Kereken negyven évig volt ügyész. Közéleti szereplései, megnyilatkozásai megerősítették azt a sokakban kialakult képet, hogy legmarkánsabban ő testesítette meg a hajlíthatatlan bűnüldözőt, a vádhatóság rendíthetetlen képviselőjét.
Bócz Endre 1937. június 20-án született Budapesten. Felmenői között voltak földművesek, de jogászok is, mint az édesapja, aki sikeres ügyvéd volt. A Négy évtized az ügyészségen – Pályám emlékezete című önéletírásából is kirajzolódik talentumának forrásvidéke. A bicskei általános iskola után a Lónyay utcai református gimnáziumban kezdte meg középiskolai tanulmányait. A gimnázium államosítását követően átkerült a Trefort utcába, az Apáczai Csere János Gyakorló Gimnáziumba, ahol 1955-ben érettségizett. A sárospataki és oxfordi álmok helyett maradt az ötvenes évek derekán gyanúsnak számító értelmiségi származás, ami önmagában is késleltetni tudta az egyébként kitűnő tanuló számára az egyetemi felvételit.
Gimnáziumban jól ment neki a matematika és a fizika, ezért komolyan gondolkodott azon, hogy gépészmérnök lesz. A jogra azonban az idő tájt még sokkal könnyebb volt bejutni. Így is csak második nekifutásra vették fel, mégpedig sportolóként, rektori fellebbezéssel. Versenyszerűen öttusázott. Aztán 1959 környékén rájött arra, hogy nincs benne kellő tehetség és megszállottság az élsporthoz. Emellett – mintegy megelőlegezve majdani ügyészi hozzáállását – nem érzett kedvet az akkoriban az élsporttal együtt járó sefteléshez sem. A sport szeretete végigkísérte az életét. Soha nem volt rajta soha egy deka súlyfelesleg. Mindig rendszeresen futott, lovagolt. Egy interjúnk alkalmával elnézést kért, hogy nem tud felállni, mert lovasbaleset érte.
1956-ban kezdte el jogi tanulmányait az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, ahol aztán summa cum laude minősítéssel diplomázott. A hatvanas évek elején még az egyetem helyezte el kötelező jellegűen a végzett hallgatókat. Így került a szolnoki Tiszamenti Vegyiművekhez. Az államvizsgáján azonban Götz János fővárosi főügyész volt az elnök, akinek a büntetőjogi felkészültségén kívül az is tetszett, hogy tudta polgári jogból a telekkönyvi jegyzet és a telekkönyvi széljegy közti joghatásbeli különbséget. De a rendet be kellett tartani, így csak 1961-ben adhatta be a pályázatát az ügyészségre.
1961-ben a Fővárosi Főügyészségen kezdte fogalmazóként, majd 1963-tól ügyészként folytatta munkáját. 1979 és 1989 között fővárosi főügyész-helyettes, 1990 és 2001 között több mint tíz évig főügyész volt. Saját elmondása szerint ezt követően nem járt az ügyészségnek még az épületében sem. Fővárosi főügyészként egyébként mindösszesen két esetben képviselte a vádat: a Szépművészeti Múzeumban történt híres lopás esetében első fokon, valamint a taxisblokáddal kapcsolatban Eörsi Mátyás ellen hivatalos személy megsértése miatt indult ügyben másodfokon. Mindkét ügyet politikai szempontból kényesnek tartotta, és egyetlen kollégáját sem akarta politikai támadásoknak kitenni.
Számos elméleti kérdésben volt különvéleménye. Nem értett egyet az ártatlanság vélelmének általánosan elfogadott meghatározásával, azzal tudniillik, hogy senkit sem lehet bűnösnek tekinteni, amíg bűnösségét jogerős bírói ítélet meg nem állapítja. Szerinte az ártatlanság vélelme azt jelenti, hogy a bűncselekményben bűnösnek kimondó jogerős ítélet nélkül senkivel sem szabad bűnösként kezelni, például büntetőjogi büntetést alkalmazni. Azt pedig, hogy a törvényhozás nem minden aktusával értett egyet, az úgynevezett feljelentés-kiegészítés újraélesztésével példázta, ami szerinte a nyomozási határidőkkel és a statisztikai adatokkal való játszadozásra, sőt kóklerkedésre adhat alkalmat.
Szakmai tapasztalatait, tudását szívesen adta át a fiatalabb nemzedékeknek. 1997-től 2002-ig a Rendőrtiszti Főiskola kriminalisztikai tanszékét vezette. 2000-től a Károli Gáspár Református Egyetem Bűnügyi Tudományos Intézetének igazgatója volt, emellett a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlési képviselőjeként is tevékenykedett.
Főügyészi munkája során rendszeresen tájékoztatta a közvéleményt az aktuális eljárásokról, ugyanakkor álláspontját soha nem rejtette véka alá. Talán emiatt is történhetett meg, hogy 2010-ben ismeretlenek felgyújtották személygépkocsiját a lakása közelében. Megfélemlíteni azonban nem tudták. Mindig vállalta a véleményét. Mint például akkor, amikor a tényleges életfogytig tartó büntetésről kérdezte egy újságírónő. Ezt válaszolta:
“A tényleges életfogytiglan szerintem nagyon rossz fényt vet a magyar közgondolkodásra. A büntetés forrása a régmúltban a zsigeri bosszúvágy volt. Ma már a bosszút civilizált országban nem tekintik legitim célnak; maradt a visszatartás és az ártalmatlanná tétel. A holtig tartó bebörtönzés irracionális, forrása nyilvánvalóan a zsigeri bosszúvágy – hiszen félig-meddig bevallott célja 1993-ban a halálbüntetés „pótlása” volt. A törvényhozásban a jelek szerint kevés a fogékonyság a racionális gondoskodásra.”
Nincs a büntetőjogi tudományoknak olyan ága, az eljárási tanoktól egészen a kriminalisztikáig, amelyben a tanulmányai megkerülhetők lennének. Ahogy nincs a jogászi hivatásrendnek olyan területe, az ügyvédségtől a bírói karig, ahol nevét ne tisztelettel említenék. Amikor a 80. születésnapjára volt kollégái, tanítványai és barátai A tudós ügyész címmel tanulmánykötetet állítottak össze a tiszteletére, az emlékkönyv átadásának ünnepi pillanatában Bánáti János, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke csak ennyit mondott egykori perbeli ellenfelének: „Hiányzol!”
Ennek a tanulmánykötetnek az előszavában így írtak róla:
“Bócz bármibe fogott, abban mindig megjelent színes, a sémákat elutasító személyisége, a világra nyitott humanizmusa. Az ügyészi posztot gyakran azonosítják a jogi formák rideg alkalmazójával. Ő nem ilyen ügyész volt, az emberség áthatotta egész tevékenységét. Úgy, ahogyan arra az édesapja tanította.”
2021. szeptemberében, életében 85. évében súlyos betegséget követően hunyt le.
