A mai Szlovákia területén született jogászprofesszor a nemzeti kisebbségek ügyét keserű ajándékként már a bölcsőben megkapta. Fiatal jogászként elutasított demonstrátori pályázata után kárpótolta az élet: akadémikus, alkotmánybíró és a hágai Nemzetközi Bíróság elismert tagja lett.
Herczegh Géza 1928. október 17-én született a mai Szlovákia területén fekvő Nagykaposon. Felmenői közül többen is a jogi pályát választottak. Édesapja a Nagykaposi Járásbíróság vezető bírája volt. Községi jegyző anyai nagyapját pedig a Csehszlovák Köztársaság hatóságai 1919-ben letartóztatták, mert megtagadta az eskütételt a csehszlovák államra, mondván, a hatályos békeszerződés a terület hovatartozásának kérdését még nem döntötte el. „A nemzeti kisebbségek kérdései, jogai, nemzetközi védelmének problémái olyan ügyek voltak, amelyeket keserű ajándékként már a bölcsőmben megkaptam” – vallotta a jogászprofesszor.
Apja halála után három évvel édesanyja újra férjhez ment. 1936-ban Pécsre költöztek, mert történész nevelőapját kinevezték a közép- és kora újkori történeti tanszékre. Ott járt elemibe, majd középiskolai tanulmányait a gödöllői francia gimnáziumban folytatta. Érettségi után a szegedi jogi karra járt, ahol elsősorban Búza László és Bibó István tettek rá nagy hatást. Búza maga mellé akarta venni demonstrátornak, de azzal utasították el a pályázatát, hogy tudományos munkára teljesen alkalmatlan. „Ez volt az a pofon, ami a Magyar Tudományos Akadémia tagságáig repített, mert ilyenkor az ember vagy letörik, vagy azt mondja, ha a fene fenét eszik, akkor is megmutatom” – kommentálta fiatalkori kudarcélményét. A diploma megszerzése után (1951) dokumentátorként tevékenykedett az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetében, majd a Közgazdaságtudományi Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakán dolgozott. 1967-ben került Pécsre egyetemi docensként először másodállásba, majd főállásba a nemzetközi jogi tanszékre. 1979-ben nevezték ki egyetemi tanárnak, 1981 és 1987 között dékán volt. Egyetemi karrierje a diktatúra puhulását jelezte.
1985-ben Mádl Ferenc és Sárközy Tamás mellett őt is jelölték akadémiai levelező tagnak. A történtekre ekképp emlékezett vissza: „Én voltam a harmadik, akit azért vettek fel a listára, hogy legyen vidéki jelölt is. A választást a pesti jogászok küzdelme jellemezte, rám senki sem figyelt. Így aztán rendhagyó esemény történt, hiszen a tizennégy szavazatból tizenhármat kaptam, amire addig nem volt példa.” Aztán 1990-től már az MTA rendes tagja lett.
Tudományos munkásságának fókuszában az ötvenes évektől a gyarmati rendszer és a nemzetközi jog összefüggései álltak, majd foglalkozott a nemzetközi jogelvek szerepével a nemzetközi bíráskodásban, de vizsgálta az emberi jogok nemzetközi érvényesülését, a nemzeti kisebbségek védelmével kapcsolatos kérdéseket és a humanitárius jog nemzetközi fejlődését is. Kedvenc kutatási területéről, a kisebbségek ügyéről a rendszerváltás idején kelt tanulmányában így írt: „A döntő kérdés (…) az önkormányzat, a szabad politikai intézmények kiépítése abban az államban és annak politikai-jogi rendszerén belül, amelyben az adott kisebbség él. A nemzetközi jogi védelem ehhez nyújtott külső biztosíték – garancia. A többség elvileg bármikor módosíthatja a kisebbség javára szóló, annak jogait védő belső szabályokat. Ha viszont ezeket a nemzetközi jog védelme alá helyezzük, az egyoldalú, önkényes módosítás veszélye elhárítható, vagy legalábbis csökkenthető, mert a nemzetközi jogot az államok csak együtt, közös megegyezéssel módosíthatják.”
1990 júliusától alkotmánybíró, kollégáinak bizalmából a testület helyettes elnöke. Az Árpád-híd lábánál fekvő, kissé huzatos alkotmánybírósági székházban eltöltött három évre jó szívvel emlékezett: „Nemzetközi jogi természetű ügyünk viszonylag kevés volt. Azt hittem, hogy jóval több lesz. Csak elvétve akadt olyan, ami nemzetközi vonatkozású lett volna. Ezzel együtt soha annyit nem tanultam, mint alkotmánybírói éveim során. Negyven év alatt annyit változtak a magyar jogrendszer különböző ágazatai, annyit, hogy volt mit pótolnom.”
