Csaknem hat évtizeden át oktatta jogásznemzedékek egész sorát egyetemes állam- és jogtörténetre. Nemcsak az amerikai alkotmány vagy a nyugat-európai kereskedelmi jog történetével foglalkozott magas színvonalon, hanem – Berzsenyi Dániel szavaival élve – a „szép tiltott tájjal” is, azaz a nők jogaiért vívott küzdelem bemutatásával.
Nagyné Szegvári Katalin 1930. július 16-án született Szegeden. A csongrádi városban járt elemi iskolába, gimnáziumba, majd egyetemre is. Mivel egyházi gimnáziumban érettségizett, az egyetemi felvételiről klerikális személyként el akarták tanácsolni. Édesapja azonban, aki szociáldemokrata meggyőződésű volt, felkereste Kiss Dezső bírót, a helyi szocdem párt egyik korifeusát, hogy segítsen a lányának. Kiss közbenjárására végül pótfelvételire bocsátották. A felvételi vizsgán aztán megkérdezték tőle, hogy a szocializmusban növekszik-e vagy csökken az osztályharc. „Nos, jól nevelt gyermek lévén gondoltam, hogy ha a szocializmus jó dolog, akkor bizonyosan csökken – emlékezett vissza jó fél évszázaddal később a Varga Csaba által készített életrajzi mélyinterjújában. – Abszolút humanista alapon közelítve mire kimondtam volna, hogy csökken, Szabó József el kezdett integetni, hogy nem lesz jó, így hát azt válaszoltam, hogy ingadozik, bár néha emelkedik – gondolva, hogy vagy az egyik, vagy a másik fele lesz jó. Végül felvettek.”
Gyerekkora óta érdekelte a művészettörténet. Ezért is szerette az egyetemen Ruttkai György jogtörténész szemináriumait, aki többek között a jelképek szerepét elemezte a művészetben és a filozófiában. De kedvelte Pólay Elemér római jogi előadásait is.
Az egyik legkellemetlenebb hallgatói élménye a Kommunista kiáltványhoz fűződött. Amikor a diákkörben Karl Marx és Friedrich Engels 1848-ban született közös művét elemezték, a szemináriumvezető megrovásban részesítette, mert nem emelte ki a kiáltvány fő gondolatát, miszerint a jog az uralkodó osztály akarata. „Ez akkor óriási bűn volt” – jegyezte meg.
A Szegedi Tudományegyetem jogi karán 1952-ben „summa cum laude” minősítéssel szerzett diplomát. A Tisza-parti város egyébként csak 1962-től lett megyeszékhely, előtte 1950-ig Szentes, majd tizenegy évig Hódmezővásárhely büszkélkedhetett ezzel a címmel.
A tudományos kutatómunkába már hallgatóként bekapcsolódott. 1950-től két évig akadémiai ösztöndíjas demonstrátor volt az állam- és jogelméleti tanszékén, és egyebek közt Eötvös József bölcseleti munkáival és Horváth Barna jogelméletével foglalkozott. Diplomaszerzés után Bónis György tanszékvezető hívására tanársegéd lett az állam- és jogtörténeti tanszéken. Miután angolul, németül, franciául, oroszul és latinul is tudott, bekapcsolódott az egyetemes jogtörténet oktatásába. Ekkor kezdett foglalkozni az angolszász jogtörténettel. Igen ám, de a kor követelményeinek megfelelően kellett megtervezni a kutatómunkát. „Tudományos tervet kellett készíteni, amire Antalffy György javasolta, hogy ezt írjam be: »Jogelméleti problémák Rákosi elvtárs műveiben«. Mondom, hogy képtelenség, hiszen nincsenek is ilyesmik Rákosi elvtárs műveiben. Sebaj, válaszolta, majd olvasom azt, amit akarok, de pénzt mégis erre fognak adni. Nos, ebben neki lett igaza. Ilyen korszakban éltünk.”
