A választók általában valami mellett vagy valami ellen szavaznak, de a 2014-es magyarországi parlamenti választáson szinte lehetetlen feladat elé állítják a pártok azokat, akik a médiapolitikai elképzeléseik alapján akarnának dönteni. Vagy nincs nekik, vagy inkább ne lenne. Mong Attila írása.
Közeledik a választás napja, gondoltam egy nagyot a nagy tanácstalanságomban, és eldöntöttem, hogy a rettenetes kínálatból jobb híján a médiapolitikai elképzelések alapján választok a pártok között. Elvégre újságíró vagyok, nekem ez a legfontosabb, ráadásul 2010-ben még egy röpke pillanatra azt is lehetett gondolni, hogy az idei választáson a polgárok számára fontos kérdés lesz a sajtószabadság. Nem így lett.
A Fidesz megkönnyíti a választók dolgát. Programja nincs, így médiapolitikai elképzelései sincsenek, igaz, azok 2010-ben sem voltak. A nemzeti ügyek politikája címet viselő dokumentumban négy évvel ezelőtt egy szót sem ejtettek a később alapvető átalakulásokat eredményező szándékaikról. A legközelebb ehhez még talán abban a fejezetben jutottak, aminek az elején Navracsics Tibor mosolygott jövendő áldozataira, miközben a felirat azt ígérte, aminek pont az ellenkezőjét tették: “Itt az idő, hogy helyreállítsuk a demokratikus normákat!” Paff. Ehhez képest igazán ígéretes, hogy most semmit sem mondanak: a nulla legalább értéksemleges, se nem pozitív, se nem negatív. A Fideszt amúgy is a kormányzati teljesítménye minősítené, ugye, ami előbb szisztematikus médiapolitikai rombolás volt, majd a lassú építkezés helyett egyszerűen csak Simicska Lajos sajtójogásza következett, vagyis itt is visszatértünk a nullához, és egyelőre ennek is örülünk. A hatalmas mű elkészült, itt van a nyakunkon egy százmilliárdokból fenntartott médiarendszer, az alkotók pedig a szemünkbe hazudnak arról, hogy milyen páratlan szabadságot sikerült teremteniük a sajtóban. A csúcsokon üldögélő elnöknő tevékenységét még a lakájmédia is alig említi meg: az idén három megnyilvánulásával tudott bekerülni a minuszos.hu-hoz hasonló jelentőségű szájtok kínálatába, továbbá az amdala.hu lapjaira: jelenlétében megtartotta első ülését a Gyermekvédelmi Internet-kerekasztal, nagy kegyesen megengedte, hogy tovább vegetálhat a Klubrádió az új frekvenciáján, és újabb négy élelmiszeripari céggel írt alá megállapodást, hogy ne reklámozzanak a gyerekeknek.
Az MSZP is megkönnyíti a választók dolgát. Programja ugyan van, bár ne lenne. Intellektuális teljesítménynek ugyanis nem nevezném azt, ami médiapolitika címén a dokumentumban olvasható. Vannak benne ugyan hangzatos kijelentések “szabad és erős” sajtóról, a média függetlenségének, a sajtó szabadságának garantálásáról, meg arról, hogy a közszolgálati médiát “valóban a kultúra szolgálatába” állítják, de a gyakorlati megvalósítás kimerül a jelenlegi Médiahatóság megszüntetésével, és azzal, hogy helyére “az összes párt delegáltjából és a szakma képviselőiből álló testületet” állítanak. Vissza a múltba, jöjjön megint ORTT? Életeim, kinek és minek higgyünk? A papírnak, ami ugye mindent elbír, vagy a pártigazgatótoknak, pártpénztárnokotoknak, és az általa egy titkos felvételen hangoztatott állításoknak, valamint az azokban fellelhető, jól ismert szellemiségnek a média szolgálatba hajtásáról? „Tudjunk egy médiabirodalmat felépíteni, ahol nem kell nekem könyörögni azért, hogy belerakjanak egy cikket (…) Nem politikailag irányított, nem cenzúrázott, de egészségesen, normálisan működő rendszert fel tudjunk építeni”. Köszönjük, Árpád.
