Ahogy arról már korábban beszámoltunk, az Egyesült Királyságban épp most zajlik a print és az online sajtót érintő médiaszabályozás újragondolása. Ha egy országban a médiaszakemberek önszabályozásra adnák a fejüket, szinte biztos, hogy az angoloknál jól bevált Press Complaints Commission-modellt vennék elő és tekintenék elérendő célnak. A britek azonban most úgy döntöttek, alakítanak egy kicsit a régi sémán, szükségét érzik a szigorúbb játékszabályok bevezetésének. Lám, minden receptet el lehet készíteni különböző módokon – gondolhatnák a magyar médiatörvény alkotói hátradőlve, a médiatörvényekre és a hazai társszabályozás intézményére büszkén. Lehóczki Zsófia írása.
“Az önszabályozás olyan önkéntes kezdeményezési típus, amely lehetővé teszi a gazdasági szereplők, a szociális partnerek, a nem kormányzati szervezetek vagy a szövetségek számára, hogy saját maguk számára fogadjanak el közös iránymutatásokat. (…) Az önszabályozás kiegészítő módszer lehet (…) nem helyettesítheti a nemzeti jogalkotó kötelezettségét.” Ehhez képest a társszabályozás “minimális formájában jogi kapcsolatot teremt az önszabályozás és a nemzeti jogalkotó között a tagállamok jogi hagyományaival összhangban. Arra az esetre, ha céljai nem teljesülnek, a társszabályozásnak meg kell engednie az állami beavatkozás lehetőségét.” Így határozza meg az önszabályozás és társszabályozás közti különbséget és összefüggést az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv. A brit önszabályozás és a német társszabályozás szolgáltatja a legjobb példát arra, hogy e meghatározások kellően rugalmasak ahhoz, hogy egymástól nagyon eltérő megoldásokat is lefedjenek, mindaddig, míg az alapgondolat nem sérül.
Lássuk, milyen megoldást sikerült kitalálnia a magyar jogalkotónak:
Abból az állításból kiindulni, hogy Magyarországon az önszabályozó szervezetekre alapvetően jellemző önkéntesség, hatékonyság, függetlenség hármasából a társszabályozásban résztvevő négy partnerszervezet vajmi keveset tudhat magáénak nem a legbíztatóbb, ám a valósághoz közel áll. Ez azért jelent gondot, mert abban az esetben, ha hiányzik a rendszerből az önszabályozás, akkor a magyar társszabályozásként definiált jogintézmény – mely a piaci szereplőknek a sajátosan előírt és valódi autonómiával nem rendelkező önkontrolljára épül – nem lehet európai értelemben vett társszabályozás sem. Márpedig a négy szervezetből csak két szervezet esetében volt eddig tetten érhető az önszabályozói szerepkör.
A társszabályozást az új médiatörvény hívta életre – a jogalkotó és piaci lobbi kívánságára – absztrakt jogelvek érvényesítésére, a jogszabályban előírt eljárási szabályoknak megfelelően. Ha a függetlenség oldaláról közelítünk elsősorban tehát azt kell tisztázni, megvan-e a kellő távolság mind az államtól, mind a piactól.
A társszabályozásban résztvevő szervezeteknek az államtól való függetlenségét elsősorban magának a társszabályozásnak a finanszírozása kérdőjelezi meg, hiszen az alapvetően a hatóságtól kapott közpénzből történik. A szereplők így nemcsak a kilátásba helyezett bírságtól szabadulnak meg, hanem a rendszer működtetéséhez szükséges költségektől is. Emellett a piaci szereplők a társszabályozáson keresztül azt is nyomon követhetik, ki tett panaszt ellenük. A piactól való függőség záloga pedig az a delegáló gyakorlat, melynek folytán a társszabályozók panaszokat elbíráló testületeibe a résztvevő piaci szereplők küldenek tagokat. Ezek a tagok viszonylag nagy számban állnak munkaviszonyban, vagy tartós megbízási jogviszonyban a piaci szereplőkkel, mely felveti az összeférhetetlenség kérdését. Az összeférhetetlenséget azonban nem szabályozza sem a médiatörvény, sem a társszabályozók és a hatóság között létrejött dokumentumok.
