Fél évszázadon át oktatott állam- és jogelméletet az ELTE jogi karán. Ellentmondásos személyiség volt: a szocializációs gyorslift ifjan tanszékvezetői székbe röpítette, de nem felejtette el, honnan jött, mindig kiállt kollégáiért. Sok tehetséges jogász patrónusa volt. Megjárta a damaszkuszi utat: hithű marxistából a marxizmus legfőbb kritikusává vált.
Samu Mihály 1929. szeptember 30-án született Dunavecsén. Szülei szegény földművesek voltak. Kunszentmiklóson érettségizett, majd Budapesten végezte el a jogi kart. Az akkor már Eötvös Loránd Tudományegyetem (1950-ig Pázmány Péter Tudományegyetem) elvégzése után tanársegédként kezdte oktatói pályafutást az állam- és jogelmélet tanszéken.
1956. október 31-én beválasztották a kari forradalmi bizottság vezetőségébe, amelynek elnöke Révész László lett. Samu Mihályról a rendszerváltás után több lap is azt híresztelte, hogy a BM III/III-2-a. Alosztály (a felsőfokú oktatási intézményekkel szembeni elhárítás) hadnagyi rangú beosztottja volt. Csakhogy nem ő, hanem névrokona, egy magáncég ügyvezetője.
1956 után a professzori kar egyik része első generációs, faluról, paraszti családból származó értelmiségi volt, mint Samu Mihály vagy Hajdu Lajos, Madarász Tibor, Schmidt Péter és Takács Imre. Madarász a Nékosz titkára volt 1956-ban, internálták, és csak idős korában, negyvenen túl lehetett tanársegéd az államigazgatási jogi tanszéken. Megfordult a Nékoszban Hajdu Lajos és Schmidt Péter is. Legtöbbjük a Magyar Kommunista Párt tagja volt, vagy később, de nagyon fiatalon léptek be a Magyar Dolgozók Pártjába.
A hatvanas évek elején a fiatal oktatók közül többen „szocializációs gyorsliftbe” szálltak. Így lett viszonylag ifjú korában egyetemi tanár – mások mellett – Samu Mihály is, aki 1962-ben az állam- és jogtudományok kandidátusa (értekezését a jogrendszer fogalmáról írta), 1964-től az állam és jogelméleti tanszék vezetője, 1968-tól egyetemi tanár, 1975-ben akadémiai doktor lett.
Harminchat éven keresztül irányította az állam- és jogelméleti tanszéket. Közben nemzetközi konferenciákon szerepelt, az Egyesült Államokban és Kanadában vendégprofesszorkodott. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat budapesti szervezetének jogi szakosztályában, továbbá a Magyar Jogászegylet állam- és jogelméleti szakosztályában is elnöki tisztet töltött be.
Samu Mihály érdeme, hogy az általa vezetett állam- és jogelméleti tanszék a hetvenes évektől progresszív társadalomtudományi műhellyé nőtte ki magát. Kollégái szerint is a tanszéken jó légkör uralkodott, sok tehetséges hallgató járt a jogelméleti és a szociológiai tudományos diákkörökbe, köztük Szabó Máté, Halmai Gábor, Kukorelli István és Kerekes Zsuzsa. Számos fiatal oktató is bekapcsolódott a tanszék munkájába. Így került a „Samu-istállóba” többek között Kéri László, Stumpf István, Fazekas József, majd később Paczolay Péter és Boros László is.
Sok tehetséges jogász patrónusa – Samu Mihály harminchat éven keresztül irányította az ELTE állam- és jogelméleti tanszékét.
Hogy milyen főnök volt? Bihari Mihály, korábbi alkotmánybírósági elnök a hetvenes évek elején tudományos ösztöndíjas gyakornokként kezdett tanítani az Egyetem téren: „Amikor februárban megkaptam a diplomámat, jelentkeztem Samu Mihálynál, hogy mi lesz a dolgom. Azt mondta, nézzük át a szemináriumi gyakorlatokat, a tematikát Szilágyi Péterrel, aki két évvel korábban került oda fiatal tanársegédként, és tegyünk javaslatot a szakirodalomra, hogy mi maradjon, és mi nem. (…) Megkérdeztem, hányra kell bejönnöm reggel. Azt felelte, hogy nem kell ide állandóan bejárni, járjon inkább könyvtárba, vagy itt van húsz folyóirat, lehet olvasni, jegyzetelni, illetve tartsak továbbra is tudományos diákkört. Ez életem másik nagyszerű időszaka volt, kötetlen munkaidővel, amikor az ember azon gondolkodik, hogy most mit olvassak el, minek nézzek utána. (…) Samu Mihály abban az időben nagyon nyitott gondolkodású professzorként rendre engedélyezte, hogy elsősorban ne a tankönyvben lévő anyagokat adjuk le. Persze az előadások és a szemináriumok tematikáját be kellett mutatni.” (Sereg András: Bihari Mihály, Budapest, 2010.)