Csaknem hat évtizedet töltött egyetemi katedrán, magas színvonalon oktatta az egyetemes jogtörténeti stúdiumokat. Érdemeit 2010-ben az ELTE „Pro Universitate Emlékérem” arany fokozatával, valamint az MTA által odaítélt Eötvös József koszorúval ismerték el. – Forrás: MTA
Az ötvenes évek elején egy akadémiai vitára pedig így emlékezett: „A vita során a »konstans elemek a jogban« problémáját tárgyalták ki. Alapkérdéseket vettek végig: determináltság és nem-determináltság, forma és tartalom és hasonlók, neves hozzászólókkal, több napon át, talán folytatással is. Sokan ültünk az Akadémián, kiváló előadás volt, meg is jelent az anyaga. Római jogászként Brósz Robit is felkérték hozzászólásra, s nekem az ő felszólalása tetszett legjobban, miszerint igenis vannak konstans elemek. Merthogy túl mereven nem lehet felfogni a forma/tartalom kérdését; és a jog nemcsak forma, de bizony tartalom is – rámutatva a római jogi intézményekre, hosszú időn át gyakorolt hatásukra. Nekem huszonkét évesen mindez újdonság volt, hiszen egyáltalán nem foglalkoztam még olyasmikkel, mint kodifikáció és hasonlók; ámde ez nagyon impresszionált.”
Az ötvenes évek kavargó politikai viszonyai miatt frissen indult oktatói-kutatói karrierje pár évre megszakadt, mert az ortodox kommunisták előrenyomulása miatt átmenetileg távoznia kellett az egyetemről. 1955-ben – alig huszonöt évesen – Világhy Miklós támogatásával a Legfelsőbb Bíróságra került tanácsjegyzőnek (fogalmazónak). 1957-től 1959-ig tanácsvezető bíróként a Pesti Központi Kerületi Bíróságon polgári ügyszakban ítélkezett. A jogalkalmazói évek nem voltak hiábavalóak, hiszen a polgári perekről szerzett szakmai tapasztalatait utóbb hasznosítani tudta jogtörténeti kutatásai során.
A bírósági évek után folytathatta tudományos pályáját. Előbb 1959-ben függetlenített aspiráns lett, majd 1960-ban adjunktusi kinevezést kapott az ELTE egyetemes állam- és jogtörténeti tanszékére.
1966-ban sikeresen védte meg kandidátusi értekezését, amelynek továbbfejlesztett változata „A nők művelődési jogaiért folytatott harc Magyarországon” címen később könyvformában is megjelent. Az akadémiai doktori fokozatot 1981-ben a „Numerus clausus rendelkezések az ellenforradalmi Magyarországon” című értekezésével szerezte.
A professzori cím és az akadémiai doktori fokozat elnyerése utáni évtizedekben is nagy energiával folytatta a tudományos kutatómunkát. Pályafutása során kiemelten foglalkozott az amerikai alkotmánytörténettel, a női választójog kialakulásával, valamint a nyugat-európai kereskedelmi jog középkori és újkori történetével.
Berzsenyi Dániel 1815-ben született versében, amelyet Dukai Takách Judit költőnőhöz írt, említeti először a „szép tiltott tájat”, amelyre a férfiak nyomdokain lépnek a nők. Nagyné Szegvári Katalinnak is egyik életcélja volt a „szép tiltott táj”, a nők jogaiért vívott küzdelem bemutatása. Ezt bizonyítják művei: A nők művelődési jogaiért folytatott harc hazánkban (1969), Nők az egyetemeken (1976), Út a nők egyenjogúságához (1981), A nők jogi helyzetét érintő két amerikai alkotmány-kiegészítésről (1983), A női választójog az Amerikai Egyesült Államokban (1996) és A női választójog külföldön és hazánkban (2001).
A tudományos közlemények mellett nagy gondot fordított oktatási anyagok elkészítésére is, számos jegyzet, tankönyv és chrestomathia társszerzőjeként is ismert. Csaknem hat évtizedet töltött egyetemi katedrán, jogásznemzedékek egész sorának oktatta magas színvonalon az egyetemes jogtörténeti stúdiumokat. Egyetemi oktatói és tudományos kutatói érdemeit 2000-ben Szent-Györgyi Albert díjjal, 2003-ban Deák Ferenc díjjal, 2010-ben az ELTE „Pro Universitate Emlékérem” arany fokozatával, valamint az MTA által odaítélt Eötvös József koszorúval ismerték el.
Nagyné Szegvári Katalin életének 82. évében hosszan tartó, méltósággal viselt betegség után 2012. február 16-án hunyt el. Családja, barátai, kollégái, tisztelői és tanítványai március 8-án a Farkasréti Temető Makovecz-termében vettek tőle végső búcsút.