A 4/1993. (II. 12.) AB határozat a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló törvény kapcsán leszögezte, hogy az államnak vallási és a lelkiismereti meggyőződésre tartozó más kérdésekben semlegesnek kell lennie, és lehetőséget kell biztosítania arra, hogy egyházi iskolák jöhessenek létre, de az állam maga nem köteles ilyen iskolákat felállítani. A határozathoz Herczegh Géza rövid, de velős párhuzamos véleményt csatolt, amelyben kifejtette: „Az »állami« és az »egyházi« iskola egyaránt az ismeretek objektív, toleráns és a tanulók lelkiismereti szabadságát tiszteletben tartó átadására köteles. Az általuk oktatott ismeretanyag túlnyomó részének nincs vallásos tartalma, sőt vallásos vonatkozása sincs. Az egyházi iskola épp ezért egészében nem azonosulhat valamely vallás tanításaival. Vallási tanítások igazságáról a hitoktatás keretében lehet és kell állást foglalni, aminek fakultatív jelleggel az állami iskola is helyt adhat. Az egyházi iskolát az állami iskolától nem a tanított ismeretanyag, nem is a tanítás módja különbözteti meg, hanem az, hogy nevelő tevékenységét az illető egyház valláserkölcsi értékrendjére építi és annak megfelelően gyakorolja úgy, hogy az ne legyen teher, illetőleg lelkiismereti konfliktus forrása sem a más vallású tanulók számára, sem pedig azok számára, akik egyetlen vallásnak sem hívei. A valláserkölcsi nevelés az illető vallás tanaiból következő értékrend és az annak megfelelő emberi magatartás közvetítése – ezért és ennyiben »elkötelezett« az iskola. A két iskolatípus egymással való éles szembeállítását történeti tapasztalatok nem támasztják alá. Ugyanakkor a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabadságának joga, valamint a művelődéshez való jog mint alkotmányos alapjogok, önmagukban is kellőképpen megalapozzák plurális – állami, egyházi és más iskolákat egyaránt felölelő – iskolarendszer létesítésének szükségességét, mely az oktatás mellett a nevelési feladatoknak az érintettek kívánsága és választása szerint eleget tehet.”
A sötétkék alkotmánybírói talárt 1993 júniusában hágai bírói palástra cserélte, amit egészen 2003 februárjáig viselt. Herczegh Géza szerint a hágai Nemzetközi Bíróság munkarendjét és eljárását olyan időszakban alakították ki, amikor jóval kevesebb ügye volt, mint a kilencvenes években. Számos esetben nem az ügy érdemi részével kellett foglalkozniuk, hanem azzal, hogy a bíróságnak van-e az adott kérdésben joghatósága vagy sem. Évente általában két nagyobb ügyük volt. Ezek között szerepelt a bős-nagymarosi vízlépcsővel kapcsolatos jogvita is. Az ügy írott anyaga tizenkétezerötszáz oldalt tett ki. „A bíróság salamoni ítéletet hozott – nyilatkozta. – Egyrészt azt állította, hogy az 1977-es szerződés még ma is érvényben van, ugyanakkor az események már túlhaladtak ezen, a bíróság részéről a tények teljes mellőzését jelentené, ha ragaszkodna annak maradéktalan teljesítéséhez. Magyarország nem kötelezhető a nagymarosi alsó vízlépcső duzzasztójának megépítésére, Szlovákia pedig a dunacsúnyi vízlépcső lebontására. Mindkét fél kártérítés fizetésére lenne kötelezhető, ezért a bíróság az igazságos »null szaldós« megegyezést ajánlotta.”
Végül egy személyes emlék. A nemzetközi hírű jogtudóssal 2004 decemberében készítettem életútinterjút, pontosabban: magnófelvételt, mert a leírt szöveget apró, sűrű betűkkel többször is gondosan kijavította. Az aktuális változatot mindig derűsen adta át Ipoly utcai lakásában, miután egy jóízűt beszélgettünk. Ma már hiába csengetnék újabb kézirattal a kaputelefonján: Herczegh Géza nyolcvankét éves korában, 2010. január 11-én elhunyt.