Orbán Viktor 1987-ben nála védte meg a Társadalmi önszerveződés és mozgalom a politikai rendszerben (A lengyel példa) című szakdolgozatát, amelyről elismerően írt a tanszékvezető: „A szakdolgozat szakirodalmi háttere, elméleti fogalom rendszere messze túlhaladja a szokásos szakdolgozati szintet. A társadalmi mozgalmak és a szocialista civil társadalom problematikájának vizsgálata még a szaktudományi magyar irodalmat nézve is újszerű és egyéni.” Orbán Viktor a diplomaosztás után egyébiránt felkereste állásügyben a professzort, aki azt válaszolta, hogy szívesen látná a tanszéken, de sajnos nincs üres státusa.
A rendszerváltás után hamar és látványosan szakított a marxista ideológiával: „A múlt század végének naturalista felfogása azt hitte, hogy a szükségszerű fejlődés merőben tudományos szemléletéből az emberi cselekvés számára normákat, a helyes társadalmi fejlődés számára pedig politikai irányelveket lehet levonni. Különösen Karl Marx tudományos szocializmusára nézve volt jellemző, hogy tudományos vizsgálattal meg akarta határozni a gazdaságnak s ezzel a társadalmi fejlődésnek törvényeit s azt hitte, hogy ezekből a törvényekből szigorúan tudományos módon a helyes politika elvei is kiszűrhetők.” (Samu Mihály: Jogpolitika: A jog humanizálása, Budapest, 2008)
Gyakran idézte Moór Gyula jogfilozófus mondását, miszerint „az igazi jogász nem elégedhet meg pusztán a tételes jog ismeretével”. Szerinte a bolsevik szemlélet a pozitivista tételt azzal akarta felcserélni, hogy jog az, ami a nép érdekeit szolgálja. Holott – állította – a jognak a nép vélt vagy állítólagos szükségleteivel való mechanikus azonosítása a jogállamot a jogtalanság államává alakíthatja.
Azt vallotta, hogy a jogpolitika nem egyszerű paragrafusismeret, hanem elvek, kritika, érték és jövőorientáció. A jogpolitika a jogi szabályozás szükségleteit közvetíti a társadalompolitika számára. Ámde szerinte a magyar jogtudománynak nincs fogalomrendszere és módszertana arra, hogy a jogot társadalmi beágyazottsága és hatása szempontjából elemezze. Egyetértett Horváth Barna jogtudóssal, aki úgy vélekedett, hogy a jog kétarcú objektivációt szintetizál: a kemény tényeket és a fennkölt eszményeket.
A jogi tevékenység alapvető betegségének a jogászi formalizmust, a jogi-közéleti problémák érdemi megoldásának elhárítását nevezte. Patológiai tünetként írta le a jogász szervilizmust, ami szerinte a jogászi foglalkozás bármilyen hatalmi-irányítási rend iránti behódolása. Mint írta: „A jogász számára erkölcsi-szakmai követelmény, hogy vállalja a szembeszegülést (a bírói, vagy általában – a jogász tevékenységgel való szakítást is) a befolyásolási kísérletekkel vagy késztetésekkel szemben, amelyek az igazságosság megtagadását igénylik. Emiatt hangsúlyozandó, hogy a jogászi hivatás (és éthosz) némely esetekben megköveteli: úszni kell az árral szemben.” (Samu Mihály: Jogpolitika: A jog humanizálása, Budapest, 2008)
1998-ban engedett a politika csábításának, és független jelöltként elindult az országgyűlési választásokon Bács-Kiskun megye 4. választókerületében. A kunszentmiklósiak azonban nem honorálták erőfeszítéseit, hiszen mindössze 380 szavazatot (1,77 százalék) kapott, és a tizenkét indulóból csupán kettőt tudott megelőzni.
Ha törvényalkotó nem is lett, de számos jogszabályt kezdeményezett, illetőleg vett részt az előkészítésükben. Tapasztalatait könyvekbe rögzítette. Főbb művei: A hatalom és az állam (1977), A jogpolitika tudományos megalapozásának jogelméleti problémái (1986), Jogpolitika, jogelmélet (1989), Államelmélet (1992), A magyar kisebbségi törvény (1995), Alkotmányozás, alkotmány, alkotmányosság (1997), Hatalomelmélet, különös tekintettel az államra (2000), Általános jogpolitika: A jog depolitizálása (2003), a Jogpolitika: A jog humanizálása (2008).
Munkásságának elismeréseként egyebek között Szent-Györgyi Albert-díjat, Deák Ferenc-díjat és Pázmány Péter felsőoktatási díjat kapott. Szülővárosa, Dunavecse díszpolgárává választotta.
2015. december 27-én hunyt el. Családja, barátai, kollégái, tisztelői és tanítványai kíséretében Dunavecsén, a református temetőben helyezték örök nyugalomra.
