Február végén, életének 75. évében elhunyt Rozsnyai Sándor közismert sepsiszentgyörgyi közéleti jogász, kiváló ügyvéd, kamarai dékán, aki már jogászhallgatóként síkra szállt a magyar nyelvi jogok igazságszolgáltatásban való érvényesítéséért.
A Háromszék című székelyföldi lap egy 2006-os interjújának közreadásával emlékezünk.
Rozsnyai Sándor mint a székelyföldi Kovászna Megyei Ügyvédi Kamara korábbi dékánja, sok-sok székely és csángó honfitársának a legnehezebb időkben is mindig készséggel volt segítségére, emberként és ügyvédként egyaránt. Nagy sikereket ért el, hogy a magyar anyanyelvű emberek a közigazgatásban és a bírósági eljárások során Erdélyben, a Székelyföldön és Csángóföldön magyar anyanyelvüket használhassák.
Az alábbi beszélgetést a Háromszék című székelyföldi lap részére készítette B. Kovács András újságíró 2006. augusztus 30-án.
Nyelvhasználat a bíróságon és a törvényszéken: milyen helyzetet talált Sepsiszentgyörgyön az egyetem elvégzése után?
1971-ben kerültem ide, október 1-jén léptem be az ügyvédi kamarába. Akkor az első dolgom volt megtanulni magyarul perbeszédet mondani, mert azt a jogon nem oktatták. Annak idején a magyar perbeszédek itt mindennaposak voltak. Az ok: egyrészt a törvény toleráns volt, és megengedte, a kommunista rendszer fennállása ellenére, másrészt az igazságszolgáltatásban itt dolgozók döntő többsége akkor magyar volt. A törvényszék elnöke nem, Mureșan Vasilénak hívták, de a bíróság elnöke Csákány András volt, a bírák, akik eszembe jutnak: Akácsos Bálint az egyik, Bauer Gusztáv a másik, később került ide Fekete László, továbbá Maria Iacob, aki nem volt ugyan magyar, de anyanyelvi szinten ismerte nyelvünket, és néha még precízebben fogalmazott, mint mi. A törvényszéken a többség már akkor román volt, de mindenkivel lehetett magyarul is szót váltani.
Át lehetett váltani magyarra?
Igen, ha a helyzet úgy kívánta. A jegyzőkönyveket természetesen románul vezették.
Létezett-e olyan bíró, aki csak románul tudott, és emiatt akadoztak a perek?
Volt egy kollégánk, akinek azonban a viszonyulásában nem találtunk kivetnivalót, amit nem tudott, azt valóban nem tudta. Nem tiltotta az anyanyelv használatát, valahogyan megoldotta mindig a kérdést.
Ami egyetemi tanulmányait illeti: a korább végzett jogászok nyilván onnan hozták magyar szakszókincsüket is.
Az én időmben (1966–1971) a jogon már nem létezett magyar csoport. Én a társadalomtudományokat más szakon tanuló csoportokkal magyarul hallgattam, de a szakmát már nem. A felvételin még vizsgázhattam magyarul. Én egyedül felálltam, és kértem: fordítsák le nekem a tételt magyarra. És lefordították. Ez 1966-ban történt.
Ássunk mélyebbre. Azt mondotta nekem a múltkor: nem elegendő a nyelvet ismerni, a népi észjárásban is jártasnak kell lenni, hogy a felek érdeke ne sérüljön, elbírálásuk méltányos legyen.
Én a Kolozs megyei Vajdakamarásról származom, két évnél is többe telt, míg a székely észjárást és szófordulatok jelentését megtanultam, kihüvelyeztem. De ma is előfordul, hogy elhangzanak egyes fogalmak, melyekről nem vagyok meggyőződve, hogy én is úgy értem, mint ők. Kamarai dékánként azonban hozzá kell tennem valamit: a ma nálunk működő bírói kar, bár elvétve van köztük csak egy-egy magyar, szakmailag igyekszik, és jó irányba halad. Közvetlenül a fordulat utáni állapotokhoz képest ma szakszerűbben végzi a dolgát.
Témánkhoz visszatérve: akkor védőügyvédként magyarul érvelhetett.
