a bíróságra.”
Hazatérve, 1969. tavaszán a Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetében kapott tudományos kutatói állást Eörsi Gyula osztályában. “Itthon rögtön beléptem a Jogtudományi Intézetbe. Eörsi Gyula lett a főnököm, aki nemcsak a kitűnő Szladits-Nizsalovszky-féle polgári jogi iskola folytatója volt, hanem liberális főnök is. Ott dolgozott Mádl Ferenc, Harmathy Attila, Sárközy Tamás, Lontai Endre – szóval a szakma legjobbjai. Ez egy nagyon jó, védett helynek számított.”
A polgári jogi osztály akkoriban “a türelem, a nemzetközi nyitottság, a színvonal tiszteletének szigete volt.” Magától értetődött a történeti és összehasonlító kutatás, emellett dívott egy esszéisztikus feldolgozásmód (szellem) történeti kitekintésekkel, művészeti és irodalmi utalásokkal. “Ebben a légkörben örömmel és nagy ambícióval dolgoztam.”
Az Intézetben ismét elmélyedt a kártérítés témakörében, amelynek egy aspektusáról már a disszertációja is szólt. “Eörsi egyszer bejött hozzám, hogy mit csinálok itt másfél éve? Mondtam, hogy nemsokára megmutatom, és beadtam neki egy vastag tanulmányt. Másnap hívatott, nagyon fölzaklathattam. Leültetett, és azt mondta: „Nagyon jót tetszett írni.” Ez fordulópontja volt az életemnek. Eörsi mindent elolvasott, amit munkatársai adtak neki, bolhabetűkkel kipreparálta. Ezt nagyon tudom tisztelni. Így kaptam vissza a tanulmányt, de Eörsi azonnal intézkedett hogy megjelenjen, angolul is. Nagy feltűnést keltett. Aztán folytattam, és ez lett a felelősségi könyvem, amely ’75-re készült el” – mesélt a Századvég újságírójának 2004-ben.
1970 és 1975 között az Országgyűlési Könyvtárban is dolgozott, szintén tudományos kutatóként.
1975-ben védte meg az állam- és jogtudományok kandidátusi, 1981-ben akadémiai doktori értekezését. Az MTA Állam- és Jogtudományi Bizottságának lett tagja.
1983-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogtudományi Karánál kapott egyetemi tanári kinevezést a polgári jogi tanszékre, ekkor távozott az Állam- és Jogtudományi Intézetből.
1994-től 2001-ig a genfi Nemzetközi Jogászfórum tagja, valamint 1995 és 2001 között a Berlini Tudományos Kollégium (Wissenschaftskolleg zu Berlin) tanácsadó testületének tagja volt.
1996-ban átment a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karára, ahol tanszékvezetői kinevezést kapott egyetemi tanári beosztásban a magánjogi tanszékre.
2001-ben megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 2013-ban (köztársasági elnöki megbízatása után három évvel) rendes tagjává.
2002-től az újonnan alakult Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetem egyetemi tanáraként is dolgozott. 1999 és 2000 között a Kölni Egyetem vendégprofesszora. Több külföldi egyetemen is tanult ösztöndíjjal (Berkeley, Köln, Frankfurt am Main, Hamburg).
Kutatási területe a polgári jogi felelősség története és jelenkori fejlődése, az összehasonlító polgári jog, ezen belül a személyhez fűződő jogok, illetve a személyiségi jogok kérdésköre. Civilisztikai/magánjogi kutatásain kívül alkotmányjogi kérdésekkel is foglalkozott.
“Ahogy Thomas Mann mondja: „Csak az nem unalmas, ami alapos”, tehát az ember akár halbiológus, akár jogász, amikor belemegy a részletekbe, akkor a téma érdekes lesz, rájön mindenfélére. Szóval nem akartam jogász lenni, de absztrakt kutatóként jól éreztem magam, és játszottam, komponáltam, mint egy zenész. Mérték felett sokat dolgoztam, s a család őszintétlennek tartotta ezt” – meséli a jogtudományhoz való viszonyának alakulásáról a Századvégnek adott interjúban.
