Közvetlen, szerény, ám iskolateremtő jogtudós volt, aki lerakta hazánkban a nemzetközi magánjog alapjait. Akadémikusként sem húzódott fel az elefántcsonttoronyba, hanem előbb miniszteri, majd államfői tisztséget vállalt. Azt vallotta ugyanis, hogy egy egyetemi tanárnak kötelessége legalább öt évig a közjót szolgálni.
Mádl Ferenc született 1931. január 29-én a Veszprém megyei Bánd községben. Szüleitől a munka szeretetét és a tudás megbecsülését kapta útravalóul. „Mindig olyan ember szerettem volna lenni, mint az édesapám. Művelt, olvasott gazdaember” – árulta el egyik interjújában a hatgyerekes paraszt-polgári családból származó jogtudós. A bándi szülői ház erős erkölcsi támaszt adott: a közösségi értékek és mások teljesítményének tiszteletét. „Ezért volt képes mindig közvetlen és kedves maradni, s ezért munkálkodott benne egész életében az alázat a közösség ügyei iránt. A veszprémi piaristáktól a jogi egyetemre vezetett az útja. A vallását gyakorló fiatalembernek a tudományos pályára való felkészüléshez másoknál jóval többet kellett teljesítenie. Ám a nehéz pillanatokban is mindig megvédte őt az az erkölcsi tartás, amit a kis Veszprém megyei falu és a szülői ház lelki öröksége táplált” – emlékezett elődjére Áder János köztársasági elnök.
Mádl Ferenc az ELTE jogi karán, illetve a Pécsi Tudományegyetemen tanult, diplomáját az ELTE-n szerezte meg 1955-ben. Ezt követően a strasbourgi Nemzetközi Összehasonlító Jogi Karon folytatta tanulmányait. 1964-től az állam és jogtudományok kandidátusa, az akadémiai doktor címet 1974-ben „A vállalat és a gazdasági verseny az európai gazdasági integráció jogában” című disszertációjával nyerte el. 1963-tól tíz éven keresztül az MTA Állam és Jogtudományi Intézetében dolgozott, majd egyetemi tanár lett. 1978-ban az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Civilisztikai Tudományok Intézetének igazgatójává választották. 1985-től a nemzetközi magánjogi tanszék vezetője, 1987-től az MTA levelező, majd 1993-tól rendes tagja.
1984-ben jelent meg az azóta hét kiadást megért, Vékás Lajos professzorral közösen írt, mára legendássá vált tankönyve, a „Nemzetközi magánjog és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga”. Az első kiadás előszavában többek között ezt írták: „Csak a tudománynak írni – azért is, mert a sok tény fogalommá általánosítása és rendszerré építése izgató szellemi vállalkozás – a legszebb jogászi szellemi játék lenne; a valóságnak az a bizonyos égi mása, amelyben ugyan a holnap valóságának szellemi előképe is megjelenik, a Sein und Sollen káprázatos világa, a legjobb értelemben vett filozofálás a jobb jogról. Ugyanakkor a gyakorlat és az egyetemi oktatás a valóság megismertetését állítja követelményül.”
Évtizedeken keresztül a kollíziós jog és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga állt szakmai érdeklődésének és oktatói tevékenységének középpontjában. Úttörő szerepe volt az Európai Közösség gazdasági jogának formálásában, hazai meghonosításában. Egyetemi előadásain nem egyszerűen a tananyagot, hanem a társadalomról és jogról vallott hitvallását is bemutatta hallgatóinak.
„A kultúra a mindenkori kötőanyag, amely Európa részeit összeköti – mondta egy interjúban. – Azt szoktam mondani: az különbözteti meg az európai kultúrát sok más kultúrától, s egyben az adja a hallatlan sokféleségét is, hogy minden nemzeti kultúrában benne vannak a speciális vonások, de születésétől kezdve benne vannak az európai jegyek is. Nincsen szó tehát arról, hogy a jövőben bármelyik ország kultúrája feloldódna egyfajta európaiságban. Ellenkezőleg, az európaiság előfeltétele az antikvitástól kezdve a zsidó-keresztény eszmekörön át máig az, hogy ez a sokszínűség fennmaradjon és kiteljesedjen.” (Új Magyarország, 1995. június 30.)
Fotó: MTI
1990. május 23-tól az Antall-kormányban tárca nélküli minisztereként tevékenykedett, többek között feladata volt az MTA törvényes működésének felügyelete; közreműködés a kormány tudománypolitikai célkitűzéseinek meghatározásában, valamint az ehhez kapcsolódó állami feladatok összehangolása és azok kivitelezésének figyelemmel kísérése. 1990-ben az Állami Vagyonügynökség igazgatótanácsának vezetője lett, elnöki teendőit augusztus 1-jétől látta el. 1991-től a bős-nagymarosi vízi erőmű kormánymeghatalmazottja volt, majd 1992. január 23-tól a kormány nevében felügyeletet gyakorolt az Állami Bankfelügyelet felett. 1993. február 22-től Művelődési és közoktatási miniszterként dolgozott 1994. július 15-ig.