A volt miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíció programjában is vezérmotívum a jelenlegi állapotok megszüntetése, és szövetségeseihez képest lényegesen többet árul el arról, mivel váltaná fel a jelenlegi rendszert. Van itt szó közmédia-törvényről, önálló és független médiafelügyeletről, a helyi nyilvánosság erősítéséről és még sok mindenről, amire pont nyolc éve lett volna a párt legtöbb vezetőjének 2002-2010 között. Mentség persze rengeteg van, többek között legitim is (a kétharmad hiánya), de valójában ezekben az években azt is láttuk, milyen szellemiségű törvényjavaslatot készítettek elő annak idején.
Megszüntetjük a sajtószabadságot! Az ütő is megállt bennem az Együtt-PM programját olvasva, de kiderült, csak elcsúszott a sor a képernyőmön, a mondat folytatódott. “Megszüntetjük a sajtószabadságot korlátozó Médiatanácsot!” – olvasható a szocialistáknál is látott egy mondat. Ennyi, és még egy-két halovány konkrétum a szubjektív szempontokat kizáró frekvenciapályáztatási rendszer kialakításáról, a korrupció kizárásáról az állami hirdetések elosztásánál, de a program végül látható része – még ha a nekikészülődés, gondolkodás állítólag nagyobb ambíciójú volt is – is abban merül ki, hogy vissza kell csinálni, amit a Fidesz tett. Mintha szerintük is minden jó lett volna 2010 előtt.
Az LMP választási programjának értékéből parányit levon az a tény, hogy egyáltalán nem akarnak kormányra kerülni, a legambíciózusabb kampányfilmjükben is “józan kontrollról, tudatos ellenzékről” beszélnek. Ellenzékből ugye nehéz lesz – mint írják – “mentesíteni (..) a sajtószerveket a kártérítési felelősség alól a tényszerű tudósítások tekintetében, kiterjeszteni az újságírói forrásvédelem alá tartozó adatok körét”, felszámolni az állami szervek, valamint a média- és hirdetési piac szereplőinek átláthatatlan összefonódásait, állami médiavásárlás esetében csak nyilvános közbeszerzést megengedni, valamint elérni, hogy köztulajdonban álló gazdasági társaságok közül csak az vásárolhasson médiafelületet, amelyik versenypiacon kínál fogyasztói szolgáltatásokat. Hogyan szavazzak rátok, ha nem akartok kormányozni és hatalomból érvényesíteni ezeket a mégoly szimpatikus elveket?
És végül itt van a Jobbik, aminek lehetne bármilyen szimpatikus a médiaprogramja, de neonácikra nem szavazunk, főleg mert a bíróságon üldözik azt, aki meri őket a nevükön nevezni. A médiapolitikai fejezet amúgy sem szól másról, mint álszentségről: a szabadság azt jelenti számukra, hogy kiépíthessék ők is a közpénzből fizetett, elfogult hadállásaikat, a tisztességes médiapiac, a valódi közszolgálatiság megteremtése és politikai médiamonopóliumok visszaszorítása csak annyit jelent, hogy a Jobbik is bekerüljön a buliba, ahonnan, tény, az eddigi játékosok jórészt kiszorították. A Jobbik médiaprogramja egy új egyensúly megteremtését célozza, amiben most már nekik is osztanak lapokat. Plusz reklámadó. Hol van mindez a 2010-es nagy nekirugaszkodáshoz képest, amikor lényegében sóval akarták behinteni a kereskedelmi tévéket.
Így állok itt egy lepedőnagyságú szavazólappal. Választani tehát a “semmi” és a “a jobb lenne, ha nem lenne semmi” között lehet. Van erre a helyzetre egyáltalán matematikai megoldás?
(A Mérték részletes vitaanyagot tett közzé az elmúlt hónapokban egy jövendő médiapolitika fő pontjairól. Az anyag itt olvasható.)
