Németh János – A polgári perjog atyja

Németh János jogásznemzedékek sorát vezette be a polgári eljárásjog rejtelmeibe. Neve garancia volt a minőségi oktatásra, de a szigorú vizsgáztatásra is. A pesti jogi kar legendás oktatója közéleti szerepet is vállalt: elnöke volt az Országos Választási Bizottságnak, majd az Alkotmánybíróságnak.

Németh János 1933. július 31-én született Újpesten idősebb Németh János és Nemes Erzsébet gyermeke­ként. Miután szülei visszaköltöztek édesapja szülőfalujába, a Somogy megyei Telekibe, tizenhárom éves ko­rától egyedül élt a fő­város­ban.

A Szent István Gimnáziumban, akkori nevén az I. István Gimnáziumban tanult. Nyolcadikos gimnazistaként néhány osztálytársával gyak­ran jártak az ame­rikai nagy­követség könyvtárába. Kissé naiv fiatalemberek voltak, késő este jártak a könyv­tárba, abban bízva, hogy senki nem veszi észre őket. Az éber ál­lamvédelmi hatóság azonban figyelte a könyvtárba járásukat. Az volt a szeren­cséjük, hogy az ÁVH akkor tette erről a be­je­lentést a gimnázium igaz­gatójának, amikor már leérettsé­giztek. A felvételi je­lentkezését viszont már nem továbbí­tották az egyetemre.

Valószínűleg ezért nem lett állatorvos. Mivel a vidéki életet ismerte és szerette az állatokat, az Állatorvostudományi Egyetemre jelentkezett. Csakhogy a je­lentke­zési lapjának visszatartása miatt végül nem felvételiz­hetett. Egy évre a szüleihez költözött, a Somogy megyei Tele­kibe, ahol állást kínáltak. Egy évig a helyi tanácsnál dolgozott, ahol gyakran ke­rült kezébe a Ma­gyar Köz­löny. Annyira megtetszett, hogy egy idő után kacérkodni kezdett a gondolat­tal: a jogi karra je­lentkezik.

A jogi karra ko­rábban nem is volt felvételi vizsga, mert szinte senki nem je­lentkezett, mond­ván, ha a kommunizmusban nincs állam és jog, ak­kor minek a jo­gász. Az Egyetem téri épület I. számú tanter­mében volt a felvételi vizsga, ahol utána négy évet abszolvált, és ahol a későbbiekben egyetemi ok­tatóként ren­geteg előadást is tartot­t. Ahogy az Alkotmánybírák talár nélkül című interjúkötetben is fogalmazott, az első emeleti sa­rokterem élete egyik meghatározó hely­színe volt.

Egyetemista korában sokat sportolt, bok­szolt, az ELTE labdarúgócsapatának tagjaként pedig kemény védőjátékos hírében állt. Nem szakadt el később sem a sporttól, 1985 és 1987 kö­zött az egyetemi sport­egyesü­let, a BEAC elnökeként tevékenykedett.

A tanrendnek megfelelően két évig nem jutott az eljárásjog közelébe, vi­szont a polgári anyagi jogot hamar megkedvelte Nizsalovszky Endre előadá­sain. Az 1954–55-ös tanévre meghirdetett polgári eljárásjogi témakörben A kasszációs-revíziós perorvoslati rendszer című dolgozatáért kéthavi egyetemi tanársegédi fizetésnek megfelelő pénzjutalmat kapott. Harmadéves korától erősen kötődött a polgári eljá­rásjog nagy tudású professzo­rához, Beck Salamonhoz. Sala bácsi volt a máso­dik apja, aki szinte a fiának te­kin­tette és úgy is kezelte. Később, 1959-ben az idős professzor volt az es­küvői ta­núja is. Sala bácsi javasla­tára Nizsalovszky 1955-ben meghívta az akkor polgári eljá­rásjogot is oktató polgári jogi tanszékre. Tan­széki de­monst­rá­tor lett. Hamar bedob­ták a mélyvízbe, az esti és le­velező ta­gozaton tartott előadások mellett gyakran helyet­tesítette Sala bácsit a nappalin is. 1956-ban summa cum laude fokozattal szerzett jogi diplomát.

Az évtizedek során jogászhallgatók generációit tanította a polgári eljárásjogi tanszéken, amelynek később tanszékvezető egyetemi tanára lett. Az Egyetem téri épület a második otthona volt. Tanári nagyságáról árulkodott, hogy legendás szigora ellenére a hallgatók a kar ki­váló oktatójának választották.

Otthonosan mozgott a tudományos világban. A Humboldt Alapítvány ösztöndíjasaként 1973–74-ben Münchenben, 1984-ben Kölnben folytatott kutatómunkát. 1993-tól 1997-ig az ELTE általános rektorhelyettesi tisztségét töltötte be. Tagja volt a MTA Állam- és Jogtudományi Bizottságának, valamint az MTA Doktori Tanácsa Állam- és Jogtudományi Szakbizottságának is.

1986-tól 1997-ig ügyvédként tevékenykedett, a Békés–Németh–Vékás és Társai Ügyvédi Irodát vezette. 1990 és 1997 között tagja volt az Országos Magyar Vadászati Védegylet elnökségének, de kipróbálta magát bíróként is a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett választottbíróságban.

