A magyar jogásztársadalom egyik legszínesebb egyénisége, karakteres egyetemi tanár és alkotmánybíró volt, aki előadásaiban, interjúiban gyakran ajándékozta meg közönségét egy-egy szellemes mondással. Tőle ered a szállóige: „A hülyeség nem alkotmányellenes”.
Kilényi Géza 1936. március 11-én született Gyulán, értelmiségi családban. Édesapja az Alsó-fehérkörösi Ármentesítő Társulat mérnöke volt, később a gyulai vízügyi igazgatóság egyik főmérnöke. Ebből kifolyólag Gyulán járt gimnáziumba 1950 és 1954 között. Esze ágában sem volt jogásznak tanulni. Inkább újságíró szeretett volna lenni, de férőhely hiányában nem vették fel. A Lenin Intézet filozófia szaka helyett választotta a jogi kart. Megfogadta, ha a sors kiszámíthatatlan akaratából odavetődött, akkor már igyekszik jó jogász lenni.
Elsőéves joghallgató korában két tudományos diákkörnek lett tagja: a magyar jogtörténetinek Eckhart Ferenc professzor iránti tisztelete jeléül, valamint az államjogi és államigazgatási jogi diákkörnek. Másodévesen demonstrátori kinevezést kapott az államigazgatási jogi tanszékre, és ezzel egyidejűleg megválasztották a tudományos diákkör titkárává. Ezzel eldőlt – mesélte később –, hogy a jogon belül a közjoggal fog foglalkozni.
1956. november 4-én az egyetem nemzetőrségének tagjaként a díszterem felett, az erkély mellvédjei mögött feküdt egy társával, amikor néhány méterre tőlük orosz tank szegezte rájuk az ágyúcsövét. Míg néhány barátja disszidált, ő kalandvágytól hajtva itthon maradt.
A legfőbb ügyész a jogi diploma megszerzése előtt nevezte ki ügyésznek. Egy évet szolgált a Budai Járási Ügyészségen, majd a Pest Megyei Főügyészségre került. A járási ügyészségen általános törvényességi felügyeleti és polgári jogi munkát is végzett, a megyei ügyészségen általános felügyeletit, mert ott már voltak polgári ügyekre szakosodott ügyészek. Fél év múlva felrendelték a Legfőbb Ügyészségre, ahol tizenhárom évig dolgozott. „Amit a közigazgatásról tudok, azt jórészt ott tanultam meg” – jegyezte meg ügyészségi éveiről. 1968-ban az állam- és jogtudományok kandidátusa, 1978-ban a jogtudományok doktora címet szerezte meg.
Az ügyészségen szerzett gyakorlati tapasztalatait az Államigazgatási és Szervezési Intézetben, az MTA Államtudományi Kutatások Programirodájának vezetőjeként is kamatoztatta. 1981-től átvette a hazai közigazgatási kutatások irányítását. Az Országos Távlati Kutatási Terven belül a közigazgatás továbbfejlesztésének komplex tudományos vizsgálatát végezték. Míg elődje alulról felfelé építkezett: azaz megkérdezte az egyetemi tanszékektől, mivel akarnak foglalkozni, és abból állította össze a főirány tervét, Kilényi megfordította az eljárást: elkérte a kormány jogalkotási programját, és kiosztotta a feladatokat. Sohasem hiányzott belőle a vagányság: ha kellett, saját beszámolójára írt észrevételt.
Egy vagány jogász: ha kellett, saját beszámolójára írt észrevételt. – Fotó: Bócsi Krisztián
1986-tól az MTA Államtudományi Kutatások Programirodája igazgatója, 1984 és 1989 között az Alkotmányjogi Tanács tagja volt. Szisztematikusan készültek az új alkotmány elméleti megalapozására, de bizonyos játékszabályokat be kellett tartani. Az egyik az volt, hogy a politikai vezetés hallani sem akart új alkotmányról, legfeljebb annak továbbfejlesztéséről. Gondolta hát, legyen kedvük szerint, ezért kiadványsorozatot indítottak, ami „Az alkotmány továbbfejlesztésének elméleti megalapozása” címet viselte.
1988 végén az új alkotmány kidolgozásáért és a közjogi kodifikációért felelős igazságügy- miniszterhelyettes lett. A tárcát három olyan kiváló jogtudós vezette (Kulcsár Kálmán miniszter, Kilényi Géza és Sárközy Tamás miniszterhelyettesek), amiért az Igazságügyi Minisztériumot akkoriban a professzorok minisztériumának is hívták. „A rendszerváltó törvények tervezetét a parlament összes bizottsága megtárgyalta, én pedig az egyik bizottsági ülésről a másikra jártam” – mesélte egyik interjújában.
