Fél évszázadon át oktatta jogászok nemzedékeit a rendi magánjogot felváltó modern magánjogra. Nevéhez fűződik a kötelmi jog új alapokra helyezése, hozzájárulva az egész magyar jogtudomány fejlődéséhez. Tudományos hagyatéka szellemi kincsesbánya, ami ma is feltárásra vár.
Grosschmid Béni 1851. november 6-án született Máramarosszigeten. Németes hangzású nevét huszonkét éves korában, hogy a magyarsághoz tartozását hangsúlyozza, egy Csík megyei székely falu után Zsögöd Benőre változtatta. Számos munkáját ezen a néven jelentette meg, de 1904-ben visszatért eredeti nevéhez. Ettől függetlenül a szakirodalom a Zsögöd Benőként publikált műveit is Grosschmid néven idézi.
Több hírességet adott a Grosschmid família, igaz, legtöbbjük nem ezzel a vezetéknévvel vált ismertté. Márai Sándor írónak is eredetileg Grosschmid volt a családi neve. Az Egy polgár vallomásaiban nagybátyjáról, Grosschmid Béniről is markáns portrét vázolt. Radványi Géza filmrendező, aki szintén Grosschmidként látta meg a napvilágot, Márai öccse volt. Ő rendezte több nagyszerű alkotás mellett a Valahol Európában című filmet is. Grosschmid Béni testvére, Géza, aki bátyjához hasonlóan jogot végzett, az első világháború után Kassa szenátora volt.
Grosschmid Béni Nagyváradon, Bécsben és Budapesten hallgatott jogot, doktorátusát 1872-ben szerezte. Első tudományos igényű tanulmányát ugyanebben az évben írta a kötelesrészről, amelyet az Akadémia Strokay-díjjal jutalmazott. Az értékelő bírálatra különösen büszke volt, hiszen azt Arany János, az Akadémia főtitkára írta alá.
Grosschmid öröklési jogi gondolkodásának középpontjában a család intézményének – ahogy ő fogalmazott: „a vérek jogának” – védelme állt. Ez a felfogás határozta meg a kötelesrész szükségességével kapcsolatos fejtegetéseit is. Vékás Lajos akadémikus példaként említi azt a meglátását, miszerint a jog ilyen beavatkozását a leggyakrabban nem is az teszi szükségessé, hogy az örökhagyó kívülállóknak adja vagyonát, hanem a különböző házasságból született leszármazói között tesz a „vérek jogát” sértő különbséget. (Vékás Lajos: Grosschmid szelleme és gondolatai az új Polgári Törvénykönyv öröklési jogi szabályaiban, Magyar Jog, 2013/5.)
Balogh Judit egyetemi docens szerint a 19. század második fele a magyar magánjog, de különösen az öröklési jog területén rendkívül fordulatos időszak volt. A rendi magánjogot mintegy egyetlen tollvonással megszüntetni rendelte az 1848 áprilisi törvényhozás, amelynek a magánjogot (és különösen az öröklési jogot) érintő rendezése Horvát Boldizsár leírásában hézagot, Szladits Károly szavaival élve tátongó rést teremtett, míg Grosschmid Béni szerint mély árkot ásott a régi és az új magyar magánjog között.
Kevesen tudják, hogy Grosschmid az első magyarországi hosszútávúszók közé tartozott, és jelentős szerepet játszott a Budai Torna Egylet jegyzőjeként a BTE és a Budai Torna Kör egyesítésében. Jogi tudását kamatoztatta 1875-ben is, amikor részt vett Magyarország egyik legnagyobb egyesületének, a Budapesti (Budai) Torna Egyletnek (BBTE) megalakításában.
Az egyetem elvégzése után az Igazságügyminisztérium tisztviselője, bíró, majd ügyvéd. 1882-től a Nagyváradi Jogakadémián a polgári törvénykezést, a váltó- és a kereskedelmi jogot, 1885-től a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen osztrák polgári magánjogot tanított.
1890-től 38 éven át a Budapesti Tudományegyetem nyilvános rendes tanára a magánjogi tanszéken, eközben az 1897–1898-as és az 1913–1914-es tanévben a kar dékánja, 1917–1918-ban az egyetem rektora is volt. Munkája elismeréseként 1899-ben megkapta a királyi udvari tanácsosi címet, és 1901 májusában a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották.
Tanári és kutatói tevékenysége mellett fontos szerepet vállalt a magyar magánjog kodifikációs munkálataiban is. Részt vett az 1894. évi polgári házassági törvény, valamint számos más törvény előkészítésében. Határozottan fellépett a magyar jogalkotásban érvényesülő német befolyás ellen, ennek szellemében támadta a polgári törvénykönyv hivatalos, Teleszky-féle tervezetét is.
