Két jogi kar születésénél is bábáskodott, pedig politikai okok miatt csak 55 éves korában lehetett egyetemi oktató. A rendszerváltás kimagasló személyisége, aki tagja volt az első Alkotmánybíróságnak és a Velencei Bizottságnak. A római jog avatott professzorát több jogászgeneráció is első számú principálisának tekinti.
Zlinszky János 1928. március 7-én született Budapesten, igazi jogászcsaládban: édesapja és mindkét nagyapja is ügyvéd volt, három dédapja pedig jogász, az egyik bíró, a másik közjegyző a régi déli határszélen, Fehértemplomban. Nagy szeretettel emlékezett a szülői házra: „Életünk biztonságát szüleink adták. Kapcsolatukat ma is a keresztény házaspár modelljének tartom. Olyan volt ez számunkra, mint a levegő vagy a nemzet: adott, megélt, másképp nem is elképzelhető világ. Kényeztetés nélkül teljesítették titkos vágyainkat, elismerték legkisebb eredményeinket is, s persze nyesegették visszásságainkat. Elmondhatatlan, hogy mennyi színt tudtak a családi életbe belevinni. Emlékszem, milyen szívesen fogadták otthonunkban barátainkat, iskolatársainkat. Tudtak adni és ünnepelni. Példával tanítottak.”
A pesti piaristáknál egy életre szóló általános műveltséget, tájékozódási alapot kapott. Külön ajándéknak tekintette, hogy nyolc éven át osztályfőnöke volt dr. Papp László, aki magyart, történelmet és latint tanított. Több nagyszerű tanáregyéniséggel találkozott a piaristáknál, így többek között a legendás Öveges József professzorral, aki a negyvenes évek elején a fizika és a matematika rejtelmeibe vezette be.
A háború felforgatta az idillt: temettek, kényszermunkára jártak, lakássá rendezték át a pincét. Tizenhat éves korától dolgozott az iskola mellett. Tanítványokat, csomagok kihordását, romeltakarítást, bútorszállítást vállalt. 1946-ban kezdte meg tanulmányait a pesti jogi karon, ahol elsősorban Marton Géza, a római jog professzora, Nizsalovszky Endre, Szászy István és Beck Salamon, továbbá a civiljogászok, Baranyai Jusztin és Eckhart Ferenc voltak rá nagy hatással. Már másodéves korában Marton Géza mellett kötött ki. A zárkózott tudós rokonszenvével tüntetette ki tanítványát, aki nagy lendülettel vett részt a tanulóköri-szakköri mozgalomban, segédkönyveket szerkesztett a római jog oktatásához.
Ahogy egy interjújában megfogalmazta: „Egyre érő öntudattal álltam ki az egyház, a szabad, demokratikus politikai irányok mellé, melyeket eleinte még álcázott hatalmi törekvések iparkodtak megszorítani.” A kommunista diktatúra azonban közbeszólt: 1951 májusában, közvetlenül diplomaszerzés előtt, koncepciós perrel kizárták az ország összes egyeteméről, egy hónappal később pedig családjával együtt kitelepítették Bihar megye sarkába, Zsákára, ahol öten éltek egy parasztház kamrájában. Eközben helyreállított otthonukat államosították, hiszen „már nem laknak benne”. Joghallgatóból pár hét alatt építőmunkás lett.
1957-ben váratlanul engedélyt kapott a végszigorlat letételére. Ácsbrigádvezetői munkakörből jogásznak helyezték át. A Turistaházakat Kezelő Vállalat leltár-könyvelőjeként fordításokat, irodafűtést vállalt. Nappal állami vállalatoknál volt jogász, éjjelente Marton Géza tudományos hagyatékát gondozta, 1963-ban letette az ügyvédi szakvizsgát. Tizenöt évig, 1968 és 1983 között, Dunaújvárosban ügyvédkedett. Szinte az ország összes bíróságán megfordult.
Tudományos pályáját számtalan akadály nehezítette. Ügyvédként aktuális jogi kérdésekről és gyakorlati esetekről publikált különböző szaklapokban. 1964-től rendszeresen meghívták a Német Jogtörténész Napok üléseire is, sőt 1965-ben Humboldt-ösztöndíjat kapott volna két évre, de a Belügyminisztérium nem adott neki útlevelet. 1970-ben tarthatta meg első külföldi előadását az NSZK-ban „A római jog recepciójának magyar kísérlete” címmel. A nagysikerű előadás után meghívták a Frankfurtban készülő jogtörténeti lexikon szerzői közé, a magyar rész megírására, amivel tíz éven át foglalkozott.
Már a miskolci jogi kar szervezésekor, 1981-ben felmerült a gondolat, hogy rábízzák a római jog oktatását. Mádl Ferenc és Brósz Róbert professzorok javaslata akkor még ellenállásba ütközött, de 1982 őszén az állampárt sem tudta megakadályozni, hogy 55 éves korában végre római jogot oktathasson, igaz, eleinte tudományos fokozat nélküli adjunktusként. Időközben változtatás nélkül benyújtotta a tudományos fokozat elnyeréséhez frankfurti kéziratát németül, amit újabb ellenállás után – főként Weiss Emília professzor asszony opponensi véleménye és Pólay Elemér professzor kiállása miatt – végül elfogadtak. Ettől fogva nem volt megállás: 1984 őszén kandidátus és docens lett, 1990-ben pedig akadémiai doktori címet szerzett.