1989. november 23-án az első öt alkotmánybíró egyike lett. Közte és Sólyom László között dőlt el, ki lesz az Alkotmánybíróság elnöke. Egyetlen szavazaton múlott, hogy nem ő. Eleinte rosszul is érezte magát, de ahogy belelendült a munkába, rájött arra, hogy „most a semmiből teremtünk valami újat”. Büszkén említette, hogy az alapítóatyák sok mindennek megvetették az alapját.
Szórta magából a jobbnál jobb bon mot-okat. „Átestünk a traktor másik oldalára” – mert a közigazgatásban szinte minden döntési hatáskört a legalsó szintre telepítettek, ahol viszont sokszor a minimális szakértelem is hiányzott. „A hülyeség nem alkotmányellenes” – szerinte ugyanis önmagában nem az a mérce, hogy az Alkotmánybíróság hány rendelkezést semmisít meg, mert a testület kizárólag alkotmányossági kontrollt gyakorol.
Örök vesszőparipája a kodifikáció minősége volt. Gyakran mondogatta, hogy egy kezén meg tudja számolni, hány jó kodifikátor dolgozik a minisztériumokban. Szerinte a jogszabály alkotásának hét munkafázisa van, amelyek közül általában három-négy hiányzik. Az első: a nemzetközi jogösszehasonlítás. Meg kell nézni, hogy a készülő norma összhangban lesz-e a nemzetközi szerződésekkel, bírósági gyakorlattal. A második: a helyzetfelmérés. A harmadik: a szabályozási koncepció. Amíg nincs koncepció, fölösleges szövegezni. Be kell mutatni a közvetlen és közvetett költségkihatásokat, az esetleges károkat. A negyedik: a szövegtervezet, amihez kodifikátorok kellenek. Az ötödik: a parlamenti döntés-előkészítés. Megfelelő időt kell biztosítani a képviselőknek, a bizottságoknak, hogy a témában elmélyedjenek. A hatodik: az előzetes, illetve utólagos normakontroll. A hetedik: a hatályosulási vizsgálat. „Ahogy a gyógyszereknek, a jogszabályoknak is van elsődleges és másodlagos hatásuk.” Márpedig a diszfunkciókat csak utólag lehet kiküszöbölni.
Kilényi Géza a magyar jogásztársadalom az egyik legszínesebb, legkarakteresebb személyisége, karakteres egyetemi tanár és alkotmánybíró volt. – Fotó: MTI / Soós Lajos
„Abban látom az alapvető bajt, hogy a rendszerváltás óta nem alakult ki tudományosan megalapozott koncepció az állam szerepvállalásáról – fejtegette 1997-ben egyik interjújában. – Egyfelől hivatalos állásponttá vált a kis és olcsó állam követelménye, másfelől a társadalom – teljes joggal – hatékony és gyors működést, közrendet, közbiztonságot, közegészségügyet, színvonalasan működő intézményrendszert (például kórházakat és iskolákat), jól funkcionáló környezetvédelmet, fogyasztóvédelmet, élelmiszerbiztonsági ellenőrzéseket és még számtalan egyéb dolgot kér számon az államon. Az egyszerű állampolgárban nem tudatosodik, hogy ez a kettős követelmény valahogyan üti egymást.”
1996-ban a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán tanszékvezető lett, majd 2000 és 2006 között intézetvezető egyetemi tanárként tevékenykedett. 2000-ben egészségügyi miniszteri biztossá nevezték ki, a posztot egy évig töltötte be. 2003–2004-ben a Köztársasági Etikai Tanács tagja volt. 2006-ban professor emeritusi címet kapott.
Szeretett tanítani, és a tanítványai is szerették őt.
Életének utolsó évtizedében több szakmai elismerést gyűjtött be. 2009. május 4-én a Magyar Tudományos Akadémia elnökségétől kiemelkedő tudományos munkásságáért Akadémiai Díjat, 2014. szeptember 8-án Trócsányi László igazságügyi minisztertől Deák Ferenc-díjat kapott, elismerve miniszterhelyettesi, alkotmánybírói, oktatói és tudományos munkáját.
Talárban. – Forrás: alkotmanybirosag.hu
Kilényi Géza 2016. december 14-én, életének 81. évében, hosszan tartó súlyos betegségben hunyt el. A magyar jogásztársadalom az egyik legszínesebb, legkarakteresebb személyiségét veszítette el a halálával.