Egy idevágó emlék: én akkor igen-igen fellelkesültem e nyelvi lehetőségtől, s egy alkalommal megtörtént, hogy magyar perbeszédet mondtam egy olyan ügyben, melyben a kolléga olyan román volt, aki nem tudott magyarul. Akkor én tévedtem, tájékozódnom kellett volna előzőleg. De jellemző, hogy még ez is megtörténhetett, és nem ütközött meg rajta senki. A tisztesség persze megkövetelte volna, hogy az ő anyanyelvén érveljek, de így sem lett belőle probléma.
Az al- és felperesek zöme ma is magyar, a jegyzők jó hányada szintén?
Akkoriban a bírói kar mellett az ügyészségen is többségben voltak a magyarok, sőt, a rendőrségen is sokan azok voltak. A nyelv tehát természetes közegtől segítve érvényesülhetett az intézményekben. Ahogy az arányok kezdtek megváltozni, módosult ez is.
A mai helyzet ismert. Még a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján egyszer arra ébredtünk, nincs kinek magyar perbeszédet tartani. Azzal még próbálkoztunk, hogy a vallomásokat az emberek anyanyelvükön mondhassák el, de a teljes tárgyalás már nem folyhatott úgy le. Eszembe jut egy eset. Abban az időben gyakran tartottak helyszíni tárgyalásokat hivatalosan azért, hogy a lakosságot felvilágosítsák, ténylegesen azért, hogy megfélemlítsék. Baróton történt: a férj gyanút fogott, hogy felesége szeretőt tart és meggyilkolta. A városi kultúrotthonban tartották az utolsó tárgyalást, az előttem szóló ügyész románul beszélt, én magyarul kezdtem a perbeszédemet, de leállítottak: azt mondták, semmi akadálya, de előbb románul mondjam el. Ez volt az első konkrét eset, amikor emiatt rám szóltak. Ez a nyolcvanas évek második felében volt.
A sötét évtized
A bírói kar elrománosítása a nyolcvanas években következett be, és azóta sem orvosolták. A kérdés szerintem azon fordul meg, hogy van-e utánpótlás, képeznek-e más nemzetiségűeket is e munkakör betöltésére. A magyar jogászképzéssel együtt még a diktatúrában ennek is felszámolták az utánpótlását.
A kommunista rendszer végén jogra már csak párt- vagy KISZ-szervezeti ajánlással lehetett jelentkezni és bejutni, e szervezetek pedig nem adták meg mindenkinek az ajánlást, még ha az illető felkészültsége okán meg is érdemelte volna. Tény, hogy egy idő után már igen kevés magyar jutott át ezen a szűrőn, később jóformán senki.
Megkérdezném még: magyar írásos beadványt meddig fogadtak el?
Érdekes jelenség, de itt, Kovászna megyében a kommunizmus idején sosem mondták, hogy magyarul nem lehet beadni kérvényeket. Úgy a 80-as évek közepén egy Saveli Silberstein nevű szakembernek megjelent egy cikke az akadémiai szakfolyóiratban, és ott olvastam először: ha az iratot nem románul megfogalmazva adták be, érvénytelennek tekintendő. Ez a későbbiekben gyakorlattá is vált a következő indoklással: az lehet, hogy Kovászna megyében a bíró még megérti, de mivel a fellebbezés során Bukarestbe vagy máshová kerülhet, ott már a bírák nem fogják megérteni. Ettől kezdve mindent csak románul fogadtak el. Még tegyek hozzá valamit: akkoriban létezett még egy jogszolgáltató szerv – különben sok fonákság forrása –, amelyet bíráskodási bizottságnak neveztek. Az egyszerűbb ügyeket ezek tárgyalták meg falun is. Ezekhez a bizottságokhoz az elején ajánlatos volt magyarul írott kérvényeket beadni, mert tagságuk nem ismerte a román nyelvet megfelelően. Ügyvédjeinknek ebből kifolyólag meg kellett tanulniuk magyarul fogalmazni és pontos kifejezéseket használni. Emlékszem, az erdővidékiek számára egyszerűbb rágalmazási, szidalmazási ügyekben magam is fogalmaztam beadványokat, és nemegyszer idősebb kollégáktól kértem tanácsot magam is. Igaz, rövid ideig állt fenn ez a helyzet.
