Bár még csak a társadalmi vitánál tart az önfoglalkoztatói törvény előkészülete, már most úgy tűnik, hogy egy jogszabály keretei között nem rendezhető minden vitás kérdés. Meglehet, hogy minden egyes érintett szakma külön törvényt kap, bár még kérdéses, melyek egyáltalán ezek a szakmák.
Az eddigi előkészületek alapján úgy tűnik, hogy egy törvény keretei között nem végezhetők el az önfoglalkoztatói jogviszony szabályozási feladatai. Ezt Garzó Lilla, a munkaügyi minisztérium helyettes államtitkára közölte. Elmondta: a társadalmi vitára bocsátott előzetes szabályozási koncepcióra már eddig is sok vélemény érkezett a tárcához. A közeljövőben készítik el a vélemények első összesítését, a kormány elé ősszel kerül a téma. A Munka törvénykönyve, illetve a munkaügyi ellenőrzésről szóló törvény július elsejétől hatályos módosítása miatt több szakterületen tartanak a megbízási, vállalkozási jogviszonyok munkaviszonnyá történő átminősítésétől. Az ugyanis egyebek között pontosítja a foglalkoztatási jogviszony ellenőrzésének, minősítésének eljárását. Ezért is kerültek a figyelem középpontjába az önfoglalkoztatói jogviszony törvényi szabályozásának előkészületei. “Annyi már most megállapítható, hogy az egyes szakterületeken egymástól eltérő szabályokat igényel az önfoglalkoztatás” – tette hozzá a helyettes államtitkár.
Kifejtette, hogy az önfoglalkoztatás továbbfejlesztésének főbb elveit érvényesítve, de az egyes szakterületek sajátságos igényeihez is igazodva lenne célszerű külön-külön jogszabályokat alkotni a jellemzően e foglalkoztatási formára építő tevékenységek körében. Így például a biztosítási ügynökök, a vagyonőrök, az újságírók, illetve más szakterületek esetében. Ez azt jelenti, hogy nem egy önfoglalkoztatói törvényt kellene előkészíteni, hanem több jelenleg is használatos szakmai jogszabály módosítását, illetve újak megalkotását. “A feladat viszont még ezzel sem lenne elvégezve, módosítani kell még az elfogadott önfoglalkoztatói elvek szerint a Munka törvénykönyvét, az adó és járulékszabályokat is” – vélte a szaktárca helyettes államtitkára.
A minisztérium májusban bocsátotta társadalmi vitára az előzetes koncepciót. Az előterjesztés szerint Magyarországon az önfoglalkoztatók szakmai összetétele, az önfoglalkoztatói formát választók indítéka eltér az európai gyakorlattól. Az önfoglalkoztatók egy része valóban maga osztja be idejét, szervezi meg munkáját, viseli a felelősséget, nagyobb részük viszont valójában nem tekinthető függetlennek. Az e körbe tartozókat ténylegesen ugyanolyan kötöttségek terhelik, mint a hagyományos formában foglalkoztatottakat, de nem élvezik az azzal járó munkajogi védelmet. Munkáltatóik nem akarják, vagy nem képesek megfizetni a munkajövedelem után a közterheket. Az EU irányelvek szerint munkavállalónak az minősül, aki munkaszerződés alapján, egy másik személy részére, munkaideje alapján számított bérért, annak irányítása alatt végez munkát. A munkavállaló tehát a munkáltatóval szemben függő, alárendelt helyzetben van. Ehhez képest az önfoglalkoztatónak alárendeltség nélkül kellene végeznie tevékenységét egy másik független gazdasági szereplő részére, a közöttük szabadon kialkudott összegért. Ebbe a körbe tartoznak a különböző mezőgazdasági termelők, a szellemi szabadfoglalkozásúak, amennyiben foglalkoztatásukat maguk szervezik.
Magyarországon a KSH munkaerő-felmérése szerint a mintegy 510 ezer egyéni vállalkozót, a nem jogi személyiségű társaságok tagjait, a 26 ezer segítő családtagot sorolják ide. A tanulmány szerint el kellene gondolkozni azon, hogyan erősíthető az önfoglalkoztatók szociális védelme. A Munka Törvénykönyve munkaviszony esetén például tartalmazza a munkaviszony munkáltatói megszüntetésével kapcsolatos kötöttségeket, így a felmondás kötelező indokolását, a felmondási tilalmakat, a végkielégítésre, a munkaidő mértékére és beosztására vonatkozó korlátozó szabályokat, a rendes szabadsághoz való jogot. A polgári törvénykönyv által megfogalmazott megbízás és vállalkozás feltételei viszont a szabad alku tárgyát képezik. A munkaviszonyban álló foglalkoztatott munkabére teljes egészében jövedelemnek számít, abból költség elszámolására nincs lehetőség. A jövedelem mértékétől függően az adókulcsok – összehasonlítva a vállalkozó jövedelmét érintő adózási kötelezettséggel – relatíve magasak.
Míg például a magánszemély a munkaviszonyból származó, 1350000 forint fölé eső jövedelem felett negyven százalékos adókulccsal adózik, addig az egyéni vállalkozó a költségelszámolást követően fennmaradó jövedelme után 18 százalékos személyi jövedelemadót fizet. A 2003-tól hatályos, az egyszerűsített vállalkozói adóról (eva) szóló törvény pedig 15 millió forintos bevételig 15 százalékban állapítja meg az adó mértékét. Munkaviszony esetén a társadalombiztosítási terhek is magasabbak. A munkáltatónak 29 százalékos társadalombiztosítási járulékot és 3 százalékos munkaadói járulékot kell fizetnie. Vállalkozás esetén a megrendelőt ezek a költségek nem terhelik, viselésüket – a munkaadói járulék kivételével – a jogszabály a vállalkozóra hárítja át. Az önfoglalkoztatói körbe tartozó foglalkozások, szakmák meghatározását követően a munkát vállaló – az egyszerűsített vállalkozói adó hatálya alá kerülés mintájára – bejelentkezhetne önfoglalkoztatónak. Kérdéses azonban, hogy milyen tágan lehet, illetve meg lehet-e egyáltalán határozni az önfoglalkoztatók körét – utal rá a vitaanyag. A javaslat szerint egy komplex hatósági ellenőrzés eredménye lehetne az önfoglalkoztatói minősítés, az azzal járó társadalombiztosítási jogi következményekkel együtt.
