Strausz Jánost világéletében a büntetőjog és a bírói hivatás vonzotta. Sok híressé vált esete közt volt a gellérthegyi Fekete kéz galeri pere, a gyerekgyilkossággal vádolt Magda János ügye, a Pócspetri-ügy perújítása és a salgótarjáni sortűzper. Minden bírói munka alapja a pártatlanság – vallotta.
Strausz János, 1934. december 23-án született Budapesten. Kilencéves volt, amikor építészmérnök édesapja munkaszolgálatosként eltűnt a Don-kanyarban. Hadiözveggyé vált édesanyja előbb varrónő, később trafikos lett, hogy eltartsa két fiát. A budapesti Berzsenyi Dániel Gimnáziumot magánúton volt kénytelen befejezni. Édesapja hiányát az első világháborúban ezüst vitézségi érmet szerzett anyai nagyapja igyekezett pótolni, aki nagy újságolvasó ember volt, és mint afféle öregúr a kávéházakat látogatta.
Gyermekkorában archeológus szeretett volna lenni. Érdekelte az ókori történelem, különösen a római történelem és irodalom. Nagy élvezettel olvasta a római tárgyú könyveket, regényeket. Érettségi után régészetet szeretett volna tanulni, de ilyen szak akkor nem volt a bölcsészkaron. Ezért muzeológia szakra felvételizett, de nem vették fel, mert állítólag megszűnt a felvétel.
Ekkor gondolt egy merészet: elmegy diplomatának. Már évek óta tanult angolul és franciául, és 1954-ben azt képzelte, hogy egyszerűen csak beállít az utcáról a Külügyminisztériumba jelentkezni a külügyi főiskolára. A Bem téren elmondta, hogy most érettségizett, és archeológus szeretett volna lenni, de nem lehet, újságíró is szeretett volna lenni, de az sem lehet, ezért úgy gondolta, jelentkezik a külügyi főiskolára. A diplomata karrierje tizenöt percig tartott. Aztán kezébe került egy újsághirdetés, hogy a jogi karon nem teljes a létszám, lehet pótfelvételizni. Jogász sosem akart lenni, mert nem ismerte ezt a hivatást. A sors úgy hozta, hogy a felvételin egy olyan egyetemi oktatóhoz került, aki római jogot tanított. Brósz Róbertnek hívták. Megkérdezte, hogy kerül ide. Elmesélte neki az előzményeket, meg azt is, hogy az ókor és az archeológia érdekli. Aztán azt tudakolta, melyik korszak vonzza. Akkor még nem ismerte Brószt, és azt válaszolta neki, hogy a római. Felvették.
Mindennel, ami történelem, szívesen foglalkozott. Szerencsésnek tartotta magát, mert Eckhardt Ferencnél tanulhatta a magyar jogtörténetet. Ahogy megismerkedett a büntetőjoggal, azonnal beleszeretett. Ez szerinte nem lehetett véletlen, mert az archeológia és a büntetőjog rokonterületek: mindkettő a múlt titkos tényeinek feltárásán fáradozik. “A büntetőjog ugyanis arról szól, hogy mi történt a múltban, össze kell rendezni mozaikokból az egész történetet. Olyasvalami ez, mint az archeológiában összerakni egy eltört római vázát. A bűnügyi nyomozó, a vizsgálóbíró, az ügyész és a büntetőbíró ugyanolyan lelki struktúrájú ember, mint a régész” – magyarázta.
1957-ben viszont az 1956-os forradalom napjaiban „nyilvánosan képviselt véleménynyilvánítása” miatt ellenforradalmárnak minősítették, és kizárták az egyetemről. Hat évig gyárban dolgozott. Nagyon fájt neki, hogy senki sem segített visszakerülni az egyetemre, sőt mindenben akadályozták. Ahogy eljött a rendszerváltozás, mindenkit rehabilitáltak, csak őt nem. Többször is folyamodott felülvizsgálat iránt, de az egyetem „fura ura” a legmerevebben utasította vissza minden kezdeményezését. Ha az Oktatásügyi Minisztériumban nincsenek jóindulatú emberek, akkor sohasem kerül vissza a jogi karra. Végül minisztériumi határozattal vették vissza 1960 őszén. Az egyetemen undorodva fogadták, de sok vizet nem zavart, mert nem akart nappalira visszamenni – levelezőn folytatta tanulmányait. A gyárban kifejezetten támogatták, tanulmányi szabadságot is kapott. Jó ajánlólevele pedig segített abban, hogy bíróságra kerüljön. 1963-ban summa cum laude minősítéssel végzett.
Bírósági fogalmazóként a II. kerületi bíróságra került, ahol nagyszerű mesterei voltak, kitűnő régi bírák. Tíz évvel később helyezték át a Fővárosi Bíróságra, először a másodfokra, majd 1980-ban az elsőre. Voltak izgalmas, nehéz ügyei, erőszakos bűncselekmények, mint például a gellérthegyi Fekete kéz galeri pere, de az igazi nagy ügyeket 1980 után tárgyalta, amikor tanácselnökként ítélkezett a Fővárosi Bíróságon. Tizennyolc évig, alkotmánybírói kinevezéséig elsőfokú büntetőügyeket tárgyalt.
