A médiahatóság tartalomellenőrzési tevékenységét médiapolitikailag jelentéktelen, számszerűsíthető, formális követelményekre irányuló ellenőrzések jellemzik. A médiumok a határozatok tükrében példásan viselkednek. Olyan médiapolitikai szándék, amely a sokszínű tartalomkínálat érdemi alakítását, a minőségi tájékozódás lehetőségét fejlesztené, nem azonosítható. Elkészült a Mérték elemzése a Médiatanács 2014-es tevékenységéről. Nagy Krisztina összefoglalója
A Mérték Médiaelemző Műhely az új médiaszabályozás hatályba lépése óta elemzi a médiahatóság médiatartalom ellenőrzésével kapcsolatos gyakorlatát. A 2011 és 2013 közötti joggyakorlatot négy elemzésben értékeltük (elemzés 1, 2, 3, 4,). Az elemzésekben azt vizsgáljuk, hogy a médiahatóság milyen mértékben és módon avatkozik be a szerkesztési szabadságba, szankcióalkalmazási gyakorlata nem korlátozza-e aránytalanul a sajtószabadságot. Emellett értékeljük a médiahatóság szerkesztői döntéseket, a tartalomkínálat alakulását befolyásolni képes jogértelmezési tevékenységét.
A korábban publikált adataink szerint a Médiatanács évről évre csökkenő számban állapított meg médiatartalmat érintő jogsértést, és ez a tendencia 2014-ben is folytatódott. 2014-re is igaz az az állítás, hogy a hatóság kevesebb elmarasztaló határozatot hozott, mint bármikor. A hozzáférhető adatok szerint az elmúlt évben a Médiatanács összesen 120, a Hivatal 23 jogsértést megállapító határozatot hozott.
A médiahatóság tevékenységét médiapolitikailag jelentéktelen, számszerűsíthető, formális követelményekre irányuló ellenőrzések jellemzik. Olyan médiapolitikai szándék, amely a sokszínű tartalomkínálat érdemi alakítását, a minőségi tájékozódás lehetőségét fejlesztené, nem azonosítható. A konkrét szabályok jogalkalmazásban megjelenő gyakorlata alapján kimondható, hogy a kiegyensúlyozottság jogintézménye lényegében kiüresedett, a gyermekvédelemben a hatóság szerepe minimálisra korlátozódott és a lekérhető médiaszolgáltatásokat, a nyomtatott, illetve az online sajtótermékeket érintő médiatartalmi előírások, illetve az ezekhez kapcsolódóan bevezetett társszabályozási rendszer hatása nem érzékelhető.
A médiahatóság a médiatartalom ellenőrzésével kapcsolatban továbbra sem a jelenségként azonosítható, társadalmi szempontból fontos konfliktusokra reagál, hanem alapvetően formális megközelítést alkalmaz. A hatóság láthatóan nem kívánja érdemben alakítani a média működése során megjelenő konfliktusokat.
A hatósági tevékenység tükrében úgy tűnik, a médiatartalom-szolgáltatók példás magaviselettel, az előírások betartatásával, vagy a konfliktusos helyzetek elkerülésével végzik mindennapi tevékenységüket. Az eljárások csökkenése, a nyilvánosságban gyakorlatilag láthatatlanná váló médiahatósági jelenlét a felszínen ugyan arról tanúskodik, hogy csökkent az állami beavatkozás a média világába, valójában azonban nem erről van szó. Ahogy arról sem, hogy számottevően csökkentek volna a kirekesztő, gyűlöletkeltő közlések, vagy jelentősen növekedett volna az emberi méltóságot felelősen kezelő szerkesztői magatartás, de a gyermekek államilag segíthető védelme sem tekinthető teljesen megvalósítottnak.
Az eljárások csökkenése mögött sokkal inkább az húzódik, hogy a magyar médiapiacon megjelenő szolgáltatók jelentős része nem magyar joghatóság alá tartozik, és jellemző trend, hogy a televíziók a vitatható műsoraikat a külföldön bejegyzett csatornáikon sugározzák. A magyar joghatóság alá történő be/visszacsalogatás korábban sokat emlegetett szándéka láthatóan kudarcot vallott, médiahatósági tevékenység e téren nem tapasztalható.
A be nem avatkozó attitűd látszólag kivédi az új médiatörvények bevezetése körüli vitákban megjelenő legfontosabb kifogást: a „korlátlan hatalommal rendelkező” egyoldalú Médiatanács veszélyét. Valóban, a tartalomkontroll tevékenysége alapján ma senki nem mondhatja, hogy a Médiatanács és a Médiatanács elnöke uralná a médiavilágot. A hatóság kontrolltevékenységét jellemző formális megközelítés, illetve a jelenségekre nem jelenségszinten, hanem egyedi elemekkel reagáló attitűd sem a beavatkozás által érintett alanyok köre, sem a beavatkozás mértéke szempontjából nem befolyásolja érdemben a médiakínálatot. A jogalkalmazói tevékenység továbbra sem segíti a szerkesztőségek számára világos szabályozási tartalom és határok kialakítását.
Ez a visszafogott hatósági gyakorlat ugyanakkor nem oldja meg a jelenlegi szabályozási rend anomáliáit. Egyrészt mindig ott van a lehetőség arra, hogy a Médiatanács megváltoztassa jelenlegi hozzáállását, hiszen az erőteljes beavatkozás lehetőségének jogi korlátai nincsenek. Másrészt – ahogy azt a lágy cenzúra jelenségéről szóló tanulmányainkban (itt és itt) részleteiben is bemutattuk – az is egyértelművé vált, hogy az állam más, nem szűken médiajogi eszközökkel él a médiapiac, a médiakínálat átalakítása, a rendszabályozás, a plurális tájékozódás lehetőségeinek visszaszorítása érdekében.
Ha valóban a sajtószabadság üdvére működő államot szeretnénk, akkor nem a hatóság önmérsékletére építő felügyeletrendszerre lenne szükség, hanem deregulációra. Abszurd, egy agyonbonyolított, végtelenségig cizellált jogi követelményrendszer felállítása, ehhez jól felszerelt, létszámmal és költségvetéssel jól ellátott szervezet működtetése, amely – a békesség érdekében – lényegében részletszabályok betartatásával, formai követelmények számonkérésével van elfoglalva.
Az elemzés azt igazolja, hogy a jelenlegi jogi környezet és szankcióalkalmazási rend alapvetően egy célt szolgál: a fenyegetettség fenntartását. A sajtószabadság híveként bár méltányoljuk a Médiatanács visszafogott gyakorlatát, azt kell mondanunk, hogy a szabadságjogok védelmének állami garanciáit nem itt kell megtalálni.
