A szuverenitás fogalmi konstrukciója a harmincéves háborút lezáró 1648-as vesztfáliai békéig vezethető vissza, és tulajdonképpen a belső hierarchiát és a külső autonómiát foglalja magába. A 17. század óta a szuverenitás két kiemelkedő felfogása közül az egyik államközpontúként határozható meg, amely a szuverén, mint hatalom meghatározott szintjeit a törvényhozáson (azaz a parlamenten) és a végrehajtáson (a kormányzaton) magán értelmezi. Ezzel szemben a posztszuverenista felfogás többszintű megközelítést alkalmaz, és azzal érvel, hogy a fogalom használata már nem időszerű, a modern globalizáció és a nemzetközi, illetve szupranacionális integrációk korszakának kihívásaiban már nehezen alkalmazható.
Az állami szuverenitást időnként a függetlenség szinonimájaként is szokták használni, azonban itt alapvető különbség, hogy a szuverenitás törvényes jogként átruházható, míg a függetlenség nem.
Jean-Jacques Rousseau volt az, aki leginkább inspirálta a szuverenitás modern koncepcióját Franciaországban: A társadalmi szerződésről (1762) című művében„megváltoztathatatlannak” és „oszthatatlannak”nevezte azt, amely szerinte a nép által kifejezett általános akaratból származik. Ezt alapul véve úgy is fogalmazhatunk: a szuverenitás az adott közösségen, az adott terület lakosságán – népen, nemzeten, társadalmon – belül létező legfőbb hatalom meglétét jelenti.
A szuverenitás alapvető fontossággal bír a nemzetközi rendszer hatalmi egyensúlyának, és ezáltal a stabilitásnak valamint a rendnek a fenntartása érdekében. Nem létezik globális szuverén, az államok azok, amelyek versenyeznek egymással, hogy élvezhessék a biztonság, a szabadság és a jólét előnyeit.
Az Európai Unióról szóló szerződés, közismert nevén a Maastrichti Szerződés (1992) hatályba lépése utáni időszakban az Európai Unió (EU) egyre inkább politikai jellegű szövetséggé is vált. Idővel viszont a tagállamok egyre kevésbé akartak további hatásköröket átruháznia nemzetek feletti szintre, ennek hivatkozásaként pedig legfőképpen a nemzeti szuverenitásuk védelme, illetve annak további megőrzésére irányuló szándékuk jelent meg. Az elmúlt egy-két évtizedfontos gazdasági-politikai történései – így például a migráció, a nemzeti határok védelme, a monetáris politika, a banki világ, kereskedelem stb.– kapcsán bekövetkezett krízisek mégis arra késztették a közösségi döntéshozókat, hogy korlátozott mértékben ugyan, de továbbbővítsék az uniós intézmények tevékenységi körét. Az euróövezet válságai vagy a migráció ügye is időről időre felélesztették a szuverenitásvitákat az EU-n belül.
Az utóbbi évek így visszahozták az EU-s intézmények és hatáskör-átruházások jogi, gazdasági és politikai legitimitását övező vitákat, továbbá a jogállamiság-konfliktusok kapcsán megjelent az EU-n belüli lobbizás kérdése és az ún. nem kormányzati szervezetek(NGO-k) nemzetközileg szervezett, kiterjedt hálózatának befolyása az európai intézményekben, valamint a nemzeti igazságszolgáltatási rendszerek sarokelemeinek és részkérdéseinek kapcsolódása a nemzeti szuverenitáshoz. Mindez elengedhetetlenné teszi az Európai Unió keretei között – ahol egyes területek döntései nemzetek feletti intézmények felelősségi körébe tartoznak – a szuverenitás kérdésének újraértékelését,amely legfőképpen a nemzeti szuverenitás és a nemzetek feletti szintképviselőinek markáns szembenállása és ellentétes értelmezése kapcsán öltött testet.
Vannak jogi értelmezések arról, hogy az Európai Unión belüli együttműködéshez megosztott szuverenitásra van szükség, így a lehetséges további integráció egy hatékonyabb funkcionális együttműködést jelent, nem pedig – és nem feltétlenül – az állami vagy nemzeti szuverenitás elvesztését. Ezen megközelítés szerint lehet vitatkozni arról, hogy az EU túllépte-e az eredeti célkitűzéseket, hogy esetleg megsértette-e a tagállamok autoritását, vagy hogy milyen költsége van az integrációs folyamatoknak. A közös célok érdekében azonban egyes fogalmakat, illetve megközelítéseket meg lehet reformálni, és a szuverenitás fogalma ma nem lehet ugyanaz, mint a 17. században – ha elfogadjuk, hogy az államok előtt álló kihívások ma másabbak, és sokkal változatosabbak és összetettebbek.
Ezzel szemben a szuverenista álláspontok középpontjában az a nézet áll, hogy az Európai Unió fokozatos központosítása,az EU vezető intézményeinek arra irányuló kísérletei, hogy még markánsabban szupranacionális – mégis részben állami – jelleget kölcsönözzenek az Uniónak, fenyegetést jelentenek a nemzeti szuverenitásra. A koncepciót Európai Egyesült Államoknak is nevezik;ebben nem lesznek szuverén, független, politikai önkormányzással bíró nemzetek, sőt a szuverenista nézőpontok között van, amely azt feltételezi, hogy kevesebb jogkörrel fognak rendelkezni, mint az Amerikai Egyesült Államok egyes tagállamai, hiszen az EU tagállamai már most is kevésbé képesek önállóan fellépni bizonyos ügyekben.
A következőkben három európai állam – közöttük két uniós tagállam és egy EU-tagjelölt nyugat-balkáni ország – és az Egyesült Államok példája világítja meg, hogy a szuverenitást erősítő jogi és politikai törekvések miképpen juthatnak kifejezésre az egyes nemzeti, illetve állami szabályozásokban. Finnország esetében a határbiztonság, a migrációs szuverenitás jogi vetülete, az ugyancsak uniós tagállam Lengyelország kapcsán a nemzeti igazságszolgáltatási rendszer belső rendje és védeni kívánt autoritása, míg az Európai Tanács 2012-es hozzájárulása nyomán már európai uniós tagjelölti státusszal bíró Szerbia esetében a közelmúltban született (és bevezetett) lobbi szabályozás kerül rövid bemutatásra.
Végül pedig – tekintettel a nemzeti szuverenitás elleni egyik legközvetlenebb támadási formára, az elmúlt években visszatérően jelentkező kémbotrányokra – a közelmúltban kirobbanó, az Egyesült Államok kormányába történő egyik legnagyobb horderejű és leghosszabb ideig tartó, külföldi ügynök általi beszivárgás esetén keresztül kerül áttekintésre az USA szuverenitást sértő, illegális külső kormányzati befolyásolásokkal (kémkedéssel) szembeni jogi védelme és fellépése.
A Szerző ügyvéd, alkotmányjogász, a Századvég Alapítvány tudományos igazgatója.