Az önszabályozás feladata általában az, hogy szakmai standardok alapján kösse tagjait és ezáltal hatékonyan befolyásolja a médiatartalmakat. A hazai társszabályozás, melynek elsősorban híd-funkciója lenne állam és önszabályozó között, elnyomja ezt a célt és az önszabályozókat arra használja, hogy kiszervezzen egyes, a médiaalkotmány médiatartalmi előírásaihoz rendelt hatósági feladatokat, amitől a társszabályozásban résztvevők e minőségükben nagyjából a hatóság alternatív vitarendezési fórumaként funkcionálnak.
Az új médiatörvények a média, főleg a print és az online sajtó világában teljes bizonytalanságot hoztak. Egy olyan törvényalkotási folyamatban, ahol az érintetteket nem tájékoztatják, a párbeszéd nem létezik a civil szféra, a társadalmi szervezetek, a szakemberek és a jogalkotó között, joggal tarthatott mindenki attól, hogy a médiarendszer átalakítása nem fog kooperatív hatóság-piac-egyén viszonyt kialakítani, átláthatóságról, hatékonyságról, piaci és politikai érdekektől való függetlenségről nem is beszélve. Ilyen környezetben a piaci szereplők célja inkább a biztonság megszerzése, mint a valódi szakmai, tartalmi érdekek érvényesítése.
Miután a médiatörvények 2011 júniusában teljes terjedelmükben hatályba léptek, a hatóság és a négy szervezet – az Önszabályozó Reklámtestület, a Magyar Lapkiadók Egyesülete, a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete és a Magyar Elektronikus Műsorszolgáltatók Egyesülete – között csendben és békében, leginkább titokban megköttettek a közigazgatási szerződések, megírattattak és a hatóság által jóváhagyattattak a magatartási kódexek. A társszabályozók létrejöttét, hasonlóan a médiatörvényhez, nem előzte meg nyilvános vita, konzultáció, médiahír-hullám, a köztük és a hatóság között lezajlott folyamatokról csak az sejthet valamit, aki alaposan átolvassa a vonatkozó dokumentumokat, persze a vitaanyagok és tervezetek nem elérhetők a széles közönség számára.
A társszabályozásban résztvevő érdekcsoportoknak sikerült átvenniük a hatóságtól a nézők, hallgatók, olvasók – nem létező – panaszainak „elsőfokú” elbírálását. A magatartási kódexekben szépen megismételték azokat a magasztos jogelveket, melyeket a törvényből egy az egyben át lehetett emelni (nagyrészt magyarázat, kifejtés, példa nélkül), eljárásukat pedig olyan mértékben megbonyolították, hogy panaszos legyen a talpán, aki végigküzdi magát rajta. A magyar médiatartalom-szolgáltatók jelentős részét érintő társszabályozással kapcsolatban a kezdeti homály mostanáig sem tisztult. A magyar közönség ennek következtében például nem feltétlenül tudja, hogy a társszabályozó szervezetek tulajdonképpen panasztestületekként (is) funkcionálnak.
A jogintézményt ártalmatlanná és hatékonytalanná tették. Nem biztos, hogy ez volt a cél, de tény: ilyen módon is lehet védeni a sajtószabadságot. Ugyanakkor a panaszok eddigi teljes hiányából egyáltalán nem következik, hogy a jövőben sem indul el a panaszáradat.
Végül talán érdemes újra megismételni az önszabályozás három fő jellemzőjét: önkéntesség, függetlenség, hatékonyság. Az önszabályozó szervezetek számára a magyar társszabályozás az öncenzúra melegágya. Nem sokan választják ezt a megoldást, de a vállakozó szellemű országok, többek között Kazahsztán és Azerbajdzsán mellett talán még Magyarország is elfér.
