A határon túli magyarok kettős állampolgárságának bevezetése a magyar EU-csatlakozásig, vagyis jövő májusig szóba sem jöhet. Ezt ugyanis két olyan nemzetközi megállapodás gátolja, amely az Orbán-kormány idején született.
Az egyik hazánk EU-csatlakozási szerződésének erre vonatkozó fejezete. A szerződés ratifikálása épp most folyik a tagállamokban, ezért annak fejezeteit felmondani nem lehet.
A másik az az egyezmény, amelyet az Orbán-kormány 2001 novemberében helyezett letétbe az Európa Tanács főtitkáránál, s az előző parlament 2002. február 13-án hagyta jóvá. A dokumentum úgy fogalmaz: “A részes államok állampolgárságra vonatkozó szabályai nem tartalmazhatnak megkülönböztetést, vagy nem foglalhatnak magukban semmilyen olyan gyakorlatot, amely kimeríti a nemen, valláson, fajon, bőrszínen vagy nemzeti vagy etnikai származáson alapuló diszkriminációt.”
E tényekkel – a nyilatkozatokból ítélve – valamennyi magyar közjogi méltóság, illetve parlamenti párt tisztában van. Ám politikai okok miatt ez az érv nem, vagy csak politikai sztaniolba csomagolva bukkan fel. A vajdaságiak és a kárpátaljaiak jogos aggodalomból fakadó felvetése így vált a magyar belpolitikai küzdelem részévé. A pró és kontra érvek mögött kitapintható a vita fő tétje: a kettős állampolgársághoz kapcsolódó esetleges itthoni szavazójog.
A kettős állampolgárság bevezetése a nemzetközi jogi kötelmek miatt nem egyszerűen Magyarország, valamint az érintett államok és a magyar kisebbségek ügye. A témát hivatalosan csak a magyar EU-csatlakozás után, Brüsszel közvetlen bevonásával lehet napirendre tűzni. Erre kötelezi hazánkat az EU-csatlakozási szerződése. Mivel májusig a szabályozás semmiképpen sem változhat, a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy Magyarországnak mindenképpen be kell vezetnie a vízumkényszert Szerbia és Montenegró, valamint Ukrajna esetében. A könnyítéseknek persze ezer formájuk lehet, de ez nem változtat a vízumkényszer tényén.