Jogászképzés, jogászutánpótlás
Véleményem az, hogy a magyar bírói kar magától kialakulni nem fog, gondoskodni kellene tehát nemcsak a magyar keretszámokról a kolozsvári egyetem jogi karán, hanem arról is, hogy magyarul is folyjék a jogászképzés. Külön célja kellene hogy legyen a kisebbségi érdekvédelemnek a magyar pályázók bírói pályára segítése, külön előléptetésük, a magyarlakta területekre hozataluk, egy arányosságot szem előtt tartó helyzet kialakítása.
Én ehhez annyit tennék hozzá, hogy ez legalább annyira román állami érdek is, mint kisebbségi. Az igazságszolgáltatásnak maximális hatásfokkal kell működnie, és ehhez hozzátartozik az anyanyelv használata is.
Bízik-e abban, hogy tarthat még magyar perbeszédet Szentgyörgyön?
Biztosan megérem. Körülbelül négy éve, két évvel halála előtt Könczey László – ellenfelem volt – és én tartottunk magyarul perbeszédet. Nem keltett feltűnést, mindenki úgy gondolta, természetes valahogy. Igaz, kétélű fegyver, mert ha mindenki magyar, oda kell figyelni, hogyan fordítja le a gépírónő az elhangzottakat, nehogy hiba csússzon a fordításba. Számolni kell azzal is, ha felmerül a veszélye annak, hogy a bíró emiatt félreértheti érveiket stb., akkor az ügyfelek maguk mondanak le az anyanyelvhasználatról, mert nekik a per megnyerése a fontos, nem egyéb. Aki ma a bírósághoz fordul, mindenekelőtt megnyerni kívánja perét, nem az anyanyelvét használni. De Könczey Laci bácsival akkor ment, és megérte, élmény maradt. Alkalomadtán én még megpróbálnám. Végkövetkeztetés helyett még annyit elmondanék a relatív haladásról: észrevehető az utóbbi időben, hogy a kisebbségek lakta területeken az anyanyelvhasználathoz való jog esélye javult, ám ezzel a joggal tudni kell élni. Egyúttal a román igazságszolgáltatás jogkövető magatartása is erősödőben, azaz az igazságszolgáltatás megbízhatóbbá vált. Még mindig távol áll attól, amilyennek lennie kellene, a nyelvhasználat terén a kisebbségek még mindig nem egyenjogúak a többségi nemzettel, mert például írásban kötelesek mindent az állam hivatalos nyelvén beadni vagy legalábbis lefordítani. Általában véve a cél az, hogy a mi nyelvünk is legyen használható és hasznosítható az élet minden területén, abban az esetben lennénk ugyanis valóban egyenjogúak. Miként az erdélyi románok kérték a budapesti parlamentben az első világháború előtt, semmivel sem többet.
A feladat tehát olyan helyzet kialakítása, melyben a per megnyerésének szándéka és az anyanyelvhasználat kívánsága nem kerül szembe egymással. Természetes körülmények között az anyanyelvhasználat csak hasznára válhat az ügyfélnek. Ha magyar vagy magyarul értő bíró előtt magyarul mondhatja el bánatát, adhatja elő érveit, töretlenül fejtheti ki, mit gondol a saját ügyéről, az ellenfél állásfoglalásáról, az esélyeinek csak javára válhat, s azzal a tudattal ajándékozza meg: nem kellett mondanivalóját egy számára szűk keresztmetszetű közegen átpasszíroznia, az nem csak töredékesen érvényesült és jutott az ítéletet meghozók tudomására, megtette hát, amit tehetett saját érdekében.
Kérdezett: B. Kovács András, Háromszék, 2006. augusztus 30.
________________________________________________________________________________
Rozsnyai Sándor 2016-ban a Nemzeti Jogvédő Szolgálat a magyarság nyelvi jogainak érvényesülését vizsgáló erdélyi jogvédő monitorozó útján kiemelt szakmai, emberi segítséget nyújtott, többek között az ő jóvoltából nyelhettek a jogvédők betekintést a Sepsigyentgyörgyi Bíróság működésébe, ahol egyre visszaszorulóbbnak tapasztalták a magyar nyelv használatát. Segítségével készült el a Magyar könnyek román bíróságon c. dokumentumfilmet.
