Ádám Antal egyetemista korától, hét évtizeden át oktatta a joghallgatókat. Közben alapító tagja volt az Alkotmánybíróságnak, részt vett számos tudományos és a közéleti szervezet munkájában. Életét a modern közjogtudomány kutatása és rendszerezése határozta meg. Halálával pótolhatatlan veszteség érte a magyar jogásztársadalmat.
Ádám Antal 1930. február 14-én született Jánoshalmán, középbirtokos földműves családban, Ádám Antal és Faddi Franciska harmadik gyermekeként. Édesanyja hat testvére közül a legkisebb Faddi Ágoston Gusztáv volt, az országosan ismert Othmár atya, ferences rendi pap, akit 1954-ben életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéltek. Felesége Babics Anna könyvtáros volt, egy fiúgyermekük született 1961-ben.
Középiskolai tanulmányait Jánoshalmán kezdte, majd Nyíregyházán folytatta. 1945 őszétől a ciszterci rend bajai III. Béla gimnáziumának tanulója lett. Az egyházi iskolák 1948 júniusában bekövetkezett államosítása után, 1949-ben már az utód, állami gimnáziumban érettségizett.
1949 nyarán az agrobiológiai szakra jelentkezett, mert agrobiológus szeretett volna lenni, azaz növény- vagy állatnemesítő. Budapesten felvételizett a Kertészeti Egyetemen, Pécsett pedig az orvostudományi egyetemen. Az orvostudományiról értesítették, hogy helyhiány miatt nem vették fel. Viszont megkérdezték, hajlandó-e beiratkozni a Pécsi Pedagógiai Főiskola orosz szakára. Egy hónapig járt a főiskola orosz szakára, amikor megtudta, hogy van ott jogi kar is. Utóbb megtudta, hogy szüleim levelet kaptak a Kertészeti Egyetemről, hogy megüresedett egy hely, és felveszik. Szülei nem küldték el az értesítést, ezért nem lett agrobiológus.
Maga is elismerte, hogy véletlenül lett jogász, de később nagyon megkedvelte a jogot, és már másodéves korában bekerült demonstrátornak az alkotmányjogi tanszékre. Amikor egy vizsgán a családjog legendás professzora, Pap Tibor megjegyezte, hogy nem látta az óráján, azt válaszolta: ő is éppen akkor tartott szemináriumot.
Első mesterének Csekey Istvánt tartotta, aki remek könyvet írt a magyar trónöröklési jogról, de „élő” közjogot és alkotmányjogot is oktatott. Tanulmányainak kitüntetéssel zárult befejezése után, 1953-ban a pécsi jogi kar alkotmányjogi tanszékére nevezték ki tanársegédnek. Azonnal megbízást kapott az egyik tantárgy önálló oktatására. 1953 őszén behívóparancs alapján tartalékos katonai ügyészi képzést kapott, amelynek befejezését követően tartalékos hadbíróvá minősítették. 1954 szeptemberében Budapestre került és a neves alkotmányjogász professzor, Beér János mellett dolgozott aspiránsként. 1958-ban az ország második legfiatalabb kandidátusa lett. Nála fiatalabban a jogi szakterületen csak Peschka Vilmos védte meg kandidátusi disszertációját.
1958-tól ismét a pécsi jogi karon dolgozott először egyetemi adjunktusi, 1960-tól egyetemi docensi, 1967-től pedig egyetemi tanári beosztásban. Különös tisztelet és barátság fűzte első tanszékvezetőihez, Szamel Lajos professzorhoz és Bihari Ottó akadémikushoz. 1974-től 1975-ig dékánhelyettesi, 1975-től 1978-ig pedig dékáni tisztséget töltött be a jogi karon. 1974-től 1990-ig szerkesztette a kar magyar és idegennyelvű kiadványait.
