30/1992. 37/1992. 22/1999. 1/2007. 46/2007. 165/2011.
Csak néhány az Alkotmánybíróság sajtószabadsággal kapcsolatos döntései közül. A jogállamiság felszámolásának legújabb áldozatai. Hatályon kívül helyezve, ezt mondja róluk és minden más alkotmánybírósági határozatról az Alaptörvény módosítása. Pedig ezek voltak azok a néha jól, néha rosszabbul sikerült iránytűk, amelyek eligazítottak a sajtószabadság kérdéseivel kapcsolatban, amelyekre néha jól, néha rosszabbul fel lehetett építeni egy európai médiarendszert. Nagy kár értük.
Iránytűk nélkül csak a saját értékítéletünkre támaszkodhatunk. Szabad-e ma a sajtó? Van-e ott sajtószabadság, ahol az újságírók fele és a szerkesztők több mint 60%-a úgy nyilatkozik, hogy az elmúlt évben személyesen tapasztalt politikai nyomásgyakorlást? Van-e ott sajtószabadság, ahol a megkérdezett újságírók közül minden negyedik azt állítja, hogy hallgatott vagy ferdített már el politikai, gazdasági tényt annak érdekében, hogy elkerüljön valamilyen hátrányos következményt? Van-e ott sajtószabadság, ahol az újságírók háromnegyede és a médiatulajdonosok majdnem mindegyike úgy véli, vannak elhallgatott témák a magyar médiában, és ez a vélekedés egybevág a közönség túlnyomó többségének álláspontjával?
Elegendő-e a sajtószabadsághoz, hogy nem hurcolják meg nyilvánosan azt, aki a kormányt kritizálja? Nincsenek sokmilliós bírságok újságokkal és internetes portálokkal szemben, nincsenek átkutatott szerkesztőségek és lefoglalt szerkesztőségi iratok.
Csak kompromisszumok vannak. Hétköznapi, elvtelen kompromisszumok.
Tudd magadtól, miről kell hallgatni, cserébe nem szólunk rád, hogy hallgass.
Egyáltalán ne beszélj közügyekről, cserébe élvezheted az enyhébb hirdetési szabályok és az enyhébb médiakoncentrációs korlátok, vagy éppen a fű alatt csökkentett médiaszolgáltatási díjak gazdasági előnyeit.
Lépj be a társzabályozási rendszerbe, és fogadd el az általunk szabott játékszabályokat, cserébe nem kell aggódnod a bírságok miatt.
Néhány ezer forinttal magasabb végkielégítés reményében állj el a sztrájktól és a nyilvános tiltakozás minden formájától.
Fogadd el a kisebb vételkörzetű rádiós frekvenciát, a korábbi frekvenciádról csendben mondj le pártközeli barátaink részére, cserébe nem söprünk ki végleg a médiapiacról.
Szervezd ki a véleményedet blogokba, ne ejtsd ki a szádon az „oligarcha” szót, és nem zárjuk el előled teljesen a hirdetési csapokat.
Ezekkel a kompromisszumokkal tudunk együtt élni. Mindig is együtt éltünk velük. A jelenlegi hatalom éppen csak felismerte és kihasználta a gyengeségeinket. A 2010-ben elfogadott médiatörvények ennek bizonyítékai és eszközei.
Bizonyítékai és eszközei e törvények egy másik politikai szándéknak is. Az elmúlt évek legfontosabb jelensége a politikai elittel nyíltan és közvetlenül összefonódó szereplők médiapiaci térnyerése. E folyamat látványos kezdőpontja az országos kereskedelmi rádiók pályáztatása volt, ami ugyanakkor le is zárta a legnagyobb politikai erők közötti együttmozgások korszakát, és utat nyitott a média minden korábbinál erőteljesebb politikai uralása előtt. A rádiós piac átalakítása ennek az új világrendnek a jegyében zajlik, és ugyanezt láthatjuk a közszolgálati média lerohanásában. A jobboldali médiavállalkozások bőséges ellátása frekvenciákkal és állami reklámpénzekkel, a közszolgálati intézmények átláthatatlan kézivezérlése az egyik oldalon, a Klubrádió józan ésszel fel nem fogható vesszőfutása, sikeres zenei rádióhálózatok szisztematikus felszámolása, a reklámpiaci források elapasztása a másikon. Hosszú távon ható, a médiarendszer szerkezetét és a nyilvánosság működési kereteit gyökeresen átalakító változások, amelyek legnagyobb mértékben a közönség legkiszolgáltatottabb részét fosztják meg a tisztánlátás lehetőségétől.
A minket ma körülvevő társadalmi, kulturális, gazdasági katasztrófák az illúzióvesztés húsz éve után elhozhatják a katarzist, az újrakezdés akarását, de elhozhatják a tökéletes közönyt is. Ha van ma küldetése az újságíróknak, akkor az az, hogy felrázzák a társadalmat, és segítsék a normális társadalmi párbeszéd újraindítását.