1989 nyarán, itáliai kutatóútján érte utol telefonon Sólyom László azzal a kérdéssel, vállalná-e az ellenzék egyik jelölését alkotmánybírónak. Miután Sólyom igennel felelt két kérdésére, hogy olyan lesz-e az Alkotmány, amit vállalhat, illetve, hogy folytathatja-e az oktatást addig, amíg az utódja fel nem nő a szerepre, ő is igennel válaszolt. A Miskolci Egyetemen a tanítást 1995-ben fejezte be, mert 1994 nyarán elfogadta a megbízást a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának megszervezésére. Az új karon, amelyen 1995-ben indult az oktatás, ő lett az első dékán, a jogtörténeti intézet, ezen belül a római jogi tanszék vezetője. 1993 és 1998 között tagja volt az Európa Tanács Velencei Bizottságának is.
Az első Alkotmánybíróság tagjaként az új magyar demokratikus jogállam és az alkotmányos kultúra megteremtésén munkálkodott. „A magam erkölcsi meggyőződésével az Alkotmány tételes szövege miatt soha nem kellett ellentmondásba kerülnöm – vallotta alkotmánybírói működéséről. – Mindig nagy súlyt fektettem az értékelvű alkotmányértelmezésre, de a történeti szemléletű jogfolytonosság kérdésére is. A testület általában elvi-jogi szempontok szerint működött: ahol nem tudtuk egyeztetni az álláspontokat, ott publicitást adtunk a különvéleménynek. Kilencéves működésem alatt, 1990 és 1998 között nekem született a legtöbb párhuzamos indokolásom és különvéleményem, mintegy negyven. Ez az adat a tárgyalt ügyek sokezres számához viszonyítva azt mutatja, hogy azért az egyetértés volt jellemző. Különvéleményeim elvi alapját az alkotmányos szabadságok helyes értelmezése, a szociális jogok személyi alapjogkénti kezelése, valamint a méltánytalan különbségeket szülő vagy elvtelen egybemosást jelentő törvényi meghatározások tűrésével való szembehelyezkedések adták. Véleményemmel ritkán maradtam egyedül.”
Sohasem tagadta, hogy az első Alkotmánybíróság aktivista volt. „Meg akartuk javítani a jogrendszert, ott, ahol lehetett, alkotmányos alapokon” – magyarázta. Arra a kérdésre, hogy mi volt a rendszerváltó Alkotmány legnagyobb gyöngéje, így felelt: „Az, hogy nem vették komolyan. Néha meg is kérdezik tőlem: miért nincs beleírva az Alkotmányba, hogy be kell tartani. Nyilván azért, mert ostobaság volna. A törvénybe nem lehet beleírni, hogy »engem be kell tartani«.”
Úgy látta, hogy nem eléggé alapos, nem eléggé elmélyült a jogászok szemlélete, nem eléggé szilárd a belső értékrendjük. Szerinte a jogtudomány egy egységes épület, és ha bárhol rést ütnek rajta, az árt az egésznek. Üzent az utódoknak is: „Mi nem színészek vagyunk, akiknek tapsolnak, hanem a társadalom belső mozgatóerőit ismerő felelős szakemberek, akiket számon fogják kérni, hogy mi az, amit csináltak. És ha ebben megmaradunk, és nem engedünk sem alkalmi kínálatnak, sem esetleges fenyegető nyomásnak, hanem híven megállunk azon a renden, amelyet képviselünk, akkor ez előbb- utóbb érvényesülni fog.” (Habemus Decanum, Budapest, 2008)
Zlinszky Jánost a rendszerváltás után érték el a díjak. Alkotmánybírói mandátuma lejárta után „a Magyar Köztársaság Középkeresztje a csillaggal” kitüntetést kapta, míg a római jog kutatása és megismertetése terén játszott kiemelkedő szerepéért, az erkölcs és jog összhangja érdekében végzett munkásságáért, valamint iskolateremtő szerepvállalásáért a Deák Ferenc-díjat vehette át. Emellett birtokosa volt a „Nagy Szent Gergely Lovagrend Rend parancsnoki Fokozata” pápai kitüntetésnek és a „Pro Ecclesia Catholica Hungariae” érdeméremnek. Mint ahogy levelező tagja volt az Osztrák Tudományos Akadémiának, díszpolgára Pest megyének és Dabas városának.
A legbüszkébb azonban a családjára, művészettörténész feleségére, akivel 1956-ban kötött házasságot, három gyermekére és tizenhárom unokájára volt. Szerette a tanítványait. Ma több jogászgeneráció is első számú principálisának tekinti.
Milyen ember volt? 2005 októberében a vele készített életútinterjút a következő mondatokkal kezdtem: „Zlinszky János öltönyben, nyakkendőben, frissen borotváltan nyit ajtót. Tágas, második emeleti polgári lakásban él a Bartók Béla úton, ahol a vendég kabátjának vállfa dukál. Udvarias, de rögtön a lényegre tér. Dolgozószobájába vezet. Íróasztalán jegyzetek, könyvek, kimutatások várakoznak. A felkészült ember nyugalmával dől hátra székében. Az ablakon háborítatlanul árad be a napfény.”
A római jog legendás professzora életének 88. évében, 2015. június 18-án hunyt el.
