Volt kultuszminiszter, hat évtizeden át parlamenti képviselő. Ötször jelölték Nobel-békedíjra, de nem kapta meg a kitüntetést. Elnyerte viszont a nemzet nagyrabecsülését az első világháború utáni béketárgyalásokon nyújtott szónoki teljesítményéért.
Apponyi Albert 1846. május 29-én született Bécsben. Mélyen vallásos főnemesi családban nőtt fel. Az ifjú gróf a kalksburgi jezsuita kollégiumban nevelkedett, majd a bécsi és a pesti egyetemen jogot hallgatott. 1868-ban a filozófia és az államtudományok doktora lett. Tanulmányai végén körbejárta a fél világot, megfordult Franciaországban, Németországban és Angliában, de ott volt 1869 őszén a Szuezi-csatorna megnyitásánál is.
A kiegyezést követően a Deák-párthoz, majd a Sennyey-féle konzervatív párthoz csatlakozott, 1899-ben a kormányzó Szabadelvű Párt tagja lett. 1901-ben megválasztották a képviselőház elnökévé. 1903-ban az agrárérdekek védelmében megszervezte az ellenzéki Nemzeti Pártot. Egy évvel később belépett a Függetlenségi Pártba. Hat évtizeden keresztül volt országgyűlési képviselő. Jól felépített felszólalásait a parlament mindkét oldaláról általában dübörgő taps fogadta.
Az 1880-as évektől figyelme a nemzetiségi kérdés felé fordult, és ez későbbi pályafutásának meghatározó elemévé vált. Kultuszminisztersége idején (1906 és 1910 között) lehetősége adódott arra, hogy az általa alapvető fontosságúnak tartott közoktatásban megszilárdítsa a magyar nyelv és szellem pozícióit. Ennek jegyében terjesztette be az Országgyűléshez „a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi és felekezeti néptanítók járandóságairól” szóló törvényjavaslatát. Indokolásában úgy fogalmazott, hogy a javaslat „biztosítani törekszik a különböző jellegű iskoláknál az állami és nemzeti érdekek megóvását”. A tanítói fizetések felemelésével a törvény arra ösztönözte a kevésbé tehetős felekezeti iskolákat, hogy állami támogatásért folyamodjanak. Ennek elnyeréséhez viszont azt a feltételt szabta, hogy „minden iskola kifogástalanul hazafias állampolgári nevelést adjon”.
Vallásügyi és közoktatási miniszterségének talán legjelentősebb műve az 1908. évi XLVI. törvénycikk volt, amely az elemi népiskolai oktatás ingyenességéről szólt. A mindösszesen kilenc paragrafusból álló jogszabály kimondta: az állami, községi és hitfelekezeti elemi mindennapi és ismétlő tanfolyamain a tanítás teljesen ingyenes, csak ötven fillér beiratkozási díj szedhető, amit az ifjúsági és tanítói szakkönyvtár gyarapítására kell fordítani. Apponyinak nemcsak az általa beterjesztett törvényei, hanem miniszteri rendeletei is nagy jelentőségűek voltak. Így többek között kötelezővé tette a megemlékezést a békenapról, a madarak és fák ünnepéről, rendeletileg támogatta az iskolák alkoholellenes küzdelmét, valamint a csecsemő- és gyermekvédelmet.
1914 nyarán a képviselőház üléstermében „Hát végre!” felkiáltással üdvözölte a hadüzenetet, mindazonáltal a háborúban magyar részről csak „elemi védelmi kötelezettséget” látott, és sok honfitársához hasonlóan bízott abban, hogy az – mint rövid megtorló akció – gyorsan véget ér. Egynéhány hónappal későbbi megnyilatkozásait azonban már nem az optimizmus, hanem a háború végzetszerűségének víziója szőtte át, mintegy megérezve a történelmi Magyarország bukását.
Apponyi nevét ma legtöbben onnan ismerik, hogy ő képviselte hazánkat az első világháború utáni béketárgyalásokon. A kortársak szerint nem is volt kérdéses, hogy a nemzetközi jogban jártas, öt nyelven is kiválóan beszélő diplomata vezesse a magyar delegációt. A gróf remekül megszerkesztett, franciául és angolul előadott, majd olaszul is összefoglalt, 1920. január 16-án elhangzott beszéde akkor és az adott környezetben (a francia külügyminisztérium földszinti dísztermében, a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa előtt) mégis anakronisztikusan hatott. A túlnyomórészt a győztes hatalmak képviselőiből álló hallgatóság, amely már jóval korábban elhatározta Magyarország feldarabolását, az előadói teljesítménynek kijáró nagy figyelemmel, de szenvtelenül hallgatta a szónokot.