1989 őszén alkotmánybírónak jelölték. Őt és Kilényi Gézát az MSZP, Sólyom Lászlót és Zlinszky Jánost az ellenzék jelölte, míg Solt Pált független jelöltként választották az akkor még ötfős testületbe. A grémium vezetőjének megválasztását így idézte fel az Alkotmánybírák talár nélkül című interjúkötetben: „Mivel még nem volt székháza a testületnek, Solt Pál legfelsőbb bírósági szobájában választottuk meg a helyettes elnököt. Én az elején kijelentettem, hogy nem aspirálok a funkcióra, és ugyanezt közölte Solt Pál és Zlinszky János is. Ebből következett, hogy Sólyom László és Kilényi Géza pályázott a helyettes elnöki tisztségre. Ők ketten ki is mentek a szobából. Hárman tanakodni kezdtünk, hogy most szavazzunk vagy ne. Mondtam, nem fontos szavazni, mert én Kilényi Gézát támogatom. Zlinszky jelezte, hogy ő Sólyom Lászlót. Solt is kijelentette, hogy Sólyomra szavaz. Így eldőlt a dolog, Sólyom László lett a helyettes elnök.”
1990–1998-ig tagja volt az első Alkotmánybíróságnak. 1990 októberében ő volt a halálbüntetés eltörléséről szóló határozat előadó alkotmánybírója. „A testület huszonnégy fő érvet sorakoztatott fel álláspontja mellett, miközben hosszú hónapokon át huszonhárom kontraérvet is megvizsgált. A véletlen úgy hozta, hogy a huszonnegyedik érv a justizmord volt, azaz ha valakit tévedésből kivégeznek, nem lehet újraéleszteni, a téves ítélet alapján végrehajtott kivégzést soha nem lehet helyrehozni” – magyarázta utóbb a döntést. Sólyom László ehhez a határozathoz fűzte azt a párhuzamos véleményét, amelyben kifejtette a „láthatatlan alkotmányról” szóló teóriáját. Ádám Antal szerint csak az elnevezést lehetett kifogásolni, de a gondolatot magát nem. „Nem értettem egyet azzal, hogy az Alkotmánybíróság láthatatlan alkotmányt ír. Éppen ellenkezőleg: a nehezen érthető alkotmányi rendelkezéseket fejti ki és teszi láthatóvá. A döntések és azok indokolásai megjelennek, kötelezővé, azaz nagyon is láthatóvá válnak. Ezek ugyanis nem jogszabályi normák, hanem szép szöveges elvek, argumentumok és követelmények, de egyszersmind kötelezőek is mindenkire, a parlamentre, a bíróságokra és minden más állami szervre” – állította.
Az „Alkotmányi értékek és alkotmánybíráskodás” című akadémiai doktori értekezését 1999. áprilisában védte meg. 2000. március 1-jétől professor emeritusként, a „Jura” című folyóirat főszerkesztőjeként és a „PhD Tanulmányok” című kiadványsorozat szerkesztőjeként folytatta oktatói és tudományos munkásságát.
Egyik interjújában a hatályos Alaptörvény nagy érdemének nevezte, hogy az Aranybullából átvette a ius resistendi-t, azaz az ellenállás jogát, amely a negyedik nemesi alapjog volt. A C. cikk (2) bekezdése leszögezi: „Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.” – “Ez a rendelkezés kiemelkedő értéke a több mint ezer éves magyar államiságnak, amire méltán lehetünk büszkék” – mondta.
Tudományos hitvallását így fogalmazta meg: „A modern közjogtudománynak az ideológiai pluralitást és ezzel együtt az alkotmányos jogállam világnézeti semlegességet tiszteletben tartó attitűdje nem jelenthet értékmentességet, illetve értéksemlegességet. Folytonosan kutatnia és rendszereznie kell a közjog szférájába tartozó, nemzetközi jogilag illetve alkotmányjogilag már elismert vagy intézményesítésre és követésre érdemes értékeket. Ezáltal ösztönöznie kell arra, hogy a polgárok nyitottá váljanak az egyén és a közösség javát szolgáló, éltető kultúrák termékenyítő hatásai és hasznosítható értékei iránt. A vallások és vallástanok, az etikák, a természetjogi felfogások, az értéktanok, továbbá más jelentős eszmeáramlatok és tudományágak eredményeire is tekintettel fel kell dolgoznia és be kell mutatnia az alkotmányjogilag elismert, illetve védelemre és hasznosításra érdemes, az embert, a közösségeket, a társadalmat, az emberiséget, a természeti környezetet, az élővilágot oltalmazó, a fenntartható fejlődést előmozdító közjogi értékeket, fel kell tárnia és meg kell jelölnie a korszerűtlen, a veszélyes, a hátrányos, a csalárd, tehát az értéktelen megoldásokat”.