Nevéhez fűződnek az adatvédelem és az információszabadság magyar jogba történő bevezetésének alapjai, emellett általános alapjogvédelmi kérdésekkel és az alkotmánybíráskodás területével foglalkozott.
“1987-ben fél évet töltöttem a frankfurti egyetemen. Vendéglátóm, Spiros Simitis egyben a hesseni adatvédelmi biztos is volt. Rendszeresen átvitt magával Wiesbadenbe a hivatalába. Itt megtárgyaltuk azt az adatvédelmi-törvény tervezetemet, amelyet még itthon készítettem. Később ez került az Alkotmánybíróság személyiszám-határozatába, onnan meg végül mégis a magyar adatvédelmi törvénybe. Simitistől tanultam, hogy lehet olyan hivatalt kialakítani, ahol csupa fiatal tudós dolgozik, akik hivatali munkájuk mellett szabadon kutatnak, doktorálnak, habilitálnak. Később az Alkotmánybíróságon a stábom inkább egy tanszék volt, mint hivatali apparátus. Engem nem szólítottak soha bíró úrnak vagy elnök úrnak, mindig tanár úr voltam.”
Fellépett az egészséges környezethez való jog erősítése érdekében a bárki által indítható, úgynevezett actio popularis perek bevezetéséért.
“Ami hozzá jött, túl a kötelező feladaton, az actio populáris bevezetésére tett javaslat volt: bárki perelhessen a környezet érdekében, még akkor is, ha őt magát nem éri kár. Ennek az ötletnek a gyümölcse akkor érett be, amikor tíz év múlva bevettük a populáris akciót az alkotmánybírósági törvénybe, az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain. A cikkből így egy kis könyv született, annak pedig az lett a gyümölcse, hogy a környezetvédők rájöttek, hogy létezem” – emlékszik vissza közéleti szerepvállalásának kezdeteire.
“Lett valami, amit szívből tudok csinálni.”
Az 1980-as évek elejétől a nem hivatalos környezetvédelmi mozgalmak jogi tanácsadója, 1984-től a Duna Kör tagja, így a bős–nagymarosi vízlépcső elleni megmozdulásokon is jelen volt.
Sólyom László, mint környezetvédelmi és más civil mozgalmak résztvevője kezdte el azt érezni, hogy milyen jó egy viszonylag kemény tudomány birtokában lenni.
“1984-ben léptem be a Duna Körbe, s akkor kezdett derengeni, hogy azt a sok céltalan szenvedést a joggal lehet valami értelmes célra is használni. (…) A Duna Körben én voltam a „legalista szárny”. Ragaszkodtam ahhoz, hogy vannak bizonyos jogok, ha csak papíron is, de ezeket próbáljuk meg kellő kurázsival érvényesíteni. Ilyesmiben egy csomó „alternatív” társaságnak segítettem. A tanszékre bárki bejöhetett segítséget kérni. Attól kezdve lett valami, amit szívből tudok csinálni.”
1988 és 1989 között a Nyilvánosság Klub ügyvivője, 1989-ben a Független Jogász Fórum választmányi tagja volt, emellett a Márton Áron Társaságban is tevékenykedett.
“Közelről láthattam a politika módszereit, s ezt a harcmodort taszítónak találtam.”
Részt vett az 1987-es lakiteleki találkozón, ahol a Magyar Demokrata Fórum (MDF) egyik alapító tagja lett. 1989-ben megválasztották az addigra párttá alakult szervezet elnökségi tagjává. MDF-es minőségében az Ellenzéki Kerekasztal és a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásainak állandó résztvevője és szakértője volt. Ebben az időszakban dolgozta ki az alkotmányreformmal kapcsolatos tételeit, többek között az adatvédelem és Alkotmánybíróság felépítésével kapcsolatban.
“Míg az ember a jogi tennivalókat nagy ambícióval, mondhatnám, történelmi emelkedettséggel látta el, ugyanennek a korszaknak negatív tapasztalata, hogy közelről láthattam a politika módszereit, s ezt a harcmodort taszítónak találtam. Gondoltam, bevonulok az elefántcsonttoronyba, a politikusok pedig majd a Közlönyben olvashatják, hogy mi van” – mondta a politikához való viszonyának alakulásáról.