Nehéz küldetés. Naponta jelennek meg hírek korrupcióról, a jogállamiság lebontásának újabb és újabb lépéseiről, gazdasági kudarcokról és társadalmi tragédiákról. Az egyik oldalon az egyre magasabb, lassan átugorhatatlan ingerküszöb, a másik oldalon egy másik valóság hibátlan illúziója. Az oldalak között pedig falak. A közönség vagy teljesen elfordul az életét szükségszerűen befolyásoló, de kétségkívül taszító közügyektől, vagy nagyon vigyáz arra, hogy a valóságról felépített mégoly hazug vízióját ne érje bántódás. A közönség kétharmada kizárólag a legnagyobb elérésű csatornákról szerzi az információit, és tökéletesen elégedett a tájékozottság e hamis illúziójával. A „másik oldalhoz” tartozó forrásokat pedig még a tudatos hírfogyasztók túlnyomó többsége is kerüli.
A médiarendszer szereplői között alig találunk olyat, aki kísérletet tenne ezeknek a fogyasztói magatartásoknak az áttörésére. A kereskedelmi televíziók gyakorlatilag feladták a közéleti tájékoztatást, még ha az újonnan, külföldről indított RTL2 híradója hozott is ebben változást. A közszolgálati televíziók és rádiók hosszú évek lassú haldoklása után mára felélték hitelességük maradékait is. A politikai napilapok szűkülő olvasótábora nagyrészt mozdíthatatlan. A legnagyobb hírportálok összességében csak a közönség nagyjából 10%-a számára jelentenek rendszeres tájékozódási forrást. Ráadásul e hírportálok működésének hátterében is folyamatos fenyegetést jelentenek a tulajdonosi összefonódások és a piaci érdekekből fakadó zsarolhatóság.
Mindez egy olyan társadalom kialakulásához járult hozzá, amelynek alapvető jellemzője a kölcsönös meg nem értés és a bizalom teljes hiánya.
A nyilvánosság állapota és a demokrácia minősége közötti szoros kölcsönhatás nyilvánvaló. Jól működő nyilvánosság nem jöhet létre a demokrácia iránt elkötelezett közönség nélkül, a demokratikus elkötelezettségnek viszont feltétele a valódi társadalmi párbeszédet biztosító nyilvánosság. A jelenlegi politikai elit nagy része kifejezetten érdekelt a párbeszéd-képtelenség fenntartásában, a közönség többsége fásult és kiábrándult.
Egy biztos: valakinek, valaminek változnia kell.
A közöny és a másik oldal meghallgatására való képtelenség csapdájából a sajtó önmagában nem találhat kiutat. Lehet azonban a változás fő mozgatója. Megmutathatja, hogy indulatok helyett érvekkel, ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatások helyett egymást megérteni próbáló párbeszéddel messzebbre jutunk. Ehhez nélkülözhetetlen az egyéni és a szakmai autonómia iránti igény, az önbecsülés, a társadalmi felelősség felvállalása.
A párbeszéd lényege, hogy mindenki szót kap, akkor is, ha a Klubrádióban beszél, akkor is, ha a Lánchíd Rádióban. Ott esély sincs a párbeszédre, ahol egyes hangoknak eleve nagyobb hangerőt biztosítanak, másokat pedig legfeljebb suttogni hagynak. Hadd szóljon a Klubrádió és hadd szóljon a Lánchíd Rádió!
Olyan új keretekre és új garanciákra van szükség, amelyek között létrejöhet a nyílt, egymás megértését segítő, közös dolgainkat előbbre vivő társadalmi párbeszéd.
Tudjuk, mit akarunk.
Nyilvánosan végigbeszélt szabályozási kereteket akarunk.
A médiahatóság által nem fenyegetett, világos és kiszámítható jogi elvárások alapján működő újságokat és internetes portálokat akarunk.
Az állami beavatkozások torzításától mentes médiapiacot akarunk.
A társadalmi párbeszéd elsődleges színtereként szolgáló, átláthatóan működő és gazdálkodó, tisztességes közszolgálati médiát akarunk.
A frekvenciák és a támogatási források nyílt, átlátható, az esélyegyenlőséget biztosító elosztását akarjuk.
A médiapiac és a médiatartalmak ellenőrzésében az egyoldalú politikai befolyást kizáró intézményi megoldásokat akarunk.
A politikai és a médiapiaci szereplők és érdekek összefonódásának felszámolását akarjuk.
A jog mindenhatóságát elvető, a valódi önszabályozás és a médiaoktatás lehetőségeire építő szabályozási kereteket akarunk.
Kompromisszumoktól mentes médiapiacot és nyilvánosságot akarunk.
Tegyünk érte! Szakmai szervezetek, civilek, újságírók, médiapiaci döntéshozók, mutassunk közösen példát párbeszédből, egymás megértéséből, szakmaiságból. Hogy egyszer majd düh és csalódottság nélkül ünnepelhessük a sajtó szabadságát.