1995-ben megszavazták az ellenzéki MDF, KDNP és Fidesz közös államfőjelöltjének, az Országgyűlés azonban a kormányoldal (MSZP, SZDSZ) jelöltjét, Göncz Árpádot választotta újra államfőnek. 1996-tól a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület elnöki teendőit látta el. 1999-ben Széchenyi-díjjal honorálták az európai jog, a nemzetközi magánjog és a nemzetközi kereskedelmi jog területén kifejtett, nemzetközileg megbecsült tudományos tevékenységéért, iskolateremtő egyetemi oktatói, valamint tudományszervezői munkásságáért. 1999-ben a Francia Köztársaság elnöke, Jacques Chirac Francia Becsületrend kitüntetéssel ismerte el a francia-magyar kapcsolatok terén kifejtett erőfeszítéseit.
2000. június 6-án az Országgyűlés köztársasági elnökké választotta. Első elnöki beszédében a közös gondolkodás fontosságát hangsúlyozta: „Ha két embernek van száz-száz forintja és azt kicseréli, akkor mindkettőnek lesz száz-száz forintja, de ha a két embernek van egy-egy gondolata és azt cseréli ki, akkor mindkettőnek két-két gondolata lesz.” Államfői hitvallásáról egy interjúban így beszélt: „A köztársasági elnök azt teheti – merthogy a konkrét kormányzati és más állami cselekvés a kormány és a többi politikai és társadalmi intézmény feladata –, hogy éberen tartja az ország lelkiismeretét a szegénység, különösen a romaszegénység leküzdésének és minden hátrányos helyzetű társadalmi réteg felemelkedésének halaszthatatlan történelmi szükségességére.” Ha a politika hátterében zajló folyamatokról kérdezték, fanyar iróniával azt felelte: „Csak az számít, ami a Magyar Közlönyben megjelent”. Az ő felfogása szerint ugyanis mindegy, ki mit érzett, gondolt, vagy mit szeretett volna; azt vallotta, hogy a történelmet a tények alakítják, nem a megvalósulatlan álmok.
Mádl Ferenc köztársasági elnökként hat törvényt küldött vissza az Országgyűléshez (politikai vétó), míg tizenhárom indítványt az Alkotmánybíróságnak címzett (alkotmányossági vétó). A tizenhárom alkotmánybírósági beadványból három az első Orbán-kormány időszakára esett: ekkor tagadta meg a törvény aláírását a türelmi zónák, a fogva tartottak szólásszabadsága és a válaszadás jogát újraszabályozó lex Répássy ügyében. A Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormány idejében egyebek között a felsőoktatási törvény, az ügynöktörvény és a közösség elleni izgatás tényállását kiegészítő módosítás kapcsán fejezte ki alkotmányos aggályait. Államfői mandátumának lejárta előtti egy hónapban négy jogszabályt is normakontrollra küldött: a biztonsági kamerákat érintő szabályozást május 20-án, a felsőoktatási törvényt május 31-én, az ügynöktörvényt június 14-én, a kisebbségi önkormányzati törvényt június 21-én. Sokat elárul felkészültségéről, hogy az indítványaiban megfogalmazott aggályokat valamennyi esetben – részben vagy egészben – osztották az alkotmánybírák.
Egyetértett Antall József egykori miniszterelnökkel, aki azt mondta: szerencsétlen dolog az embereket fölboncolni liberálissá, kereszténydemokratává, nemzetivé, mert ezek az értékek sokunkban szétválaszthatatlanul léteznek.
2005-ben bejelentette, hogy nem vállal még egy elnöki ciklust, tisztségét 2005 augusztusában átadta utódjának, Sólyom Lászlónak. 2011. május 29-én, vasárnap délelőtt lett rosszul budai otthonában. A mentők még stabilizálták az állapotát, de kórházba szállítás közben elhunyt. A hazai politikai pártok, közszereplők, a külföldi állami vezetők egyaránt megemlékeztek a volt köztársasági elnök országáért és nemzetéért tett szolgálataira.
„Mádl Ferenc csendben vállalta az esélytelen jelölt szerepét, sőt a személyes bukást, hogy ezzel győzelemre vigye az egységet; öt évvel később pedig biztos esélyesként ugyan, de személyes vágyakozás és ambíció nélkül államfője lett az országnak” – idézte fel az egykori köztársasági elnök megválasztását a jogtudós síremlékének 2012. június 9-i avatásán Orbán Viktor. A kormányfő számára éppen az ő példája világította meg a magyar politikának azt a „vastörvényét”, amely szerint „a nemzet érdeke azt kívánja, hogy miniszterelnök csak az lehessen, aki akarja, de elnök sohasem válhat abból, aki akarja azt”.