“Azt hiszem, Magyarországon a rendszerváltás lényege az alkotmányos jogállam megvalósítása volt.”
1989-ben a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain létrehozott Alkotmánybíróság (AB) első öt tagja közé választották. Ekkor minden politikai és társadalmi tisztségéről lemondott és a Magyar Demokrata Fórumból is kilépett. Először ügyvezető elnökhelyettese volt, majd Kilényi Géza ellenében 1990-ben megválasztották az AB első elnökévé.
Alkotmánybíróként tudott először igazán azonosulni jogász voltával. Ebbe a tevékenységbe minden korábbi kutatási tapasztalatát és eredményét beépítette. “Mondhatnám, visszamenőleg kapott értelmet addigi munkám. Nagyon kevés társadalomtudósnak adatik meg, hogy elméleti eredményeit és felfogását közvetlenül megvalósíthassa.”
“Nem volt evidencia, hogy kell alkotmánybíróság. Jugoszláviában és Lengyelországban ugyan már működött alkotmánybíróság, nálunk pedig 1985 óta az Alkotmányjogi Tanács, de ezek mind a parlamentnek alárendelt szervek voltak. Ezt a szocialista modellt tervezték nálunk is. A politikai változások valószínűvé válásával viszont az alkotmánybíróság szerepe felértékelődött a kommunisták számára, akik két biztosítékot terveztek be maguknak: az azonnal megválasztandó köztársasági elnököt, Pozsgayt, valamint az alkotmánybíróságot” – meséli a Századvégnek adott nagyinterjúban 2004-ben.
“Az alkotmánybíró a jog határait és lehetőségeit jelöli ki, törvényeket semmisít meg, maga is jogot alkot. S ehhez elvileg a legmagasabb szintű elméleti felkészültség is szükséges. Nagy elégtétel azt mondani, hogy nem politizálok, hanem elvi alapon oldom meg, képes vagyok elvi alapon megoldani az ügyeket. Ehhez járult persze a történelmi helyzet kihívása. 1989 novemberétől a következő évben felálló Parlamentig az alkotmánybíróság volt az új rendszer egyetlen, mintegy megelőlegezett szerve, s felügyelte a szorosan vett „átmenet” alkotmányosságát. Később is rá hárult a döntés a rendszerváltás minden lényeges kérdésében. A rendszerváltások külföldi tipizálásában Magyarország (és részben Dél-Afrika) a példa arra, ahol a legfontosabb szerepet az alkotmánybíróság játszotta – s nem a parlament, nem az elnök, nem a hadsereg” – hangsúlyozta Sólyom László.
Elnöksége alatt került sor a rendszerváltás számos törvényének alkotmányossági kontrolljára, amelyek meghatározták Magyarország jogrendszerét. 1990. októberében ítélték többek között alkotmányellenesnek a halálbüntetést – Sólyom ezzel kapcsolatos párhuzamos indokolása híressé vált. Megszilárdították a jogbiztonság elvét és megerősítették az alkotmányos alapjogokat, ugyanakkor alkotmányellenesnek ítélték a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvényjavaslatot.
“Eminens politikai ügy volt a rendszerváltás három, mindenütt kikerülhetetlen kérdése: a privatizáció/kárpótlás, a politikai bűnök üldözhetősége és az átvilágítás. Az igazságtétel ügyében a képviselők majdnem száz százaléka megszavazta a visszaható hatályú büntető törvényeket. Amikor ezt a törvényt nem engedtük hatályba lépni, újabbakkal kísérleteztek, s ezeket is megsemmisítettük. Végül azt a megoldást engedtük át, hogy a nemzetközi jog szerint is bűncselekménynek minősülő bűntetteket lehet üldözni. Ezért lehettek sortűzperek. Mindegyik törvény a már említett „alkotmányos alkura” lehet példa, a kárpótlás minden lehető eljárásban legalább ötször megjárta az Alkotmánybíróságot. Ezek egyikét sem lehet csak jogi kérdéssé redukálni. Az igazságtétel pedig különösen nehéz erkölcsi dilemma volt nekem is” – emlékezett vissza a Századvégnek adott interjúban. “Gyakran töprengek még most is a felelősségemen. Megértem azokat, akiket megkínoztak, kifosztottak tulajdonukból. Ugyanakkor az a rendszer mindenki életét megnyomorította.”
