Legutóbb a Fidesz-kormány előző ciklusának kezdetén volt ennyire a figyelem középpontjában a média. Lázár otromba rombolása, a Fidesz belső harcainak a médiapiacra terelése azonban csak szerves folytatása az elmúlt évek médiapolitikájának. Arra talán jó, hogy újra rámutasson: nagy a baj. Polyák Gábor írása.
Engem legjobban az lep meg, hogy mások most mennyire meglepődnek. Politikai nyomásgyakorlás a médiában? Meglepődnek a magyar újságírók, meglepődik a külföld, meglepődnek a piachívők és az RTL Klub, jobb ötlet híján a Deutsche Telekom is meglepődik, sőt egy kicsit talán még Simicska Lajos is meglepődik. Igaz, ő inkább azon, hogy mintha rajta kívül most más is elkezdené gyakorolni azt a bizonyos nyomást. Pedig nincs itt semmi meglepő. Hibátlanul érvényesül a kormányprogram: folytatják. Pontosan azt, amiről a Mérték évek óta ír, beszél, rajzol, meg azt is, ami már akkor ment, amikor a Mérték még sehol sem volt.
Na jó, az egész kapott egy duplacsavart azzal, hogy Lázár és Simicska éppen a médiapiacon kezdik meg a látványos küzdelmet a falkavezér szerepéért. Így vált hirtelen a Magyar Nemzet és a Hír TV a sajtószabadság élharcosává, és ebben a csatazajban robbant hatalmasat az Origó-bomba is. Mindkét történet pontosan ugyanarról szól: a politikai hatalom kedve szerint oszt és vesz el pozíciókat a médiarendszerben, legyen az főszerkesztői poszt vagy reklámbevétel.
A Simicska-birodalom felbukkanását a sajtószabadság védelmezői körében azok is már-már elismeréssel nyugtázzák, akik világosan látják, hogy ez nem más, mint az aktuális eszköz a politikai és a gazdasági pozíciók megerősítéséhez. Ennyiben ezek a médiumok pontosan úgy működnek, mint eddig. Hagyják, hogy gazdáik eszközként használják őket, és önálló akarat nélkül kiszolgálják a gazda érdekeit. Így válik a sajtószabadság melletti harcos kiállás a sajtószabadság megcsúfolásává.
És ha maradnának kétségeink, a Magyar Nemzet gyorsan, még a lead-ben leszögezi: „Eddig csak jelentős intellektuális erőfeszítéssel lehetett komolyan venni azokat a hőzöngő hazai és külföldi vádakat, amelyek szerint az Orbán-kormány valami borzasztó diktatúrát installált Magyarországon, és e rémes folyamatnak a magyar sajtószabadság is áldozatául esett.” Amíg tehát a Magyar Nemzet vagy éppen a Heti Válasz reklámbevételeinek közel fele az államtól származik, amíg a Lánchíd Rádió még a jelenlegi médiatörvény rendelkezéseit is kijátszva nő országos agymosássá, amíg a Class FM útjából a médiahatóság minden konkurenciát hibátlanul eltakarít és bebetonozza a rádió monopol helyzetét, és amíg a TV2-t a Fidesz baráti köre éppen ugyanezzel a médiaadóval kizsarolva teszi magáévá, addig ez minden sajtószabadságok legjobbika. Meg az is, amikor egypárti médiahatóság mondja meg, ki a kiegyensúlyozott, amikor politikusok – láss csodát, többek között éppen Lázár – perelnek hírportálokat névtelen kommentek miatt, amikor a Polgári Törvénykönyv már az Alkotmánybíróság szerint is túl szűkre szabja a politikusok kritizálhatóságát, vagy éppen amikor a választási kampány szabályait úgy alakítják, hogy abból legfeljebb Simicska plakátos cégei jöhetnek ki győztesen.
De az RTL Klub sem volt mindig ennyire érzékeny a sajtószabadság ügye iránt. Sokszor leírtam már, hogy az RTL2 híradóját az elmúlt évek egyik legfontosabb változásának tartom a médiarendszer működésében, és az is nyilvánvaló, hogy az RTL, mint az utolsó jelentős nem-oligarcha médiavállalkozás a médiaadó egyik legfontosabb célpontja. De. 2010-ben egyáltalán nem érezték aggályosnak, hogy maga Nyerges Zsolt ült be az igazgatótanácsba, és ha a kölcsönt folyósító bankok is úgy gondolták volna, minden további nélkül átadják az RTL 30%-át Simicskáéknak. Valójában nem ők választották az áldozat/forradalmár szerepet, hanem ez jutott nekik.