Nem ódzkodott a közéleti szerepvállalástól sem. A rendszerváltozás izgalmas éveiben – 1990 február és 1997 júliusa között – a sokszínű és kiterjedt hatáskörű Országos Választási Bizottság elnöke volt. Szinte kezdő OVB-elnökként egy politikailag pikáns történet főszereplője lett.

1990. március 25-én hat órakor kez­dődött az első szabad parlamenti választá­sok első for­dulója, és az OVB tagjai már öt órakor bent voltak a Parlament­ben. Fél hatkor tele­font kapott Debrecenből, hogy a város főutcáján – a temp­lomtól a vasútállo­másig – megjelentek a szov­jet páncélosok. Egy másodperc alatt kiverte a verejték. Azonnal igyekez­te telefonon utolérni Németh Mik­lóst, akivel végig jó volt a kap­csolata, de közölték, hogy a mi­niszterel­nök úr lement Monokra a szüleihez. Ezek után egy dolgot tudott tenni, felhívta a magyar honvédség vezérkari főnökét, és kérte, hogy nézzenek utána, mi történik Debrecenben. A vezérkari főnök na­gyon korrekt volt, mert rövid időn belül visszahí­vta, hogy beszélt a szovjetekkel, akik – függetlenül a magyar válasz­tásoktól – folytatták a kivonulást. Azért voltak kint az ut­cán a páncé­losok, mert mentek ki a vasútállomásra, hogy a szerződés­ben vállalt határidőre el tudják hagyni az or­szágot. A diplomáciai szempontból is kínos ügyet aztán nem kürtölték szét, hanem intézkedtek, hogy a válasz­tá­sok befejezéséig ne legyenek a debreceni utcákon a szovjet páncélosok.

Az oktatás területén sem tétlenkedett. Közvetlenül a rendszerváltozás után tanszékvezetőként kezdeményezte a kar vezetésénél, hogy az addigi két féléves oktatási időszakban a polgári perjogi ismereteket oktassák, majd azt követően egy további félévben külön tantárgyként a rendkívül nagy mértékben megnövekedett és jelentőssé vált nemperes eljárásokat.

Egy interjúban arra a kérdésre, hogy mennyire büszke azokra a tanítványaira, akik sokszor joghézagoktól hemzsegő, ma­gyar­talan, értelmezhetetlen jogsza­bályokat alkotnak, ezt felelte: „A parlamentnek cím­zett valamennyi – többnyire jogos, bár ese­ten­ként eltúl­zott – kritika ellenére jobbára elégedett vagyok volt ta­nítvá­nyaim teljesí­t­mé­nyé­vel. Ha igaz az, hogy a parlament tör­vény­gyár, eb­ben a ki­jelentésben az is ben­ne fog­laltatik, hogy nem jut elég idő a jogsza­bályok alapos előké­szí­tésére. Ha több időt for­díta­nának a jog­sza­bályok kimunkálására – beleértve ebbe a mi­niszté­riumi előkészí­tést is –, bizto­san javulna azok színvonala, de egyben szük­ségsze­rűen csök­kenne is az évente elfogadható törvények száma. Azon valóban érde­mes lenne el­gondol­kodni, hogy a kevesebb nem lenne-e több.”

1997 júniusában választották az Alkotmánybíróság tagjá­nak, 1998-ban és 2001-ben a tes­tület elnökének. Ezt a tisztséget 2003-ig töltötte be, amikor hetvenéves korának elérése miatt vált ki a testületből. Úgy érezte, hogy az Alkotmánybíróság elnökeként szak­mája csú­csára jutot­t. „Az Alkotmánybíróság ebben az időszakban az alkotmány és az alkotmánybírósági törvény rendelkezései alapján rá há­ruló feladatokat látta el, nem többet, de nem is kevesebbet. Munkánkat tisz­tességgel végeztük, határozatainkat nem kell szégyellnünk, amit iga­zol az a tény is, hogy ebben az időszakban a közvélemény-kutatások szerint az Alkotmánybíróság volt az a szervezet, amelyben az emberek leginkább bíztak.”

Professor emeritusként szakmai tevékenységét újból teljesen kitöltötte szeretett jogterülete, a polgári eljárásjog. A 2010-es években sem lankad a lendülete, vezető szerepet vállalt az új Polgári perrendtartás előkészítésében.

Több mint hat évtizedig boldog házasságban élt. Mérnök végzettségű felesége minden egyetemi és közéleti szerepvállalását támogatta. Két leá­nyunk született: Ágnes édesapját követve jogász, Andrea orvos lett. Büszke volt az unokáira és a dédunokáira. A nyarakat rendszerint családja körében, kőröshegyi házukban töltötte, nem messze édesapja szülőfalujától. Kőröshegyről gyakran járt vadászni a környékre. Legendásan szenvedélyes vadász volt. Szája szegletében egy jellegzetes mosollyal egyszer azért elárulta, hogy ilyenkor az sem zavarja, ha éppen bakot lő.

Németh János életének 88. évében, 2021. március 1-jén hajnalban hunyt el. Halálhírét szeretett munkahelye, az ELTE jogi kara osztotta meg először, de közleményben gyászolta egykori elnökét az Alkotmánybíróság is. Németh János már a tizenegyedik halottja a testületnek.