“Mi nem akartunk bosszút állni, fontosabbnak ítéltük a jogállamot. Mi nem az öklünket emeltük fel, hanem a fejünket!”
– hangsúlyozta.
Sokat foglalkoztatta a kérdés, hogy lehet-e az alkotmányos garanciákat kivételesen, a rendkívüli történelmi helyzet miatt figyelmen kívül hagyni.
“Sőt, számomra az volt a kérdés, mi is a végső jog, az alkotmány, vagy van fölötte egy még magasabb jog, a természetjog, amely az alkotmány ellenében is érvényesülhet? Ha az alkotmányosságot tekintem a rendszerváltás lényegének, akkor a rendszerváltás hitele forgott kockán. Márpedig, azt hiszem, Magyarországon a rendszerváltás lényege az alkotmányos jogállam megvalósítása volt.”
“Mi nem hivatkoztunk az alkotmány értékrendjére, mint a németek és a lengyelek. A mi ítéleteinkben tehát nincs szó természetjogról vagy a pozitív alkotmány fölötti más jogforrásról. Mindig az adott alapjogra alapoztuk a döntést, és annak értéktartalmát fejtettük ki. Ez közös mindegyik döntésben. Viszont más egy technikai jellegű büntetőjogi garancia, például a visszaható hatályú törvényhozás tilalma, és más az élethez való jog vagy az emberi méltósághoz való jog, amelyek mögött magától értetődően gazdag értékvilágnak kell állnia” – fogalmazta meg az elnöksége alatt működő AB döntéshozatalának alapelvét.
Sólyom László számára komoly fizikai és lelki megterhelés volt az elnökség kilenc éve. “Az ügyekkel is sokat dolgoztam, emellé jöttek a szinte állandó politikai feszültségek, továbbá a bíróság nemzetközi és itthoni menedzselése. Rengeteget utaztam. A kellemes protokoll-látogatásokon kívül számtalan konferencián és szemináriumon hirdettem a magyar Alkotmánybíróság nagyszerűségét.”
Kemény és fegyelmezett, ugyanakkor igazságos vezető volt, soha nem várt el olyasmit kollégáitól, amit magán ne kért volna számon. “Sokat tanultam bírótársaimtól, készségesen fogadtam a kritikát és a javításokat, s mindig is elismertem kinek-kinek a teljesítményét. Kompromisszumkészség és a többiek tisztelete nélkül nem is működhetett volna a bíróság” – hangsúlyozta.
Sólyom László alkotmánybírósági működése alatt is mindig számíthatott felesége szerető támogatására. “Nagy segítség az ő erkölcsi igényessége és az én inkább gomolygó, asszociatív gondolkodásmódommal szemben az ő mindent teljesen tisztázni akaró gondolkodása volt. Otthon dolgoztam, mint tudós koromban, nem jártam be a bíróságra, csak ha kellett. Nyilván beszélgettünk eleget. Pontosan tudta, hogy min dolgozom, mit szeretnék. Minden tisztázatlanságot azonnal felfedezett. Nem változtunk meg” – fogalmazott a 2004-es nagyinterjúban.
“Nélküle nem tudtam volna véghezvinni a munkámat. Hogy milyen szoros a kapcsolat közöttünk, azt elmondani nem is lehet, mert banális lenne.”
Sólyom Erzsébet személyiségéből fakadóan nem kíván részt venni a protokolleseményeken. Tudatosan olyan szerepléseket vállalt, ahol a fogyatékkal élő gyerekek, a nagycsaládosok, az idős emberek védelmében állhatott ki.
