Előfordul, hogy a társadalom nagy része egy büntetőeljárásban meghozott ítéletet túl enyhének talál. A büntetéskiszabás mindig is a közvélemény fókuszában áll – gondoljunk csak a halálbüntetés visszaállításának időről időre felmerülő kérdésére. Vajon a bíróság milyen tényezőket milyen szempontok alapján értékel a büntetőjogi felelősségre vonás során? Mitől arányos és igazságos a büntetés?
A magyar büntetőjog szankciórendszere relatíve határozott, azaz a jogalkotó határozza meg az egyes bűncselekményekre alkalmazandó szankciók nemét és mértékét, illetve mértékének alsó és felső határát. E két határ, a büntetési tételkeret között egyéniesíti a jogalkalmazó a büntetést. Amint arra az Alkotmánybíróság a 13/2002. (III.20.) AB határozatában is rámutatott: a szankció meghatározásának joga megoszlik a jogalkotó és a jogalkalmazó között. Az Alkotmánybíróság állást foglalt a középmértékes büntetéskiszabás kérdésében – határozott ideig tartó szabadságvesztés büntetés kiszabása esetén a bíró a büntetési tétel középmértékét veszi irányadónak -, alkotmányosnak találta azt: nem sérti a bírói függetlenség elvét és kellő mozgásteret hagy a bírónak a körülmények értékelésére.
A büntetésnek célja van, amelyet a Büntető Törvénykönyv szóló 2012. évi C. törvény 79. § fogalmaz meg, vagyis a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el. A cél tehát a társadalom tagjainak megóvása a bűnözéstől, a helyes társadalmi értékrend érvényre juttatása. A bírónak a büntetést – a Btk. 80. § (1) bekezdése szerint – a törvényben meghatározott keretek között céljának szem előtt tartásával, úgy kell kiszabnia, hogy igazodjék a bűncselekmény tárgyi súlyához, a bűnösség fokához, az elkövető társadalomra veszélyességéhez, valamint az egyéb enyhítő és súlyosító körülményekhez.
Az igazságos büntetés kiszabása komplex, nehéz feladatot ró a bíróra, hiszen esetenként ugyanazt a törvényi tényállást kimerítő cselekmények között lényeges különbségek vannak, valamint az egyes elkövetők személyiségjegyeire is tekintettel, az individualizáció elvét érvényre juttatva kell a büntetési tételt meghatároznia. Az egyéniesítés nem annulálhatja a jogbiztonság, valamint a törvény előtti egyenlőség elvéből adódó, az igazságszolgáltatás területén érvényesülő alapvető elv, az egységes jogalkalmazás elvét, miszerint hasonló eseteket hasonlóan kell megítélni. Tehát, az eljáró bíróságoknak az ország különböző pontjain elkövetett ugyanolyan jogi minősítésű cselekmények, hasonló tulajdonsággal bíró elkövetőinek közel ugyanazt a büntetést kell kiszabniuk. Az előbbieket is erősítendő született meg az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R (92) 17. számú, a büntetéskiszabás egyöntetűségéről szóló Ajánlását szem előtt tartva a Kúria BKv. 56. számú véleménye.
A Kúria a véleményben rögzítette, hogy a büntetés kiszabási tényezőket bár nem lehet egyszer s mindenkorra meghatározni, ugyanakkor ha nem is véglegesen, de hosszabb távon felsorakoztathatóak azok a büntetést meghatározó, valamint befolyásoló tényezők, melyeket nem elvont általánosságban, nem mechanikusan, hanem a konkrét ügy tényeire vonatkoztatva kell értékelni és a határozatban megindokolni. A büntetéskiszabás általános elveinek meghatározását folytatva megállapításra kerül, hogy ugyanazon tény más cselekmény vagy más elkövető vonatkozásában közömbös vagy ellenkező hatású is lehet. Gondolhatunk itt arra, hogy például a vagyon elleni bűncselekményeknél az éjszakai elkövetés értékelhető súlyosító körülményként, de a gondatlan közlekedési bűncselekménynél az éjszaki elkövetés lehet akár teljesen közömbös vagy enyhítő is. A kétszeres értékelés tilalmának elvét is deklarálja a BKv., azaz a súlyosabb vagy enyhébb minősítést megalapozó körülményt nem lehet külön enyhítőnek vagy súlyosítóként is értékelni. A büntetést olyan körülmény is befolyásolhatja, amelyről az elkövetőnek a cselekmény véghezvitelekor nem volt tudomása, vagy az utóbb következett be, vagy arra az elkövető tudata nem terjedt ki. Így növelheti például a szexuális erőszak jelentőségét, ha a sértett a sérelmére megvalósított bűncselekmény miatt öngyilkos lesz.
A BKv. meghatároz az elkövető személyéhez fűződő (alanyi) enyhítő és súlyosító, valamint az elkövető személyén kívülálló (tárgyi) enyhítő és súlyosító tényezőket, amelyek segítik a bírót az anyagi jog által kijelölt kereten belül „lépkedve” meghatározni a helyes büntetést. Egy közismert tényező, a büntetlen előéletet példáján keresztül megfigyelhető, hogy hányféleképpen is értékelhető ugyanaz a körülmény különböző esetekben. A büntetlen előélet főszabály szerint enyhítő körülményként értékelendő, miként azt a „Szentendrei úti horrorbaleset” elkövetője esetében is minősített a bíróság. Amennyiben az elkövető fiatalkorú – kivéve, ha a 14 éves életkort nem sokkal haladta meg -, nem értékelhető a javára a büntetlen előélet. A legsúlyosabb bűntettek elkövetői esetében sem enyhítő körülmény. Alig van jelentősége például akkor, amikor a büntetlen személy hosszabb időn át sorozatosan követte el a bűncselekményeket. Hivatalos személy javára is csak akkor értékelhető, ha e minőségével a bűncselekmény nincs összefüggésben.
Látható, hogy milyen sokszínű szempontrendszert kell a bírónak szem előtt tartani, miközben kiválasztja azt a büntetést, amely a büntetési céloknak a leginkább megfelel. Amikor egy bírói ítélet a kritikák középpontjába kerül, nem feledhetjük a büntetéskiszabás komplex voltát. Lehet, hogy egy ítélet sérti a közvélemény igazságérzetét, de, amennyiben azt a fenti szempontok figyelembevételével hozták meg, akkor hihetünk abban, hogy egy jogállami, igazságos döntés született.