Élete során több egyetemi, tudományos tisztséget is viselt. Így 1994-től 1997-ig választott tagja volt a Magyar Tudományos Akadémia Közgyűlésének, 2000–2006-i az ELTE Habilitációs Bizottságának, 1993-tól 2002-ig a Nemzetközi Alkotmányjogi Társaság Választmányának, 2001–2008-ig az MTA Regionális Kutatások Központja Tudományos Tanácsának, 2000–2010-ig a PTE Habilitációs és Habitusvizsgáló Bizottságának, 1998–2006-ig elnöke volt a PTE Állam- és Jogtudományi Kara Tudományos Bizottságának. Tagja volt az MTA Állam- és Jogtudományi Bizottságának és Rendészeti Albizottságának, a Magyar Politikatudományi Társaságnak, a Magyar Alkotmányjogászok Egyesületének, a Bajai Ciszterci Diákok Egyesületének. Tiszteletbeli tagja a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara Doktori Iskolája Tanácsának és a PTE Doktori Bizottságának. 2000-től elnöke az Ifjúságért Egyesületnek, 1995-2012-ig elnöke volt a Baranya Barátai Körének, 2011–2014-ig elnökségi tagja a Pécsi Akadémiai Bizottság Tudósklubjának. 2007-től a Közjogi Szemle, 2008–2011-ig a Bordeaux-i Egyetem Est Europa című periodikája szerkesztőbizottságának tagja.
Szakmai munkásságához közéleti, társadalmi aktivitás is párosult. 1963-tól 1989-ig először járási tanácstag és vb-tag, majd megyei tanácsi bizottsági tag volt. 1968-től 1989-ig a Hazafias Népfront Országos Tanácsának – 1981-től a rendszerváltozásig az Országos Elnökségének és Országos Közjogi Bizottságának – tagjaként, valamint a HNF Baranya Megyei Bizottságának elnökeként végzett szakterületéhez is kapcsolódó közéleti tevékenységet. 1988-ban és 1989-ben az Állami Egyházügyi Hivatal, illetve az Igazságügyi Minisztérium felkérésére részt vett a lelkiismereti- és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény, továbbá az alkotmány emberi és állampolgári alapjogokról szóló fejezete előkészítésében. A Magyar Köztársaság 1989. október 23-án történt kikiáltása után tagja lett az Országos Választási Bizottságnak. 2006-tól 2010-ig elnöke volt a Baranyai Területi Választási Bizottságnak.
Munkásságát számos kitüntetéssel, díjjal ismerték el. Alkotmánybírói tevékenységéért 1999-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetésben részesült. 2000-ben elnyerte a Magyar Felsőoktatásért miniszteri kitüntetést. Ugyancsak 2000-ben szülővárosa, Jánoshalma, 2003-ban pedig Pécs Megyei Jogú Város Önkormányzata díszpolgárrá minősítette. 2004-ben Grastyán-díjban részesült. 75. születésnapján, 2005-ben a pécsi jogi kar tanácsa „Pro Facultate Iuridico-Politica Universitatis Quinqueecclesiensis” érdemérem arany fokozatát adományozta számára. 2009-ben Szent-Györgyi Albert-díjat kapott. 2010-ben Deák Ferenc-díjban részesült. 2013-án a Pécsi Tudományegyetemen „honoris causa doctor et professor” címet nyert. 2016-ban pedig Tüke-díjat vehetett át Pécs városért végzett kiemelkedő munkájáért, példaértékű életútért.
Ádám Antal személyiségét közvetlenség, szerénység, önzetlen segítőkészség, határtalan derű és fáradhatatlan aktivitás jellemezte. 2020. május 7-én hajnalban, életének 91. évében, hosszan tartó betegség után hunyt el. Halálával nemcsak Pécs városa és Baranya megye tudományos közéletét, hanem a magyar jogásztársadalmat is pótolhatatlan veszteség érte.
