A Mérték eddig is rendszeresen foglalkozott a médiaműveltség hazai helyzetével, az ezen a területen szükséges állami szerepvállalás felelősségével. Most az ombudsman jelentése tárta fel, milyen súlyos a helyzet. Nagy Krisztina írása.
Megjelent az alapvető jogok biztosának jelentése a hazai médiaértés-oktatás gyakorlati érvényesüléséről. A vizsgálódás örvendetes, annak eredménye azonban lesújtó. Pedig az új, 2012-ben megszületett Nemzeti Alaptanterv kompetencia alapú megközelítése, a rögzített ismeret és készségfejlesztési célok igencsak példaértékűnek tekinthetők. Kevés olyan nemzeti curriculum létezik Európában, amely ilyen kidolgozottan, minden korosztályt érintően jelenik meg a médiaértés-fejlesztés, mint nálunk. Az ombudsmani jelentésből azonban kiderül, hogy mindez csak a szavak szintjén létezik, és valójában alig valósul meg valami a napi iskolai gyakorlatban mindabból, ami papíron olyan szépen mutat.
A veszélyt látjuk, a felkészítést nem
A jelentésben az ombudsman fő megállapítása, hogy lényegében semmit nem tudunk a médiaértés oktatásának jelenlegi állapotáról, azaz arról, hogy „az iskolákban pontosan milyen digitális eszközök állnak rendelkezésre, milyen tanári kompetenciával rendelkeznek a pedagógusok, a kerettantervekből továbbá milyen tartalmi elemek kerülnek át a helyi tantervbe, és azokból ténylegesen milyen tartalmi elemek valósulnak meg, milyen időkeretben.” Az ismerethiány oka, hogy nincs átfogó állami kutatás az oktatás hatékonyságáról, arról, hogy valójában mi folyik az iskolákban médiaoktatás címén.
Az ombudsmani vizsgálódás célja az állapotfelméréshez szükséges információk begyűjtése, és ezek alapján a helyzet gyermekvédelmi, alapjogi szempontú értékelése volt. A vizsgálat során állami szervektől (EMMI, KLIK, NMHH, NAIH, OH, OFI) illetve egyéb szervezetektől (UNICEF, Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány, NGYSZ) kért információt az ombudsman. A jelentés hosszan sorolja a hivatalok és szervezetek által beküldött részletes válaszokat, amelyek alapján kirajzolódnak az iskolai médiaoktatás jelenlegi fájó pontjai, hiányosságai. Az eredmény alapján az ombudsman megállapítja, hogy „a gyermekek védelemhez és gondoskodáshoz való jogával, ennek kapcsán a művelődéshez való jogával összefüggő visszásságot okoz” a jelenlegi helyzet, amely „alkalmas arra, hogy a jogsérelem közvetlen veszélyét idézze elő”. Baj van tehát, valami nagyon nem működik. Nézzük a hiányokról, problémákról szóló listát!
Heti 20 percben sem…
A jelentés arról számol be, hogy sem mennyiségileg, sem minőségileg nem teljesülnek a NAT-ban és a kerettantervben rögzített követelmények. A jelentés szerint – a KLIK tájékozódó gyorsfelmérése alapján – az előírtnál jóval kisebb óraszámban valósul meg az oktatás: „sok intézményben jellemzően mindössze heti 0,5 órát szánnak” a médiaértés-fejlesztésre, ami a valóságban jól érzékelhetően az iskola, de leginkább a tanár személyes döntésén múlik. Ugyan a kerettanterv „tevékenység-központú, kreatív médiapedagógiai eszközöket” ír elő a fejlesztéshez, a gyakorlat ezzel szemben az, hogy alig van példa az alkotásalapú, gyakorlati készségeket fejlesztő órákra. Pedig erre lenne igazán szükség: a tantárgy oktatásának célja éppen a médiakörnyezetben való eligazodás és tájékozódás segítése lenne. A gyerekek médiaértésének fejlesztése, médiahasználatának, online viselkedési kultúrájának alakítása a hagyományos frontális tanításon túllépő, új pedagógiai megközelítést igényel.