„Nem titkolhatjuk el, mindenekelőtt, megütközésünket a békefeltételek mérhetetlen szigorúsága felett – szögezte le beszéde elején. “E megütközés könnyen megmagyarázható. A többi háborút viselt nemzettel, Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával kötött béke feltételei mindenesetre szintén szigorúak. De közülük egyik sem tartalmazott a nemzet életére lényeges oly területi változtatásokat, mint azok, amelyeket velünk elfogadtatni akarnak. Arról van szó, hogy Magyarország elveszítse területének kétharmad- és népességének majdnem kétharmadrészét, és hogy a megmaradt Magyarországtól a gazdasági fejlődés majdnem összes feltételei megvonassanak. (…) Önök, Uraim, akiket a győzelem a bírói székhez juttatott, Önök kimondották egykori ellenségeiknek, a Központi Hatalmaknak bűnösségét és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Legyen így; de akkor, azt hiszem, hogy a fokozat megállapításánál a bűnösség fokával arányban kellene eljárni, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és létét leginkább veszélyeztető feltételekkel, úgy azt lehetne hinni, hogy éppen ő az, aki az összes nemzetek közül a legbűnösebb. Uraim! Anélkül, hogy e kérdés részleteibe bocsátkoznék, hiszen ezt benyújtandó okmányaink fogják megtenni, ki kell jelentenem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet fölött, amely abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel és legfeljebb csak befolyást gyakorolhatott az Osztrák-Magyar Monarchia ügyeire és amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használta arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniök.”
Mint kifejtette, ha a győztes hatalmak mindenképpen ragaszkodnak a tervezetben szereplő határokhoz, akkor népszavazást kér. „Amidőn ezt követeljük – hangsúlyozta –, hivatkozunk Wilson elnök úr által oly kiválóan szavakba öntött nagy eszmére, amely szerint az embereknek egyetlen kapcsolata, az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá. Ennek a nagy eszmének a nevében, amely különben az erkölcsi alapon nyugvó egészséges emberi felfogásnak egy axiómája, követeljük a népszavazást hazánk azon részeire vonatkozólag, amelyeket tőlünk most elszakítani akarnak. Kijelentem, hogy előre is alávetjük magunkat e népszavazás eredményének, bármi legyen is az.”
Magyarország – függetlenül a békedelegáció erőfeszítéseitől – azokat a határokat kapta az 1920. június 4-én, a versailles-i Nagy-Trianon kastély 52 méter hosszú és 7 méter széles folyosóján, a Galérie des Cotelles-ben aláírt békeszerződésben, amelyeket a győztes hatalmak előzetesen megállapítottak számára. „Meghallgattak, de nem hallgattak rám!” – kommentálta utóbb Apponyi a történteket.
A Horthy-korszakban működését a külpolitikára, azon belül is a népszövetségi tevékenységre helyezte át; több mint egy évtizedig volt magyar állandó fődelegátus. A halál is a Nemzetek Szövetsége székhelyén, Genfben érte 1933. február 7-én. „Egész életét a nemzetének áldozta” – írta róla Herczeg Ferenc.
Egy héttel később tartották a gyászszertartást. A temetés napján, február 14-én az állami gyász jeléül Budapest összes üzletét és az ország valamennyi iskoláját zárva tartották. Az elhunytat a Mátyás-templom kriptájába, királyok mellé temették. Földi maradványait 1943 őszén helyezte át családja éberhárdi (malinovoi) sírboltjukba.
Apponyi Albertet 1911 és 1932 között ötször jelölték Nobel-békedíjra, de végül nem nyerte el a kitüntetést. Ady Endre, aki sokszor vitába szállt vele, 1911-ben, a Nyugatban így írt róla: „Apponyit szabad, lehet szidni, magyarázni, megérteni vagy szeretni, de nem szabad s nem lehet meg nem bámulni. Élete fölött is vitázhatunk, mondhatjuk, hogy a fórumnak csak garabonciás diákja volt, de azt senki sem mondhatja: nem volt szép ez az élet. Talán se hasznos, se teremtő élet nem volt az Apponyié, de haszonleső és cinikus sem volt egy pillanatig sem.”