Ezek közé tartozott a Magda-ügy is. A történet dióhéjban: 1983. október 25-én különös kegyetlenséggel megöltek egy hétéves kislányt a szolnoki temetőben. Az iskolából hazaigyekvő gyereket ismeretlen tettes becsalta a lakásuk közelében lévő temetőbe, száját zsebkendővel betömte, egy kővel a tarkójára ütött, majd egy régi sír százhetven kilós fedlapja alá tette, ahol megfulladt. A brutális gyilkossággal Magda János szandaszőlősi lakost gyanúsították. A megyei bíróság a vádlottat a harmadik tárgyalási napon, 1984. június 5-én bűnösnek találta, és mint többszörös visszaesőt, aljas indokból és különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés miatt halálra ítélte. A Legfelsőbb Bíróság 1984. november 13-án hozott határozatában hatályon kívül helyezte az ítéletet, és elsőfokú új eljárás lefolytatására utasította a Fővárosi Bíróságot. Strausz János tanácsa tárgyalta az ügyet. “Lementünk Szolnokra, szemlét tartottunk a temetőben, ahol a kislány holttestét megtalálták. A legapróbb bizonyítékokat is megnéztük. Sötétedés után azt figyeltük, hallható-e a hang, látszik-e valaki. Végül arra a következtetésre jutottunk, hogy motívum nincs, nincs meg az eszköz, és tulajdonképpen semmiféle bizonyíték nincs” – mesélte később. 1985. augusztus 13-án bizonyítottság hiányában felmentették Magda Jánost a vádak alól. Később a Legfelsőbb Bíróság elutasította az ügyészi fellebbezést.
Strausz János volt az első bíró, aki sortűzperben, mégpedig a salgótarjániban ítéletet hozott. “A sortüzek háborús bűncselekményeknek minősültek, így nem évülhettek el. Mellesleg: hivatkozhat-e elévülésre vagy időmúlásra az, akinek az érdekében maga az államhatalom lép fel bűnpártolóként, illetve a bűncselekményt maga az államhatalom követi el? Ez speciális eset. Az elkövetőket kitüntették, mert a maguk idejében a sortüzeket törvényes, jogszerű cselekedeteknek tekintették. 1956 és 1989 között harminchárom év telt el, addig ugyanis az a rezsim volt hatalmon, amelynek érdekében a sortüzeket elkövették, majd utána az új rezsim – ma is érthetetlen módon – ki akarta mosni őket” – értetlenkedett még évekkel később is.
Nagyon érdekes ügynek tartotta a Pócspetri-ügy újratárgyalását is. “Negyven év után kimutattuk, hogy közvetlen közelről dördült el a lövés, nem távolról, és nem célozva. Sőt, kihallgattam azt a bírót is, aki halálra ítélte a vádlottakat. Nyugodtan bevallotta, hogy ez, kérem, koncepciós per volt, neki Rajk László és Rákosi Mátyás adta az utasításokat, és ő azokat csak végrehajtotta. Azt is elismerte, hogy meghamísította a jegyzőkönyvet. Az írógéppel írt szövegbe saját kezűleg írta be, hogy „bevallom, miszerint előre megfontolt szándékkal, több méter távolságból célzott lövést adtam le a rendőrre”. Ennek alapján ítélték halálra a fővádlottat meg a papot” – emlékezett vissza a tárgyalásra.
A bírói pulpitust 1998 decemberében hagyta ott, amikor alkotmánybírónak jelölték. Nem utasíthatta vissza a felkérést, mert érdekelte az alkotmányjog is, és azt gondolta, hogy éppen eleget foglalkozott már büntetőügyekkel, ideje megpróbálkoznia egy teljesen új jogterülettel, egy teljesen új jogszemlélettel. “Azt tudtam, hogy a megbecsülés, a rang és az anyagi juttatások messze túlmennek azon, amit egy serény, több évtizede ítélkező büntetőbíró kaphat, de engem ezek a dolgok sohasem érdekeltek” – ecsetelte megválasztásának körülményeit.
Strausz Jánost egykori kollégái, tisztelői az egyik legfelkészültebb, legalaposabb magyar büntetőbírónak tartották. – Fotó: MTI
Hamar megszerette az alkotmánybíráskodást is. 1998 decembere és 2004 decembere között volt az Alkotmánybíróság tagja. A Donáti utcában sem változtatott azon az alapelvén, hogy minden bírói munka alapja a pártatlanság. Magánemberként alapvetően konzervatív beállítottságúnak tartotta magát, aki ragaszkodik a kialakult szokásaihoz, életformájához. A jogszemléletét viszont nem gondolta annyira konzervatívnak. “Az, hogy valakit liberálisnak vagy konzervatívnak neveznek, inkább csak a napi politikában elfogadott kategória, semmi köze sincs világnézethez vagy jogszemlélethez” – állította.
Strausz János nem szívesen nyilatkozott a sajtónak. Egy évekkel korábban megjelent interjújáról is úgy beszélt, mintha tegnap történt volna. Sokan azt hitték róla, hogy megközelíthetetlen ember, akiből legfeljebb tőmondatokat lehet kipréselni. Kollégái viszont bizonygatták, hogy az egykori büntetőbíró közlékeny, fanyar humorú beszélgetőtárs.
Életének utolsó évtizedét visszavonultan élte. Arra a kérdésre, miért ódzkodott világéletében a házasságtól, a megrögzött agglegény ezt felelte: “Sohasem éreztem szükségét, hogy lekössem magam. Ez nem jelenti azt, hogy ne szeretném a női nemet, vagy hogy nem voltak korábban érzelmeim. Ma is szeretem a gyerekeket és a kutyákat. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a folyamatosan végzett munkával nagyon gyorsan eltelt az élet.”
Életének 86. évében csöndben távozott az élők sorából. Egykori kollégái, tisztelői az egyik legfelkészültebb, legalaposabb magyar büntetőbírónak tartották.