Sólyom László 1998-ban, alkotmánybírói mandátumának lejárta után egyetemi oktatói munkája mellett továbbra is aktív maradt a közéletben. A Védegylet nevű közéleti és környezetvédelmi szervezet vezetőségi tagja volt 2005-ig. Szerepet vállalt a Zengőre tervezett NATO-lokátorállomás felépítése elleni megmozdulásokon.
1998-tól az Európa Tanács független alkotmányjogászokból álló tanácsadó szerve, a Velencei Bizottsg tagja.
“Célom, hogy köztársasági elnöki megbízatásomat kihasználva visszaszerezzem a számomra fontos eszmei és erkölcsi értékek hitelét.”
Miután 2005-ben Mádl Ferenc köztársasági elnök jelezte, hogy nem vállal el még egy elnöki ciklust, a Védegylet nyílt levélben arra kérte a pártokat, hogy Sólyom Lászlót jelöljék utódjának. A szervezet felhívását előbb több (különböző világnézetű) értelmiségi (például Eörsi István, Jankovics Marcell) támogatta aláírásával, később az MDF és a Fidesz hivatalosan is megnevezték Sólyom Lászlót köztársaságielnök-jelöltjüknek. A másik jelölt Szili Katalin, az Országgyűlés akkori elnöke volt, akit a Magyar Szocialista Párt jelölt.
Sólyom a döntő harmadik fordulóban, ahol elegendő volt az egyszerű többség is az első két fordulóban megkívánt kétharmados többséggel szemben 185:182 szavazataránnyal nyert. Még aznap letette hivatali esküjét. Hivatalos beiktatása 2005. augusztus 5-én volt.
A szavazási eljárás alatt mindvégig független jelöltnek tartotta magát. Beiktatási beszédében külön meg is köszönte az őt támogató pártoknak, hogy „függetlenségét mindvégig meghagyták”. Már az Alkotmánybíróság elnökeként sem hagyott kétséget afelől, hogy csak tevékenységét, és nem a személyiségét rendeli alá feladatainak – hogy meg akarja őrizni értelmiségi szuverenitását. A „civilek” elnökének tekintette magát. A „civilség” hangsúlyozása a pártok meghatározta politika világában az értelmiségi autonómia megőrzésének szándékát jelentette, a közélet iránti elköteleződést.
Elnöksége az új magyar demokrácia látványosan kibontakozó, folyamatosan mélyülő válságának idejére esett. A ciklus kezdetén jelezte, hogy többre vágyik, mint az alkotmány szerinti „gyönge” elnökség adta feladatok teljesítése, a saját szellemiségét kívánja érvényesíteni munkájába, amennyire ez lehetséges.
Céljaként jelölte meg, hogy elnöki megbízatását kihasználva visszaszerezze a számára fontos eszmei és erkölcsi értékek hitelét.
Leszögezte, hogy visszafogott elnök szeretne lenni, de nem hajlandó szakmai kérdéseket politikai kérdésként felfogni, így nem kíván konzultálni a pártokkal a választások időpontjáról, illetve az általa jelölendő személyekről.
Szokatlannak számító felfogásának is köszönhetően több jelöltjét nem választotta meg az Országgyűlés. A 2006 őszén nyilvánosságra került őszödi beszéd, az ennek határása kirobbant tiltakozásokkal és zavargásokkal kapcsolatban tett kijelentései és felszólalásai, miszerint erkölcsi megtisztulásra volna szükség, valamint a „magyar politikai elittől” való erős függetlenedési szándéka helyenként éles kritikákat is kiváltott.
„Demokrácia nem létezhet morális normák nélkül. A morális normák áttörése megkérdőjelezi a demokrácia bizalmi alapját”
– vallotta, hangsúlyozva, hogy a demokráciát őrizni csak a demokratikus alkotmány legszigorúbb betartásával lehet.
A gondolat és a szó voltak Sólyom László legfőbb eszközei elnöksége alatt. Megszólalásaiban, protokolláris természetüktől függetlenül, mindig fontos tartalmat kívánt közvetíteni, üzenni a hatalmon lévőknek.
