Werbőczy a Hármaskönyben írta össze először a rendi Magyarország bíráival szemben támasztott követelményeket. Ebben a korban képzettségi elvárások még nem voltak, de megkövetelték, hogy adott ügyben illetékességük legyen. Hivatalba lépéskor a bíráknak esküt kellett tenniük, hogy „meghiteltetettek” legyenek.
A „meghiteltetett” kifejezés a régi „hitet tenni” szóösszetételből származik, amelyet az eskütétel szinonimájaként használtak.
Werbőczy korszakából egy bírói esküszöveg formula is fennmaradt, az I. Mátyás által szentesített 1486. évi LXXIII. tc.-ben:
„Én i[lyen] esküszöm az élő Istenre, Isten dicsőséges anyjára, Szűz Máriára, Isten minden szentjeire és kiválasztottjaira, hogy minden előttem pereskedőnek és minden ügyben, ami tisztemre tartozik, bármely személyre, tudniillik gazdagra és szegényre tekintet nélkül, kérés, jutalom, kedvezés, félelem, gyűlölet, szeretet és kedvesség távoltartásával és félretételével – miképp Isten és igazsága kiszolgáltatása szerint megismerem – minden ügyben törvényes és igazságos ítéletet, és törvényes végrehajtást foganatosítok tehetségem szerint. Isten engem úgy segéljen és minden szentek!”
Az eskütételnek az ünnepélyességen túl is volt jelentősége, hiszen az esküszegés közbűncselekménynek minősült és súlyos büntetés járt érte.
Komoly elvárás volt a bírókkal szemben az elfogulatlanság, saját ügyében senki nem lehetett bíró. Werbőczy így fogalmazott: „Elkerülendő, hogy a bíró szeretetből, gyűlöletből, nyereségvágyból vagy félelemből ítélkezzen”.