Fő műve a Fejezetek kötelmi jogunk köréből című könyve, amelynek első kötetét 1898-ban, míg a másodikat 1900-ban adták ki. Weiss Emília szerint az alkotás hozzájárult az egész magyar jogtudomány fejlődéséhez, pozitív átszervezéséhez. A kötelmi jog és dogmatikájának tudományos átalakítása, a kifinomult jogelemző módszerek a művet korszakos jelentőségű alkotássá emelték.
Örökérvényű a jog mibenlétéről, az eszmei korlátokról kifejtett eszmefuttatása is: „A jog eszméje mélyen benne gyökerezik a társas együttlétben és ezzel az emberi természetben. A mint az embert a gondviselés belé ojtotta természete vezérli társulásra, úgy viszont az emberi társaságot nem lehet elképzelni a jog eszméjének, valamelyes, bárha csak nagyon is alacsony foku jelentkezése és uralma nélkül. A legkezdetlegesebb néptörzseknél, vadaknál, emberevők közt vannak már, összehangzó tudósítás szerint bizonyos eszmei korlátok, a melyek az egyesek önkényének határt szabnak. Mihelyt olyasmit hallunk…, hogy fölteszem a törzstagok a … zsákmányon …osztoznak, vagy hogy egyik a másik kezéből a falatot ki nem veszi, vagy hogy mi egyiknek bunkója, vagy dárdája,…azt a másik tőle legott ki nem ragadja, mert érez magában valami eszmei korlátot, mely ezt tiltja – már ezen és hasonló jelenségekben lehetetlen észre nem venni annak csiráját, megnyilvánulását, a mit jognak nevezünk. Mai nap is az, hogy az egyik ember a másiknak, a kit tán fizikai erővel le tudna gyűrni, az ujjáról a gyűrűt le nem veszi, bárminő kedve volna reá, mert tudja, hogy az a másé és nem az övé, – e korlát tudata ma sem egyéb, mint a jogérzet, tudniillik tiszteletben tartása egy bizonyos korlátnak, eszmei parancsnak, a mit jognak nevezünk.” (Grosschmid Béni: Magánjogi Előadások, Budapest, 1905.)
Vörös Imre, az MTA levelező tagja szerint Grosschmid gondolatait 1990 előtt nem verték nagy dobra az egyetemi oktatásban: megállapításainak – melyekkel előadását kezdte annak idején – nem magánjogi, hanem általános jogfilozófiai, állambölcseleti tartalma volt. Az 1990 előtt végzett jurátusok viszont éppen hogy más, a jog uralmát szavakban deklaráló, tettekben, tényleges érvényesülésében kifejezetten tagadó vagy álságosan és cinikusan kijátszó világban nőttek fel. Hacsak nem olyan általános humánetológiai maximákról van szó – jegyzi meg a jogtudós –, amelyek megérzéséhez nem kell jogi doktorátust szerezni – az embernek mint társas lénynek természetében eo ipso benne rejlik (potenciálisan legalábbis) mindaz, amit Grosschmid vázol: a „vadakra” és „emberevőkre” utalva éppen ezt mondja ugyanis.
Grosschmid Béni 1928 augusztusában vonult nyugalomba, és életének utolsó évtizedében Visegrádon élt, ahol 87 éves korában, 1938. szeptember 7-én hunyt el. Ma a Kerepesi úti temetőben, fiával közös sírban nyugszik. A sírt 2004-ben a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította.
A magyar magánjogot fél évszázadon át sikerrel oktató professzor szellemi holdudvarában kiváló tanítványok egész sora tűnt fel, így többek között Kolosváry Bálint, Beck Salamon, Nizsalovszky Endre és Szladits Károly vitte tovább az önálló nemzeti jogfejlődés ügyét.
Vékás Lajos idézett tanulmányában felhívja „a jogászok fiatal nemzedékének figyelmét arra a hatalmas szellemi kincsesbányára, amelyet Grosschmid tudományos hagyatéka kínál. Az írások velejének megközelítése nem mindig könnyű; a megfogalmazás helyenkénti nehézkessége már a kortársaknak is gondot okozott. Grosschmid maga írja az 1879-ben kötetbe foglalt öröklési jogi tanulmányaihoz írt előszavában: »…jóakaró helyekről is értettem olyas nyilatkozatokat, amelyek az előadásom módjának nem igen szóltak előnyére«. Mégis: megéri az erőfeszítés, amellyel a gyakran nem könnyű szövegen áthatolva elérhetők a csak finomra csiszolt gyémánthoz hasonlítható gondolatok.”