Kihívás van, tanár és eszköz nincs
Bénító hiány mutatkozik megfelelő szakképesítéssel rendelkező tanárokból. A legnagyobb probléma az, hogy az új kerettantervet úgy vezették be, hogy azt megelőzően semmilyen fejlesztés nem történt a tanárképzés területén. Elmaradt a tanárképzés és a tanártovábbképzés hozzáigazítása az új követelményekhez. Az új kerettantervben a médiaértés-fejlesztést szolgáló elemek nem önálló tárgyként, hanem más tárgyakba integráltan jelennek meg. Alsó tagozatban a rajz, felső tagozatban a rajz mellett a magyar, a történelem és az informatika órán kellene találkozni a gyerekeknek a médiaértés fejlesztését célzó ismeretekkel. Az integrált oktatási modell nyilvánvalóan kihívás elé állítja a tanárokat, és megfelelően (tovább)képzett rajz, történelem, magyar és informatika szakos tanárokat feltételez. A tárgy önálló státuszának elvesztése a korábbi tanárképzés alapos újragondolását igényelte volna, de sajnos ez mindezidáig elmaradt. A jelentésből kiderül még az is, hogy egyenetlen az iskolák digitális eszközellátottsága, jelentős számú iskolában nincsenek meg az oktatás műszaki, technikai feltételei sem.
Kimaradt témakörök
A jelentés külön kiemeli, hogy a jelenlegi ismeretanyagban nem szerepel az internetes bántalmazás témaköre, pedig ennek kezelése, az ezzel kapcsolatos prevenció már az iskola feladat is lenne. Ezen a területen a megkérdezett civil szereplők tapasztalatai alapján leginkább tűzoltás zajlik. A tanárok, az iskola rendszerint már csak akkor kezdenek el foglalkozni az online bántalmazás problémájával, amikor éles konfliktus alakul ki egy-egy osztályban. Márpedig ezek a konfliktusok megelőzhetőek, ha megfelelően felkészített tanárok észlelik és időben kezelik a helyzeteket.
Állapotfelmérés
Az ombudsman végül arra a következtetésére jut, hogy a helyzet annyira rossz, hogy egy alapos állapotfelméréssel kell kezdeni a hiányok orvoslását. Amíg nincs a „médiaértés-oktatás hatékonyságát felmérő, átfogó, illetve reprezentatív állami kutatás”, ami feltérképezi a valós állapotokat és igényeket, addig eszünkbe se jusson hosszútávú stratégián, érdemi változást eredményező akcióterven gondolkodni. További feladat, hogy fel kell húzni egy, a követelményekhez igazodó tanárképzési rendszert. A labda az EMMI oldalán pattog tehát.
A tükörtartáson túli eredménye az ombudsman vizsgálódásának az, hogy a jelentés készítése során kiderült, van néhány olyan intézmény, szervezet, amelyiknek van elképzelése a napi iskolai gyakorlat fejlesztésére, a hosszabb távú megoldásokra. Az egyik ezek közül pont az az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, amelyet a kormány megszüntetni tervez. Az OFI válaszaiban jól érzékelhető az a fajta szemléletváltás, amelyre egyébként az egész oktatási rendszer újragondolásához is szükség lenne: „Az információs társadalom korában már nem igazán hatékony külön-külön vizsgálni az iskolarendszer és a média társadalmi szerepét és működési mechanizmusát Sokkal célravezetőbb egységes rendszerben, komplex módon értelmezni a társadalmi kommunikáció változásait, és ezen belül a két terület szerepét és felelősségét. A komplex megközelítés ugyanis szemléletesen megmutatja a két – eddig látszólag elkülönülő, sok esetben szembenálló – terület szerves összetartozását.”
A jelentésben megjelennek iskolarendszeren kívüli szervezetek, és a civil világ is: számos jó gyakorlat, friss kezdeményezés, működő szervezet és program olvasható a vizsgálatban. Az ombudsman is arra jut, hogy ezeket a gyakorlatokat érdemes integrálni és a formális oktatási rend külső ösztönzőiként kezelni.
Az ombudsman ezúttal csak az oktatásügyre koncentrálva vizsgálódott. Kifejezetten a gyermekek védelme és művelődéshez való joga mentén értékelte a médiaműveltség fejlesztésének hazai viszonyait. Nem foglalkozott a társadalom egészével, a médiaműveltség szélesebb társadalmi szerepével, az ehhez kapcsolódó lehetséges állami szerepvállalással. Nyilvánvalóan ez sokkal bonyolultabb, összetettebb állami feladatokat feltételezne, ahol a hosszútávú fejlesztést célzó policy alkotás valahol az oktatáspolitika, az audiovizuális politika, és a tágabb kommunikáció politika metszetében lenne megragadható. Maradva a jelentés adta keretek között, az ombudsmani kezdeményezés esély lehet arra, hogy történjen valami a médiaműveltség területén. Csakhogy ehhez kormányzati akaratra, az oktatási rendszer alapos átalakítására, és persze rengeteg pénzre lenne szükség. A médiaértés-fejlesztés érdemi megoldása természetesen nem független az oktatási rendszer alapproblémáinak kezelésétől, valós eredmény csak a nagy egész átalakításától várható.