Ehhez képest a Deutsche Telekom reakciója Origó-ügyben csak hozza a kötelezőt. Németországban biztosan másképp reagáltak volna bármi hasonlóra, de hát ez itt nem Németország. Nem mellesleg, Németországban a ProSiebenSat1 – aminek persze amerikai és angol befektetők a tulajdonosai – biztosan nem adta volna el az országos televízió-csatornáját politikai strómanoknak. De hát ezek a cégek idejöttek, körülnéztek, és megértették, hogy itt más út vezet a sikerhez. Ha a magyar választópolgárnak jó az úgy, hogy a magyar politikai elit mindenekelőtt korrupt, akkor miért ne alkalmazkodna ehhez a külföldi befektető? És ha ő lelép, akkor jön helyette a mégoly nemzeti oligarcha, az új földesúr, akinek semmilyen demokratikus élménye nincs, és aki nem is tud úgy működni, mint egy normális vállalkozás.
Ezzel együtt persze rossz érzés, hogy magunkra vagyunk hagyva. Az elmúlt időszakban viszonylag sokat beszélgethettem külföldi jogvédőkkel és újságírókkal, és volt ezeknek a beszélgetéseknek egy különös konklúziója: nem elég nagy a baj. Itt nem lőnek le és nem zárnak börtönbe újságírót – és maradjon is ez így –, a médiatörvény elfogadása óta semmi látványos nem történik. Hát hogy lehetne így megmenteni minket? A médiapiac bedarálása, a nyilvánosság szétzúzása csendes, egy mondatban nehezen elmagyarázható eszközökkel – hát hol van az ukrán vagy a szíriai helyzethez képest?
A baj ezzel az, hogy ha egy ország egyszer átbillen egy határon, akkor onnan nincs visszaút. Hiába alapító tagja az EU-nak például Olaszország, a média és a politika összefonódása átlépte ezt a határt. Ha optimista vagyok, azt mondom, mi másodpercekre vagyunk tőle. De nem vagyok az, ezért inkább azt mondom, már késő. Egy eleve rossz állapotban lévő, nagyrészt szervilis és autonómia-hiányos nyilvánosság képtelen volt megfékezni Orbán Viktor megalomániáját. Egyesek eszközévé, mások áldozatává váltak annak a fenntartható autokráciának, ami itt épül körülöttünk.
Na jó, egy okom mégis van az optimizmusra. Lázár és Simicska rosszul választottak csatateret. A Fidesz elfelejtette, hogy milyen vesszőfutás volt az ára a politikailag korántsem nélkülözhetetlen 2010-es médiatörvényeknek. Most megint a médiát ütik, és ennek a hangja megint elér legalább Európáig. Ma megint látszik kívülről is, hogy tényleg nagy a baj. Téma lett a magyar sajtószabadság. Ismét, sokadszor is lelepleződött a Fidesz-gépezet valódi arca. Ismét, sokadszor, talán túl sokadszor. Mert az is igaz, hogy Orbán alapvetően győztesen jött ki az EU-val vívott ütközetekből, és még élvezte is. Azt is tudja, hogy az európai hatalmi törekvésekben az iránta érzett személyes megvetést felülírják a praktikus megfontolások. A konzervatív európai parlamenti frakció győzelméért, egy-egy fontos politikai ügy támogatásáért cserébe hagyják, hogy itthon a saját játékait játssza. És ahogy az európai vállalkozások, úgy az európai politikusok is joggal mutogatnak ránk, magyar választókra. Ha nekünk ez kell, hát legyen.
Akkor most hogyan tovább egy olyan szervezet számára, mint a Mérték? Mit érhetünk el mi, akik még egy nyamvadt feketelistára sem tudtunk felkerülni? Elég, ha töretlenül hiszünk abban, hogy egy demokratikus nyilvánosság sikeresebb társadalomhoz vezet, hogy egy autonóm médiapiac a totális politikai kontroll alapvető korlátja, hogy a média öntudatra ébredésén keresztül vezet az út a hitvány politikai elit cseréjéhez? Elég, ha a nyilvánosság működésében feltárunk néhány visszásságot, ha blogokban, konferenciákon, workshopokon, egyetemi előadásokon, újságíróknak, médiatanároknak, vagy éppen a közönségnek próbáljuk elmagyarázni a nyilvánosság működésének alapvető összefüggéseit? Nem biztos, hogy mindez elég bármire is. De az biztos, hogy mindezt nem megtenni felelőtlenség. Úgyhogy a Mérték programja sem lehet más: folytatjuk.