„A köztársasági elnöknek a magyar alkotmány szerint semmiféle végrehajtó hatalma nincs, azonban felhívhatja a figyelmet a problémákra. Ezt annál is inkább megtehetem, mert nincs semmiféle párt-, kormányzati vagy gazdasági elkötelezettségem, valóban csak a problémákra kell figyelnem” – mondta egy 2007-es nyilatkozatában.
Köztársasági elnökként több törvényt küldött meg előzetes normakontrollra az Alkotmánybíróságnak, illetve küldött vissza megfontolásra az Országgyűlésnek, így többek között az állami vagyonról szóló törvényt (mellyel kapcsolatban az azóta megszűnt Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács tagjainak jogi helyzetét kifogásolta), az egészségbiztosítási pénztárakról és a kötelező egészségbiztosítás természetbeni ellátási igénybevételének rendjéről szóló törvényt és az új polgári törvénykönyvet. Felkérésére 2008-ban több neves közéleti személyiség Bölcsek Tanácsa néven a korrupció visszaszorítására és az oktatás fejlesztésére testületbe tömörült, amely ajánlásokat tett közzé 2010-ben Szárny és Teher címen.
Sólyom László mindenekelőtt a demokrácia és általában az emberi élet alapvető értékeinek tiszteletét várta el a politikától és a politikusoktól: a jogállamiság elvének feltétel nélküli követését, az emberi méltóság tiszteletét, a közjó szolgálatát, valamint a pótolhatatlan természeti erőforrásokkal való felelősségteljes gazdálkodást.
2010. május 3-án, az országgyűlési választásokat követően Orbán Viktor, a Fidesz elnöke Sólyom helyett az Országgyűlés elnökét, Schmitt Pált javasolta köztársasági elnöknek. 2010. június 29-én, az Országgyűlés 263 szavazattal választotta meg Schmittet, aki Sólyom hivatalát augusztus 6-án vette át.
“A politikában barát van, és ellenfél: aki kívülálló, azzal nem tudnak mit kezdeni” – mondta. Ő mindigis kívülállónak tartotta magát.
„Tisztában vagyok azzal az erkölcsi tőkével, amit szereztem, s meg is fogom őrizni.”
Számos elismerése mellett 1999-ben A Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjével, 2003-ban Nagy Imre-érdemrenddel, 2005-ben A Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje a lánccal, 2011-ben a kisebbségi közösségekért végzett tevékenységéért és kiállásáért Justitia Regnorum Fundamentum díjjal, 2013-ban pedig Magyar Szabadságért díjjal tüntették ki.
Tudományos tevékenységét és gondolatait számos könyv, monográfia, cikk őrzi. Jogászi-közéleti munkássága megkerülhetetlen.
2015-ben elveszítette szeretett feleségét, hűséges társát. Haláláig csendesen gyászolt.
Jogászi-közéleti pályáját 2020-ban, a Documenta című háromkötetes gyűjteményének bemutatóján zárta le végérvényesen. Életének utolsó éveiben visszavonultan élt.
Sólyom László 2023. október 8-dikán hunyt el “óriási erővel, tevékenyen és derűvel viselt hosszú betegség után.” Két gyermeke, tizenegy unokája és négy dédunokája gyászolja.
Kollégái kemény, néha arisztokratikus, fegyelmezett, a jog tisztaságában hívő keresztény emberként emlékeznek rá, aki mindenkivel korrekt viszonyra törekedett, de nemigen engedett közel magához senkit.
“Más kérdés, hogy a más tudományokkal és művészetekkel való kapcsolat milyen hatással van az egész személyiségre és befolyásolja így a szűkebben vett szakmai teljesítményt, és megint más a közvetlen hatás. Munkáimban nyilvánvaló és könnyen azonosítható az eszmetörténeti és intézménytörténeti szerzők és művek befolyása. Fiatalkori írásaimban ez a határ – talán a felfedezés öröme folytán is – néha túlságosan közvetlen is; idővel egyre inkább elmosódik a határ a direkt befolyás és a kutatói személyiség és módszer általános alakulása között. A rejtettebb kapcsolatok gyakran döntőbbek a közvetlenül kimutathatóknál.”
